Válogatott: Vegyes érzések kavarognak bennem – Rossi

– Nem mintha rövidre szeretném zárni a beszélgetést, de ha egy szóval kellene leírnia, milyen esztendőt hagy hamarosan maga mögött, mi lenne az?
– Komplikált – indította a Nemzeti Sportnak adott évzáró interjúját Marco Rossi szövetségi kapitány. – Azért kifejtsem bővebben is?

– Megköszönném.
– Ha a válogatott teljesítményéről van szó, vegyes érzések kavarognak bennem. Az év első fele szépre sikeredett, bizakodva várhattuk az Európa-bajnoki selejtezősorozat őszi folytatását, ám amit szeptemberben, októberben és novemberben nyújtottunk, kevés volt ahhoz, hogy elérjük, amit szerettünk volna.

– Ezek szerint az összképet tekintve inkább elégedetlen?
– Nem lehetek elégedett, mert a hat őszi meccsünkből ötöt elveszítettünk. Az, hogy abban volt két tét nélküli mérkőzés is, a lényegen nem változtat. Ha maradandót akarsz alkotni, ilyen szereplést nem engedhetsz meg magadnak. Különösen a Horvátországban, majd Walesben látottakkal voltam elégedetlen. Ha viszont az érem másik oldalát nézem, épp a horvátok és a walesiek elleni hazai meccs volt az, amely nagyon boldoggá tett. Lám, egyfajta kettőség jellemzett bennünket ebben az évben. Hogy bravúrokra vagyunk képesek, ugyanúgy bizonyítottuk, mint azt, hogy nem mindig tudjuk átlépni a saját árnyékunkat. A futballban elsősorban az eredmények számítanak. Azok, ugyebár, azt mutatják, hogy a csoportunkban a negyedik helyen végeztünk, ennek következtében egyenes ágon nem jutottunk ki az Eb-re. A magam részéről mégis derűlátó vagyok. Részint mert kaptunk még egy esélyt arra, hogy kiharcoljuk a részvétel jogát, másrészt ha nem csupán az eredményeket nézem, azt látom, hogy a csapat igenis előrelépett. Jóllehet azt is látom, hogy ahol jelenleg tartunk, ma még kevés a kvalifikációhoz.

– Mi szükséges ahhoz, hogy márciusra eljussanak odáig, hogy elegendő legyen hozzá?
– Nem elég azt hangoztatnunk, hogy ott akarunk lenni az Európa-bajnokságon, tennünk is kell érte. A jelek szerint az eddigieknél is többet. Mintegy három hónapunk van arra, hogy a lehető legtisztességesebben felkészüljünk a Bulgária elleni pótselejtezőre.

– Csak arra készülnek?
– Szem előtt tartjuk, hogy ha minden a terveink szerint alakul, öt nappal később az Izland–Románia párharc győztesével küzdhetünk meg a kijutásért, de első lépésben a szófiai találkozóra összpontosítunk.

– Már ha Szófiában lesz...
– No igen, olvastam, hogy Bulgáriában attól tartanak, nem tudják teljesíteni az Európai Labdarúgó-szövetség kérését, amely szerint a pótselejtezőre lehetővé kell tenni a VAR-rendszer használatát. Ez azonban nem több, mint pletyka, ennélfogva nem is foglalkozom vele addig, amíg hivatalos tájékoztatást nem kapunk ez ügyben. Egyébként is furcsának találom ezt a történetet, mert a Ludogorec elnöke „szellőztette meg”, vagyis annak a klubnak az első embere, amely az Európa-ligában továbbjutott a csoportjából, és amelynek a tavaszi folytatáshoz telepítenie kell a VAR-t a saját stadionjában. Nincs kétségem afelől, hogy a Ludogerec ezt megoldja, márpedig ha egy egyesületnek ez nem okoz gondot, a Bolgár Labdarúgó-szövetségnek sem okozhat. Továbbra is úgy készülünk, hogy Szófiában játszunk.

– Az idegenbeli mérlegünk nem éppen reményt keltő.
– Ebben egyetértünk – igyekszünk is rajta minél hamarabb javítani. A helyzetünket valamelyest könnyíti, hogy ellentétben a spliti és a cardiffi mérkőzéssel, nem egy nálunk jóval erősebb válogatottal, hanem egy velünk nagyjából azonos szinten lévővel találkozunk. Ha azt vesszük alapul, hogy Bulgária első számú klubja, a Ludogorec a múlt héten ütötte el a továbbjutástól a pillanatnyilag legerősebb magyar csapatot, a Ferencvárost, megállapíthatjuk, hogy most egy nulla oda, de mindent elkövetünk, hogy március huszonhatodikán egyenlítsünk.

– Az ön esetében ez mit takar?
– Például azt, hogy az eddiginél is szorosabb viszonyt kell kialakítanom a játékosokkal. Úgy érzem, a kapcsolatunk idáig is jó volt, de törekszem arra, hogy még jobb legyen. A kollégáimmal úgy tervezzük, jó néhány futballistát személyesen is felkeresünk a közeljövőben. Mindent tudni szeretnénk róluk, hogy mindenben segíthessük őket. A fizikai állapot legalább annyira lényeges lesz márciusban, mint a mentális. Ezért minden visszajelzésnek jelentősége lehet, akár tőlük, akár a klubjuktól érkezik. A legapróbb részletekkel is tisztában kell lennünk.

– Kijelenthető, hogy edzői pályafutása legfontosabb negyedéve előtt áll?
– Annyira fontos, mint a már mögöttem lévő időszak. Szüntelenül az lebeg a szemem előtt, hogy a maximumot hozzam ki a csapatomból. Más lapra tartozik, hogy klubedzőként annyival könnyebb dolgom volt, hogy nap mint nap együtt dolgozhattam a játékosokkal, míg szövetségi kapitányként – átlagban – kéthavonta találkozom velük. Persze ezt már tudtam akkor is, amikor kineveztek.

– Azóta eltelt másfél év. Sokat változott az élete?
– Mivel nem vagyok minden nap a pályán, felszaladt rám három-négy kiló. Ez van, ha az ember edzések helyett munkaebédeken vesz részt. Hiányzik az életemből, hogy minden nap edzést tartsak, közben hihetetlenül büszkévé tesz, hogy a magyar válogatott kapitánya lehetek. Nemegyszer elmondtam már, ám elmondom újra és újra: extra motivációt jelent, hogy a szereplésünkkel örömet szerezzünk azoknak, akik szorítanak nekünk.

– Mit gondol, népszerű a szurkolók körében?
– Azt gondolom, hogy szeretnek – ahogyan én is őket. Vasárnap Miskolcon voltam, a Diósgyőr–Fradi meccset néztem meg. Sokan jöttek oda azzal, hogy ha nem zavarnak, készítenének egy közös képet. Nos, sosem zavarnak, nekem megtiszteltetés, hogy aláírást vagy fotót kérnek tőlem. Amennyire nyitott vagyok erre, annyira örülök, hogy a drukkerek így viszonyulnak hozzám.

– Képzelje el, hogy rajonganának önért, ha kivezetné az Eb-re a nemzeti együttest...
– Elhihetik, minden erőnkkel azon leszünk, hogy kijussunk. A játékosokban egy másodpercig sem kételkedem, tudom, mennyire akarják ők is a sikert. Nekik is van három hónapjuk arra, hogy csúcsformába hozzák magukat. Fizikailag a topon kell lenniük, ha ennek érdekében pluszmunkát kell végezniük, hát végezzenek! Az ellenfél nem futhat többet és nem lehet agresszívabb nálunk. Olyan futballistákat kell csatasorba állítanunk, akik kilencven, sőt kilencvenöt percig képesek zakatolni, akik a falon is átmennének, hogy legyőzzék a velük szemben állókat. Intelligens, jó gondolkodású játékosok alkotják a válogatottat, tudják, mit kell tenniük, hogy március végén legyen mit ünnepelnünk. Az év legszebb pillanata az volt, amikor június tizenegyedikén legyőztük Walest, vezettük is utána a csoportunkat, hetekig csodásan éreztem magam a bőrömben. Szeretném ezt ismét átélni a tavasszal.

– Már meg sem kérdezem, mit kíván karácsonyra.
– Egészséget, semmi mást. A családomnak, a barátaimnak, a játékosoknak és mindenki másnak. Amire szükségem van, azzal megáldott a sors, nincs különösebb óhajom. Természetesen kívánhatnám, hogy jussunk ki az Eb-re, de azt nem kívánni kell, hanem tenni érte.

– Hol tölti az ünnepeket?
– Odahaza, Pozzuoliban a feleségemmel, a lányommal és a fiammal. Valamikor meglátogatom az édesanyámat és a testvéreimet Torinóban, ám annál messzebb nem utazom. Amúgy sem vagyok az a típus, aki egzotikus helyekre vágyik. Főleg karácsonykor, amikor nincs annál szebb és fontosabb, mint hogy azokkal legyen az ember, akiket a legjobban szeret.

– Csak azt ne mondja, hogy azokban a napokban még a focit is elfelejti!
– Nem is mondom. A nejem olykor bosszankodik, hogy az ünnepek alatt is a futball jár a fejemben, de ötvenöt évesen már nem tudom átállítani az agyamat. Halkan teszem hozzá, hogy a feleségem meg ne hallja: nem is szeretném.