Nemcsak nyelvében, futballjában is él a nemzet – akkor is, ha kikapunk

Annak, aki nem jár rendszeresen futballmérkőzésre és nem élte át testközelből a magyar labdarúgás elmúlt harminc évét, nagyon nehéz elmagyarázni, honnan az a szenvedély, ami még mindig jellemzi a magyar szurkolókat. Hogy lehet az, hogy miközben a magyar NB I-ben még mindig nagyon ritka a telt házas meccs, a válogatott rendre tömött lelátók előtt futballozhat és a Szlovákia elleni Eb-selejtezőt megelőzően két óra alatt elfogyott az összes jegy? És ugyan miért utazik valaki mozgáskorlátozottként a Csallóközből Budapestre, hogy aztán a kerekesszékében ülve, görögtűzzel a kezében guruljon a stadionhoz és belekiabálhassa az éterbe, amerre megy, hogy „Ria, ria, Hungária!”? Egyáltalán, miért jön el egy felvidéki magyar a nagyszombati, sima vereség után a magyar–szlovákra, miben bízik?

Azt is nehéz elmagyarázni a „nem beavatottaknak”, miért emel többemeletnyi, Mátyás királyt ábrázoló drapériát a meccs előtt a magasba a magyar szurkolótábor. Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?

Továbbá azt is nehéz megértetni a kívülállóval (de talán még a nem annyira kívülállóval is), hogy van az, hogy két éve a Feröerrel szembeni 1–0-s győzelem alkalmával a szurkolótábor fütyült és a korábbi sikerkapitány, Bernd Storck ellen tüntetett, míg most, a nagy ellenlábas Szlovákia ellen a vereség után is elénekelte a csapattal közösen a Himnuszt (a „balsors, akit régen tép” rég szólt itthon ilyen keserűen), végig űzte-hajtotta a fiúkat – akik mentek is becsülettel, csak sajnos nem játszottak igazán jól. (Ez egyszer nem értünk egyet Marco Rossival abban, hogy voltunk olyan jók, mint a szlovákok, mert arra a csapatra, amely három ilyen hibát elkövet a védelemben, mint hétfőn a mieink – és így is csak kettőből kaptunk gólt –, nem lehet azt mondani, hogy jól játszott. Ez ezen a szinten nem fér bele, ahogy a kihagyott helyzetek sem, az utolsó 15 percben pedig hiányzott az átütőerő a támadásainkból.)

Mi, akik legalább húsz-harminc éve követjük a magyar válogatott minden rezdülését, pontosan tudjuk – ahogy ezt már a nagyszombati meccs után is írtuk –, Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Pavel Hapal, a szlovákok szövetségi kapitánya is kiemelte a meccs után, hogy mennyire szeretik a magyar emberek ezt a sportot. A futballmeccseken tapasztalható szurkolói szenvedélyben – például hogy valaki három, szlovákoktól elszenvedett vereség után a negyedikre is elsők között veszi meg a belépőjegyet vagy hetekig dolgozik egy koreográfián, amely néhány percig látható csak – minden benne van, ami a magyar embereket jellemzi.

Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Egyúttal tiszteljük a múltat, a hagyományokat, ebbe simán belefér, hogy népdalokat énekeljenek a szurkolóink (Tavaszi szél, Érik a szőlő), de szeretünk álmodozni, kikapcsolódni és összekötni olyan dolgokat, amik távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. (Na tessék, még a nyelvünkben is! Amúgy ez a Makó nem az a Makó, mert nem a településhez, hanem a mondabeli Makó vezérhez kötődik a szólás.)

Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Mit érezhet az az ember, akit a helyi többség idegennek tekint a saját szülőhazájában, ott, ahol az ősei születtek és éltek ki tudja, mióta? Mit jelent nekik Magyarországra jönni és beállni a vendégszektorba, mert ők itt sem érezhetik igazán itthon magukat? Számukra a nem magyar névsorrend, egy hiányzó ékezet, egy rosszul megfogalmazott mondat sokkal fájóbb tud lenni, mint azt gondolnánk, mert ők az ilyen „apróságokon”, az anyanyelvük használatán, az azért folytatott mindennapos harcokon keresztül élik meg a magyarságukat. No meg azon keresztül, hogy Budapesten meccsre menet az Üllői úton azt éneklik:„...mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág.”

Ahogy Nagyszombat után is írtuk, miattuk igazán fájó a vereség, miattuk, akiknek ismét testközelből kellett végignézniük a szlovák drukkerek örömujjongását és kell majd végighallgatniuk otthon, munkában, iskolában, mindenhol, hogy a magyarok már megint vereséget szenvedtek a szlovákoktól. De mi, magyarok, amíg élünk, remélünk. Hétfőn a meccs után, a sajtóteremben már majd' mindegyik kolléga űzte a nemzeti sportot, a számolgatást (olyan rosszul még sosem álltunk, hogy mi ne tudtuk volna kiszámolni valahogy a továbbjutásunkat). Marco Rossi csapata a vereség ellenére is jó úton jár, a jobbtól nem szégyen kikapni, ha mindent megtettünk a sikerért. Viszont éppen a határon túli magyarok miatt is kell küzdeni az Eb-ért, mert az Eb-n már nincs vendégszektor, ott már, ahogy 2016-ban is láthattuk, összekapaszkodva szurkol az egész nemzet – mert nálunk a labdarúgás tényleg több mint sport.

EB-SELEJTEZŐ
E-CSOPORT
MAGYARORSZÁG–Szlovákia 1–2 (0–1)
Budapest, Groupama Aréna, 22 000 néző. Vezette: Mateu Lahoz (spanyol)
MAGYARORSZÁG: Gulácsi – Lovrencsics Gergő (Bese, 30.), Baráth, Orbán, Kádár – Kleinheisler (Holender, 85.), Nagy Ádám (Pátkai, 65.) – Dzsudzsák, Szoboszlai, Sallai – Szalai Ádám. Szövetségi kapitány: Marco Rossi
SZLOVÁKIA: Dúbravka – Satka, Vavro, Skriniar, Hancko – Kucka (Gregus, 85.), Lobotka, Hamsík – Rusnák, Bozeník (Duris, 77.), Mak (Haraslín, 86.). Szövetségi kapitány: Pavel Hapal
Gólszerző: Szoboszlai (50.), ill. Mak (40.), Bozeník (56.)
Kiállítva: Baráth (a lefújás után)

ONLIVE KÖZVETÍTÉS, ÉRDEKESSÉGEK, STATISZTIKÁK ITT!

A CSOPORT MÁSIK MÉRKŐZÉSÉN
Azerbajdzsán–Horvátország 1–1