Válogatott: Feczesin pályára lépésével rekordközelbe érhet

Listánk nem teljes, igyekeztünk az ismertebb nevekre koncentrálni, és elsősorban azokra, akik legalább tíz hivatalos felnőttválogatott mérkőzésen pályára léptek, továbbá egymást követő két szereplésük között minimum öt év telt el.

Feczesin Róbert legutóbb 2011. november 15-én szerepelt a magyar válogatottban, akkor a Lengyelország elleni vesztes (1–2) felkészülési meccs utolsó kilenc percét töltötte a pályán Priskin Tamást váltva. Ha október 13-án, Azerbajdzsán ellen lehetőséget kap, hét év, 10 hónap és 28 nap után lehet ismét válogatott (három nappal korábban, a horvátok ellen Splitben nem lépett pályára).

A vonatkozó magyar csúcstól azonban elmarad az újpesti támadó, azt Konrád II Kálmán tartja. Az MTK jobbösszekötője az első világháborút követően, a Tanácsköztársaságát bukása után tízszeres válogatottként Bécsben kezdett új életet, majd 1926 augusztusától a New York-i Brooklyn Wanderersben kergette a labdát. 1927-ben hazatért az immár professzionális keretek között működő magyar bajnokságba, és olyannyira elkapta a fonalat a Hungáriában, hogy 1919 áprilisa után nyolc és fél évvel újfent meghívták a válogatottba! 1927 októberétől három fellépése volt még, 13 válogatott meccsen két gólt szerzett.

Időrendben haladva ide kívánkozik Kohut Vilmos említése: a világbajnoki ezüstérmes balszélső több mint hat esztendőt hagyott ki a válogatottban, 1932 áprilisa és 1938 júniusa között mellőzték a kapitányok. Véletlenül sem hajlott kora miatt, sokkal inkább azért, mert nem volt szem előtt: 1933-ban az Olympique Marseille-be igazolt – Dietz doktor onnan válogatta be 1938-ban a vb-re, ahol még két meccset játszott, így 26/14-es mérleggel zárt a nemzeti tizenegyben.

Az Aranycsapat utáni korszak egyik legkiválóbb gólvágója, Tichy Lajos két és fél hónappal lépte át a hétéves határt: 1955–64 között 71 válogatott meccsen szerzett 51 gól után kapott még tíz percet 1971. szeptember 1-jén a jugoszlávok elleni barátságos mérkőzésen (2–1), így 72 találkozóval zárta karrierjét meggypiros mezben.

Említhetjük még Tichy késői kortársát, a pályafutását a Ferencvárosnál töltő Géczi Istvánt, aki 1964-ben, alig 20 évesen kétszeres válogatottnak mondhatta magát, aztán hat év 9 hónapot kellett várnia az újabb szereplésre. 1971 nyarán a brazilok ellen kezdődött érdemi válogatott pályafutása, s három éven át kirobbanthatatlan volt a kapuból.

Müller Sándornak (1970–82, 17/1) gyakorlatilag háromszor (!) kezdődött el a válogatott karrierje: 1970-es bemutatkozása után legközelebb 1974-ben játszott ismét, majd 1975 nyarától ennél is többet hagyott ki, fél évtizedet. Az egykori klubtárs, a Vasas-idol Mészöly Kálmán kapitánykodása alatt azonban kihagyhatatlan volt a válogatottból, végigjátszotta az 1982-es vb-t megelőző selejtezőket, és kétszer pályára lépett a Mundialon is.

Póczik József (1974–83, 14/4) 1979 októberében ötéves pauza után került vissza a legjobbak közé, de rajta is túltett Gyimesi László (1978–88, 12/1), aki 1984 márciusában öt és fél éves mellőzés végére tett pontot, góllal (Jugoszlávia 1–2).

Mészáros Ferencet (1973–88, 29/0), a népszerű Bubut egykori válogatottbeli csapattársa, a szövetségi kapitányként éppen 50 százalékos mérleget felmutató Bálint László állította a gólvonal elé 1988. május 10-én Dánia ellen (2–2) – 1982 után először, egyben utoljára.

Nem kell azonban időutazásra vállalkoznunk azért, hogy hét évet közelítő hosszúságú hiátusra találjunk példát válogatott labdarúgóink körében, sőt, elegendő a közelmúltig visszaemlékeznünk: 2011-ben tért vissza a válogatottba Tököli Attila, akinek 2004 februárja és 2011 februárja közötti pauzája csupán tucatnyi nap híján maradt el a hétéves határtól.

Tököli visszatérésekor a nemzeti csapat egyik sokat foglalkoztatott tagja volt Vadócz Krisztián, ám a 2011-es év utolsó meccse után többet nem lépett pályára a válogatottban – egészen tavaly nyárig. Akkor a rossz emlékű Georges Leekens regnálásának köszönhetően 41. és 42. alkalommal is magára húzhatta a nemzeti együttes mezét. Vadócz hat év nyolc hónap kihagyás után gyarapíthatta válogatottságai számát.

Nem sok hiányzott a hét év szünethez a Ferencvárosban mostanában reneszánszát élő (de az idény végén mégis visszavonulni készülő) Leandrónak sem: bár a lentebb még taglalt, 2006-ban Máltán elszenvedett 2–1-es vereségnél ő is a pályán volt, az Eb-selejtezősorozat végéig még maradt a válogatottnál. Ám 2007 novembere után csak 2014 márciusában szerepelt újra a csapatban: hat év négy hónap után.

Közel áll a hat év szünethez Végh Zoltán, a válogatottban 1991 és 2007 között egyedülálló módon nyolc szövetségi kapitánynál összesen 25 alkalommal szereplő kapus (az 570 élvonalbeli meccsével NB I-es szereplési csúcstartó), aki 1997 augusztusa és 2003 júniusa között nem kapott lehetőséget.

Itt kell szót ejtenünk a tragikus sorsú kapusról, Zsiborás Gáborról, aki ugyan egyik általunk támasztott kritériumnak sem felel meg – mindössze négyszer volt válogatott, s nem telt el öt év két egymást követő meccse között sem –, de helyet érdemel összeállításunkban. 1979-es debütálása után három és fél évet kellett várnia a második szereplésére, majd miután 1983 őszén harmadik válogatottságán is túljutott, két hónap híján négy évet várt a negyedikre. Az 1987 nyarán az NDK ellen játszott 0–0 után aztán legközelebb hat év múlva érkezett számára újabb meghívó, ám az 1993-as, oroszok elleni vb-selejtező előtt az edzőtáborban az egyik edzésen rosszul lett, kómába esett, s két nappal a találkozó előtt elhunyt. Az oroszok ellen 3–1-re elvesztett meccsen aztán épp Végh védett.

Folytassuk a sort a közelmúlt félig-meddig kakukktojásaival!

A listavezető ifjabb Somogyi József (édesapja, id. Somogyi József szintén válogatott labdarúgó volt), aki 1991 februárjában debütált, majd 1998 novemberében szerepelt másodszor a válogatottban, s '99-ben Bicskei Bertalan harmadik kapitánysága alatt még négyszer kapott lehetőséget, összesen hatszoros nagyválogatott.

Somogyi nem szerepelt az ezredforduló éveiben a magyar labdarúgás egyik újkori „Mohácsának” tartott, a jugoszlávok ellen összesítésben 12–1-re elbukott vb-pótselejtezőn 1997-ben, amely után sokaknak véget ért a válogatottbeli pályafutása. Néhány szereplő azonban hosszabb szünet után újra magára húzhatta a címeres mezt. Ilyen volt például Urbán Flórián, akit 2002 augusztusában Gellei Imre reaktivált a spanyolok elleni 1–1-re, és adott még neki nyolcszor lehetőséget, így 40 válogatott meccsel fejezte be karrierjét.

Szintén Gellei hívta vissza a válogatottba Lipcsei Pétert, aki Urbánnál egy hónappal hosszabb szünetet tartott, s második etapja után végül 58 válogatottságig jutott.

Sebők Vilmost viszont nem mosta el a szakmai és a népharag az 1–12 után, és 2002-ig 51 válogatottságig jutott. Az 52.-re aztán majdnem négy évet kellett várnia: a frissen kinevezett Bozsik Péter 2006 kora nyarán első meccsére visszahívta.

Babos Gábor fiatal kapusként a jugók elleni 0–5-ös visszavágón védett, és noha 2009-ig 27 válogatott fellépésig jutott, azért egy két és fél és egy négy és fél éves szünet is „belefért” pályafutásába.

Szabics Imre az ominózus pótselejtező idején még ismeretlen volt, csak egy évvel később, 1998 őszén mutatkozott be a Ferencvárosban, s első nyolc NB I-es bajnokiján szerzett hat góljával hamar magára irányította a figyelmet. A válogatottban 2003 tavaszán debütált, és itt is repülőrajtot vett: 3 meccsen 5 gólt ért el. Őt viszont a 2006-os máltai égés sodorta el a válogatottól, s csak közel öt év szünet után térhetett vissza. Összességében 36/13-as mutatóval zárt a nemzeti csapatban.

Az elmúlt bő két évtizedből hasonló kakukktojás még Zsidai László (2007–14: 3/0, az utolsó meccsére 6 év 3 hónapot várt), Vermes Krisztián (2005–11: 6/0, a 2. és a 3. meccse között 4 év 10 hónap telt el), vagy éppen Szekeres Tamás (1994–2003: 6/0, az utolsó meccsére 3 év 10 hónapot várt).