– Hogy aludt?
– Sehogy. Elég régen fordult velem elő ilyesmi, sajnos újra megtapasztaltam, milyen. De legalább volt időm gondolkodni a magyar futballvalóságon.
CSALÓDÁST KELTŐ MAGYAR VERESÉG |
„VEZÉREGYÉNISÉGE ÉS KAPITÁNYA SINCS A VÁLOGATOTTNAK” |
CSÁNYI: PINTÉR SORSÁRÓL ALAPOSABB KIÉRTÉKELÉS DÖNT |
ELEMZÉS: 21 ÉVE NEM LÁTOTT HAZAI SZÉGYEN |
– És mire jutott?
– A probléma nyilván összetett, mindenesetre a kiindulópont az lenne, hogy eldöntjük végre, mit akarunk, felvázolunk egy stratégiát, ami mögé mindenki felsorakozik, mert csak úgy lehetünk újra sikeresek, ha közös ügy a futball. Most sajnos ennyire lent vagyunk, mint a meccs is mutatta, de dűlőre kellene jutni abban, felépítünk-e valamit. Belgiumban évekkel ezelőtt hoztak egy döntést, látjuk, hol tartanak. Pedig nekünk most meglenne az állami támogatás, ehhez kellene párosulnia egy olyan koncepciónak, ami lehet, hogy tíz évre szól, de elfogadjuk, és addig türelmesek maradunk.
– Mégis, melyek a magyar futball legégetőbb bajai?
– Például a légióstöbbség. Félreértés ne essék, semmi bajom a külföldi játékosokkal, én is évekig légióskodtam, de ha eredményes labdarúgást akarunk, muszáj a saját tehetségeinkre alapoznunk. Mert állítom, vannak tehetségek, csak éppen nem merik őket bevetni. De miért nem, az ég szerelmére?! Én harmincegy évesen már nem fogom megváltani a világot, az értékeinket azonban muszáj volna jól menedzselni, az NB I-ben játszatni, a külföldiek létszámát pedig korlátozni. Idejön egy csatár, rúg egy gólt, és szupersztárként kezeljük. Ne nevettessük már ki magunkat.
– Ugyanakkor mégiscsak az lenne az üdvözítő, ha nekünk viszont lenne minőségi légiónk.
– Persze. De ahhoz, hogy felfigyeljenek a gyerekeinkre, nem ártana megkapniuk itthon a lehetőséget. Hogy nincs igazán számottevő labdarúgónk a színvonalasabb bajnokságokban, mutatja, nem piacképes a magyar játékos, azért kellene tennünk, hogy újra az legyen. A kapitány is abból főz, amije van. Az északírek elleni meccs azonban megint csak elbizonytalanított, nem látom, merre tartunk.