Labdarúgóink megkapták: a babérlevelekből vetett ágyon nem lehet henyélni

VISSZHANGOZZÁK AZ ÖRÖM FELKIÁLTÁSÁTVISSZHANGOZZÁK AZ ÖRÖM FELKIÁLTÁSÁT

„Titáni küzdelmet kellett vívnunk, hogy a példátlan lelkes, szívós és gyors svájci csapatot megtörjük” – hirdette a Nemzeti Sport másnapi címoldala, és az akkoriban szokásos szóvirágok a tudósításban is kibomlottak.

„Diadal! Diadal! Büszkén visszhangozzák az öröm felkiáltását a magyar futballsport berkei, mintha ellibbent volna fejünk fölül a sötét végzet, amely az elmúlt esztendőkben annyiszor borította ránk undok fátyolát reménységeinkre. Ez egyszer sikerült minden!”

Hamarosan kiderül, hogy minden azért nem sikerült – legalábbis egyéni szinten.

„A babérlevelekből vetett ágyon nem lehet henyélni” – na, ez már egy olyan mondat a tudósításból, ami elvezet bennünket a játékosértékelés legmélyebb bugyraiba.

Természetesen dicsérő jelzőkben sem volt hiány a mustra során, mi azonban most szőrös szívvel azt vizsgáljuk: akkoriban egy győzelem mennyire terelte el az újságírók figyelmét egyik fontos feladatukról, a hibák kiszúrásáról?

Hát, nem nagyon, sőt, mintha élvezték is volna… Indulás előtt rögzítsük újra: négygólos győzelmet arattunk. Nézzük tehát, kinek mit dörgöltek az orra alá a dicséret mellett!

IDEGEI NEM MŰKÖDTEK ELÉG INTENZÍVEN

A kapus, Huber (Huba) Rezső „a mérkőzés szenvedő hőse. Kellemetlen nap virradt reá… idegei nem működtek elég intenzíven, nem hitte el, hogy az ellenfél messziről is képes veszélyes lövést küldeni a kapura… Különben komoly dolga nem volt, s így még csak nem is rehabilitálhatta magát.” Ez volt a második, egyben utolsó válogatott meccse.

A jobbhátvéd Dudás Gyula „kissé lanyhán fogadta a svájci rohamokat, s így komoly része van Abegglen második góljában”. Egy év múlva, 20-szoros válogatottként búcsúzik.

A balhátvéd Mándi Gyula az egyetlen, akiről csak jót írtak – lehet, mert ő volt a csapatkapitány, és mert jubilált…? „Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy Mándinak ezen a mérkőzésen egyetlen hibáját sem jegyezhette fel a krónikás… Jó játékkal a mezőny fölé emelkedett…, mindig büszke lehet erre a játékra, amely méltó volt a huszonötszörös válogatotthoz, a magyar csapat kapitányához.” További hét válogatott meccsen játszik.

A jobbfedezet Laky (Lyka) Antal már-már felnőtt Mándihoz, ő tudott a legjobban a támadáshoz kapcsolódni, „lapos passzai – főleg a második félidőben – mintaszerűek voltak, de ívelt labdáival ma nem volt sikere”. Még hatszor ölti magára a nemzeti mezt.

A középfedezet Kompóti (Kléber) Gábor „az okos, számító futballista mintaképe. Nagyszerűen tud takarékoskodni az erejével. Ezért nem tűnt fel sem a védelemben, sem a támadásban.” Még egy válogatott meccsen lehet mintakép.

HA FEJLŐDÉSBEN NEM ÁLL MEG…

És érkeztünk a csapat egyetlen újoncához, az akkoriban húszesztendős Lázár Gyulához. „A fiatal ferencvárosi half nem találkozott beállításakor mindenütt teljes bizalommal” – emlékeztet a tudósító, mert sokan úgy vélték: a „bal lába nem tökéletes”, szerepeltetése a balhalf posztján „súlyos katasztrófához vezethet”.

„Azonban legyőzte a kritikusokat s megnyerte az egész sporttársadalom dicséretét, megelégedését – sommáz az értékelő. – Nagyszerűen fogta az ellenfél szárnyát, fényesen passzolt, sőt éppen ballábas zsinórpasszai keltettek feltűnést… A második félidő elején megingott s több hibát csinált. De fényes technikája, mely immár közismert, átsegítette a bajon.”

S végül: „Ha fejlődésben nem áll meg, méltó utódává válhat a nagy magyar halfoknak”.

A remény beteljesült: a Svájc ellen pályára lépők közül végül ő játszotta a legtöbb válogatott mérkőzést (49/1), tíz éven át volt válogatott, egyik alapembere volt az 1938-ban vb-ezüstöt nyerő magyar csapatnak, és ahogyan a Dénes Tamás, Rochy Zoltán kettős megállapítja könyvében (A 700. után): „A magyar labdarúgás második Tanár Ura volt, Károly Jenő után.”

De ne érzékenyüljünk el, hiszen az egykori tudósítónak még volt mondanivalója a meccsről.

NEM VALÓ A CSATÁRSORBA

Táncos Mihály szerzett egy szép gólt, csakhogy „az első félidőben is, később is akadt több helytelen elgondolása, rosszul sikerült támadásbefejezése”. Egygólos lesz akkor is, amikor egy év múlva elköszön a válogatottól.

A korábbi román válogatott Avar István háromszor talált be a kapuba, a nézők a vállukon vitték le a pályáról, ehhez képest: „az újpesti tank nem érvényesült úgy, ahogy azt csodás szabadrúgása után az ember várta… Meglepte a svájciak gyorsasága is, akik minden mozdulatát keresztezni tudták… Csak a második félidő sikeres negyedórájában bontakozhatott ki az igazi Avar”. De legalább kibontakozott… „Ricsit” 1935-ig láthatták a kortársak a magyar válogatottban, és meglehetősen jó, 21 meccs/24 gólos mérleggel tért vissza a román bajnokságba. Hogy aztán a negyvenes években Kaposváron tűnjön fel.

A klubjában, a Hungáriában több poszton is helytálló Kalmár Jenő is szerzett egy gólt Svájc ellen, de ez csekély érdem, hiszen látszott, „nincs otthon a center posztján teljesen, …amellett nem volt jó napja. Lassúsága nagy hátrányt jelentett a szélsebes ellenféllel szemben…, labdaosztása is kissé bizonytalan, passzainak tempírozása sokszor sikertelen volt.” További egy évig volt válogatott, igaz, 1938-ban kis híján bekerült a világbajnoki keretbe.

Kalmár azonban még mindig jobban járt, mint Spitz (Vörös) Illés, aki „azt igazolta be, hogy az ilyen rakkoló, gyors, lendületes csapat ellen nem való a csatársorba…, hogyan érvényesülhetett volna az a Vörös, aki nem tör kapura, hanem helyezkedik, aki nem lő, hanem cselez, aki többet játszott hátra, mint előre.” Bár a következő két meccsen gólt szerzett, ott véget is ért válogatott pályafutása.

Ne lepődjünk meg, hogy a tizenegyesből egyenlítő P. Szabó Gábor lapunk szerint „nem adta önmagát, nagy lendületű elfutások helyett állandóan megfékezte a támadás ütemét driblijeivel, hátrafordulásaival.” Még négy meccs és négy gól jutott neki a nemzeti csapatban.

Hát, ők győzték le 6:2-re Svájcot…