Rossi: Egy nemzetért küzdünk, egy csodálatos országért dolgozunk

– Csütörtök éjszaka még a Dunaszerdahely vezetőedzőjeként Tbilisziben örülhetett csapata továbbjutásának, péntek délután már becsekkolt ideiglenes otthonába, a telki edzőközpontba – a magyar válogatott szövetségi kapitányaként. Hogyan csinálta?
– Nem volt egyszerű, az biztos – indította a Nemzeti Sportnak adott interjúját Marco Rossi. – A grúz fővárosból még a csapattal együtt repültem vissza Pozsonyba, de aztán elköszöntem a játékosoktól, mert gyorsan összepakoltam, amit lehetett, és siettem Magyarországra. Az MLSZ minden segítséget megadott ehhez, én meg úgy voltam vele, minél hamarabb munkába állok, annál jobb.

– A nemzetközi porondra huszonöt év elteltével visszatérő DAC végül a kilencvenedik percben szerzett góllal vívta ki a továbblépést érő győzelmet Tbilisziben – búcsúzni csak így lehetett?
– Kétségtelen, ahogyan az előző évünk, az utolsó meccsünk is szépre sikeredett. Örülök, hogy így csukhattam be magam mögött az ajtót. Bár arról szó sincs, hogy be is zártam volna. Olyannyira nem, hogy a csütörtöki esti, Dinamo Minszk elleni Európa-liga-selejtezőre is kimegyek Szerdahelyre. Tudom, tudom, két órával korábban a Honvéd játszik a Niederkorn ellen, de azt a mérkőzést majd felvételről megnézem.

– Június tizenkilencedikén nevezték ki szövetségi kapitánynak, másnap úgy nyilatkozott lapunknak, hogy az elkövetkezendő hetekben, amíg a DAC-nál nem találják meg az utódját, napi öt-hat kávét meg kell innia ahhoz, hogy bírja a kettős terheléssel párosuló tempót. Az utódja a múlt hét óta ismert...
– A napi kávéadagom mégsem csökkent... Sok a teendő továbbra is. Az elmúlt hónapban mindent megtettem azért, hogy Dunaszerdahelyen jól menjenek a dolgok, már csak a játékosok iránti tiszteletből is. Közben azon is járt az agyam, mi legyen a magyar válogatottal. Szerencsére támaszkodhattam a segítőimre, Cosimo Inguscióra és Giovanni Constantinóra, ők is hozzátették a magukét ahhoz, hogy a Telkibe érkezésünket követően ne a nulláról kelljen elkezdenünk a munkát. A hétvégén pedig végképp bevetettük magunkat a közepébe, én négy NB I-es mérkőzést is a helyszínen néztem meg. Az előttünk álló hétvégén sem lesz ez másként, mind a hat meccsen ott leszünk. S közben nem hanyagoljuk el a külföldön játszókat sem, sőt!

– Ami a szóba jöhető játékosokat illeti, tisztul a kép?
– Talán már azt is mondhatom, hogy előttünk tiszta. Mindazonáltal nem bánom, hogy van még négy hetünk az első kerethirdetésig.

– Ha most kellene névsort ismertetnie, bajban lenne?
– Nem hinném.

– Ez esetben készséggel írom a neveket.
– Azért ez nem így megy... Egyvalamit elárulok: egy szövetségi kapitánynak nem feltétlenül a legjobb futballistákat kell behívnia, hanem azokat, akik a legjobb formában vannak. A kettő persze nem zárja ki egymást.

– Az elmúlt hetek tapasztalatai mit mondatnak önnel, nehéz a dolga a kapitánynak?
– Igen – de ezt még véletlenül se vegyék panasznak. Én éppenséggel kihívásként kezelem, karrierem alighanem legnagyobb kihívásaként. Életemben semmit sem kaptam ingyen, amit elértem, azért becsülettel megdolgoztam. Feltehetőleg többet is, mint mások, hiszen labdarúgóként eljutottam a Serie A-ig, miközben, kár lenne tagadni, nem tartoztam a legnagyobb tehetségek közé. Csakhogy annyira elszánt voltam, hogy mégis első osztályú játékos vált belőlem. Edzőként sem a könnyebb út jutott nekem, jellemző, hogy szülőhazámban nem kaptam meg a lehetőséget arra, hogy az első osztályban dolgozhassak. Az önök országában viszont megtiszteltek a bizalommal, bárhogy is alakuljon a sorsom, sohasem felejtem el, hogy a Honvéd, illetőleg a magyar futball mit adott nekem. Jóllehet ennek megvolt az ára: a családomat alig láttam az elmúlt években. Szóval keresztülmentem én annyi mindenen, hogy már semmitől sem félek.

– A magyar válogatott kispadjától sem?
– Attól sem! Szeretnék ugyanolyan sikeres lenni, mint a Honvéddal és a DAC-cal voltam. A különbség annyi, hogy ezúttal nem egy klubért, hanem egy nemzetért küzdök. Bocsánat, küzdünk. Egy csodálatos országért dolgozunk, egy olyan országért, amely hajdanán megannyi dicső fejezettel gazdagította az egyetemes labdarúgás históriás könyvét. Ennélfogva a nyomás és a felelősség is nagyobb – amivel megint csak nincs gondom. Amit Kispesten és Dunaszerdahelyen elértünk, arra vágyunk a válogatottnál is: szeretnénk örömet szerezni a szurkolóknak. Lélekemelő, hogy immár egy országot tehetünk boldoggá. Nehéz lesz, de mindent megteszünk azért, hogy sikerüljön. Ennél többet ugyanakkor nem ígérhetek.

– Hiába tartózkodik már Telkiben, heteket kell még várnia arra, hogy megtartsa az első edzést. A Finnország elleni szeptember nyolcadikai Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt öt napot tölthet a játékosokkal. Az mire lehet elég?
– Szerintem a futballra sosincs elég idő... Még akkor sem, ha egy edző nap mint nap együtt dolgozik a csapatával. Olyan nincs, hogy valamin ne lehetne javítani. Tény, a tamperei meccs előtt négy, legfeljebb öt edzésünk lesz, azokban a napokban az lesz a legfontosabb, hogy az elképzeléseimet, ha úgy jobban tetszik, a filozófiámat átadjam a futballistáknak. Ahhoz, hogy kialakuljon az együttes identitása, hogy működjenek az automatizmusok, jóval több idő kell. Klubedzőként több lehetőségem volt arra, hogy csiszoljak a dolgokon, kapitányként minden másodpercet ki kell használnom. Más úgy edzősködni, hogy nem naponta, hanem havonta találkozol a labdarúgókkal, magam is kíváncsian várom, hogyan birkózom meg ezzel a feladattal. Hozzáteszem, kíváncsian, de bizakodva.

– Kanyarodjunk vissza a keretre. Ki az, aki biztosan számíthat a meghívóra?
– Aki jól játszik a csapatában.

– Tegyük fel, valakinek nincs klubja a kerethirdetés napján.
– Ez esetben aligha számolok vele. Ha nincs csapata, nem edz, nem lép pályára meccseken. Vagy ha edz is, egyedül, ami messze nem olyan, mintha társakkal gyakorolna. Ezek után hogyan is vehetnék számításba olyat, akinek nincs csapata?! Persze nem én vagyok az első olyan edző, aki így gondolkodik, szerintem a világ minden pontján így megy ez.

– Dzsudzsák Balázst pillanatnyilag sehova sem köti szerződés...
– Számomra Dzsudzsák Balázs még mindig a magyar válogatott csapatkapitánya. Olyan képességei vannak, mint nagyon keveseknek, technikailag és taktikailag egyaránt a legjobbak közé sorolandó. Ha azt a teljesítményt nyújtja, ami tőle elvárható, a válogatott tagja, mi több, csapatkapitánya lesz. De rá is igaz, ami mindenki másra: csak abban az esetben, ha játszik a klubjában! Ezért is remélem, hogy mihamarabb rendeződik a sorsa. Nem győzöm hangsúlyozni, úgy nehéz valakinek bizalmat szavazni, ha csapat nélkül tengődik, ha nem edz valamelyik csapatban. A fociban futni kell, hajtani kell, küzdeni kell, ám erre csak akkor képes valaki, ha edzésben és játékban van. Arról nem beszélve, hogy minden futballistának jó példával kell szolgálnia mások előtt – legfőképp a csapatkapitánynak.

– Szóljunk még valakiről: korábban említette, tervezi, hogy felhívja Nikolics Nemanját. Beszélt már a Chicago támadójával?
– Még nem, de ami késik, nem múlik. A saját fülemmel szeretném hallani, miért mondta le a válogatottságot, mint ahogy azt is, hogy a döntése végleges-e. Ha nem, neki is helye van a keretben, hiszen – Sallói Dánielhez hasonlóan – remek formában futballozik. Ez sokat nyom a latban, a megfelelő tudás szintúgy. S lenne még valami, ami nálam nagyon fontos. Kizárólag olyan játékosokat szeretnénk a csapatban látni, akik élvezik, hogy itt lehetnek, akik nem támasztanak feltételeket, és akiket szétfeszít a vágy, hogy magukra ölthessék a címeres mezt – függetlenül attól, hogy kezdők vagy cserék. Aki válogatott, legyen büszke erre!

– Mint ön arra, hogy Magyarország szövetségi kapitánya?
– Hogy milyen érzés Magyarországot képviselni, még nem tudhatom pontosan, végtére is a hivatalos bemutatkozásom még odébb van. Az ellenben bizonyos, pályafutásom során ekkora megtiszteltetésben még nem volt részem. Mondtam már, mennyi mindent köszönhetek ennek az országnak, és bár a foci már csak olyan, hogy a játékosok csinálhatnak valakiből jó edzőt – vagy épp rosszat... –, a magam módján szeretném ezt viszonozni. Az én családom az Aranycsapat, a Honvéd és a magyar futball legendájának bűvöletében él – úgyhogy csűrhetjük-csavarhatjuk akárhogy, a lényeg az: rettentően büszke vagyok arra, hogy itt lehetek!