Király: A Fradi-Újpest sem ér fel a román-magyarral

Király Gábor kétszer állt a magyar válogatott kapujában Bukarestben (Fotó: NS-archív)

A tavaszi magyar–román előtt a Jenei Volvója, Hrutka bombája – magyar–román sztorik című írásban már esett szó arról, hogy az 1958. október 26-án Bukarestben lejátszott meccsen a román fővárosban tanuló és a meccsen szurkoló magyar diákokat paradicsommal és almával dobálták meg a román drukkerek, az Erdélyből érkezettekhez pedig verbális szitkokat vágtak. Sőt, az esetről a bukaresti magyar nagykövet jelentést küldött Budapestre.

De vajon mit érzett a feszültségből a pályára lépő játékos? A Vasas egykori védője, a 80 éves Berendy Pál ezen a találkozón 21. alkalommal húzta magára a nemzeti mezt (azon a meccsen a magyar csapatból csupán hárman, Bozsik József, Tichy Lajos és Budai II László voltak nála többször válogatottak).


ROMÁNIA–MAGYARORSZÁG 1:2, 1958

CSAK A NEVÉBEN BARÁTSÁGOS

„Noha barátságos mérkőzés volt, nem nevezném annak. S nem csupán azért, mert a két szomszéd nem volt jóban egymással. A románok nagyon nehezen emésztették meg azt, hogy 1952-ben a helsinki olimpián a mieink a selejtezőben kettő egyre legyőzték őket. Egyébként nem volt olyan nagy a barátság a két nép között, mint ahogyan azt kommunikálták az akkori rendszerben. A Himnusz alatt fütyültek, de a nézőtéri jelenetek nem előttünk zajlottak, különben is meccs közben a játékos a pályára figyel, nem a lelátóra. Illetve, miután Tichy Lajos megszerezte a győztes gólt – közelről talpalta a hálóba a labdát –, a tömeg fel volt háborodva. Hogy a mozdulat volt-e szabálytalan, vagy csak azért, mert együttesük vesztésre állt, elkezdtek bennünket dobálni. Hiába volt futópálya a játéktér és a nézőtér között, mi is kaptunk a paradicsomból és a tojásokból. Még több mint tíz perc volt hátra a meccsből, ha nehezen is, de be lehetett fejezni a mérkőzést, ám azt a hangulatot nem kívánom senkinek – mondta az egykori kemény hátvéd. – Azt sem felejtem el, hogy éppen az ötvenkettes olimpia után a Vasassal Romániában túráztunk, Bukarestben, Temesváron, Petrozsényban, Brassóban játszottunk. Csupán érdekesség, hogy azt a román válogatottat is legyőztük, amelyik a selejtezőben a magyaroktól kikapott. Voltak szívszorító pillanatok, a kinti magyarok sírva hallgatták a Himnuszt, és rendre azt ismételgették, hogy kegyetlen dolog Romániában magyarnak lenni.”

NEM LEHETETT KIKAPNI

Az 1972-es Eb-selejtezőn a négy közé jutásért találkozott válogatottunk Romániával. A budapesti meccs 1–1-es eredményt hozott, Bukarestben 1972. május 14-én 2–2-t játszott a két együttes, a harmadik mérkőzésen – akkoriban még nem döntött az idegenben szerzett több gól – 2–1-re nyert Magyarország.

Kű Lajos a bukaresti mérkőzésen csereként mutatkozott be a válogatottban.

(…) Arra emlékszem még, két férfi és egy hölgy meglátogatta a csapatot a szállodában, megkérték Illovszky Rudolf szövetségi kapitányt, hogy szólhassanak a csapathoz a meccs előtt. Rudi bácsi a taktikai értekezlet előtt lehetőséget adott, a hölgy pedig elmondta, hogy Erdélyből jöttek, s hogy az Augusztus 23. Stadionban minden előfordulhat, csak az nem, hogy kikapunk. »A mindenható Isten nevében kérem, győzzenek, mert ha nem, nekünk nem lesz maradásunk.« Ezek után nem lehetett kikapni – nyilatkozta többek között a tavaszi magyar–román előtt a középpályás a Nemzeti Sport Online-nak.

MÉG SZAKÁCSOT IS VITTEK

Az 1982-es vb-re Mészöly Kálmán készítette fel a válogatottat, a csapat 1981. szeptember 23-án 0–0-s döntetlent játszott Bukarestben. „Sok hasonlóságot látok az akkori és a mostani helyzet között, azzal a különbséggel persze, hogy akkor csoportelsőként jutottunk ki Spanyolországba. Az akkori román–magyar után még Angliában kellett játszanunk, tehát Bukarestben nem volt szabad kikapni. Mint ahogyan most sem szabad, és a játékosokat nemcsak a meccsre, hanem a pokoli hangulatra is fel kell készíteni. Miért ne lehetne nyerni? Más sportágakban szereplők sikerei erőt adhatnak, és hasonlóra egy futballista is képes kell hogy legyen. Hogy milyen lesz a hangulat? Azon, hogy a Himnusz alatt végig fütyültek, mi nem lepődtünk meg. De az megdöbbentő volt, hogy a Szombathelyről érkező szurkolói csoportból egy hölgyet megdobtak. Nem paradicsommal, hanem kővel. Orvosunk, dr. Gótzy Gyula látta el a sérültet. Viszont a történtek kellőképpen felhergelték a csapatot.”

Több játékos is úgy emlékezett vissza, hogy az együttes törzshelye nem is a szálloda volt, hanem a bukaresti magyar nagykövetség. A szövetségi kapitány így emlékezett: – Pontosan így volt. Mégpedig azért, mert attól tartottunk, a románok betartják a fenyegetésüket. Válogatottjuk a budapesti találkozó előtt a Margitszigeten lakott, ahol egy zenei tévéműsort vettek fel, s az ellenfél meg volt róla győződve, hogy ezt direkt az ő bosszantásukra teszik. Mondták is, na majd Bukarestben! Mi elejét vettük, hogy bármi is történjen velünk, az alvást leszámítva szinte a nagykövetségen laktunk. Ott voltak az értekezletek, még ott is ettünk, mert vittünk magunkkal szakácsot.”

ROMÁNIA–MAGYARORSZÁG 0–0, 1981

LÉLEKBEN KELL FELKÉSZÜLNI

Az 1860 München kapusa, Király Gábor kétszer is átélte már (1999-ben és 2001-ben, az ellenfél mindkétszer 2–0-ra győzött), milyen magyarként a román válogatott ellen Bukarestben a kapuban állni. A gyűlölettel átitatott találkozón szereplő, 89-szeres válogatott kapustól azt kérdeztük, összehasonlítható-e bármelyik klubderbijével a román–magyar atmoszférája?

„Egyikkel sem. A Hali–ZTE, de szerintem a Fradi–Újpest sem ér fel a román–magyar válogatott meccsel. Minden túlzás nélkül mondhatom, erre mindenki örökké emlékezni fog. És hiába vélik egyesek úgy, játszottak már hasonló hangulatban, ilyenben nem. Kétszer védtem a románok ellen, az első után azt mondtam, ilyen még egyszer nem lesz. Lett. Úgy nézett ez ki, hogy már a meccs előtti éjszaka igyekeztek megzavarni az alvásunkat a szálloda előtt, szerencsére én olyan mély alvó vagyok, hogy felőlem bombát is robbanthatnak. Aztán az úton a stadionba álarcos kommandósok kísértek bennünket, a szurkolók az autóbuszt ütötték, a kommandósok a buszt megközelítő szurkolókat. A stadionban az egy dolog, hogy egy hangot nem hallottunk a fütty miatt a Himnuszból, ám aztán kilencven percen át dobáltak mindennel. Kövekkel, pénzérmékkel, öngyújtókkal. Aki ott volt játékos, tudja, miről beszélek, de az a szurkoló is, aki elkísért bennünket. A román válogatottól nem kell tartani, jobbak vagyunk, ezt Budapesten bizonyítottuk, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ami ránk vár. Arra lélekben muszáj felkészülni. De nem lesz ebben hiba.”