50 éve villannak a lapok: a futball fegyelmezőeszközei nyomában

„Jó estét! A mérkőzés, melyet hamarosan látnak, valószínűleg a legidiótább, legvisszataszítóbb, legundorítóbb, legszégyenletesebb találkozó a futball történetében” – David Coleman a BBC-n így vezette fel az 1962-es világbajnokságon a Chile–Olaszország (2:0) meccset. Nem túlzott: a mérkőzés úgy is leírható, hogy csoportos MMA-harc zajlott egy teljesen felesleges labdával.

Szabálytalanság 12 másodperc után, földharc, utánrúgás, csoportos izomvillogtatás, kiütés pazar balhoroggal, rendőrség a pályán, repülőrúgás az ellenfél hátába, verekedés a kezdőkörben – ez a találkozó a mai szabályokkal egészen biztosan nem menne végig. Ken Aston játékvezető két olaszt állított ki (Giorgio Ferrinit a 8., Mario Davidot a 41. percben), a szégyenteljes vb-mérkőzés totális botrányba fulladt.

„Egy labdarúgó-mérkőzés félideje 45 percig tart. Elő szokott fordulni olykor, hogy a játékvezető valamilyen oknál fogva egy-két percet hosszabbít. Nos – a Chile–Olaszország mérkőzés első félideje a 45. helyett az 58. percben ért véget, Aston játékvezetőnek ugyanis 13 percet kellett hosszabbítania. Hogy mi történt a 13 perc külön műsorszámai során – íme egy jelenet a sok közül:

A chilei Toro és az olaszt Tumburus ökölcsapásokkal tarkított pankrációs küzdelmet vívott a zöld gyepen. Mind a ketten a földön hemperegtek, s ügyet sem vetettek Aston játékvezető sípjelére. A játékvezető nem tudott mit tenni, úgy próbálta szétválasztani a küzdő feleket, hogy – közéjük térdelt.

Hogy kit hirdessen ki győztesnek, afelől Aston tanácstalan maradt, mert pankrációból nem tett játékvezetői vizsgát” – szól lapunk tudósítója, Tabák Endre naplóbejegyzése. A bíró egyébként éles kritikák sokaságát kapta tevékenysége miatt – ráadásul meg is sérült...

Coleman műsorvezető egy másik megjegyzése, mondhatni, a jövőbe látott. „Ha a világbajnokságokat folytatni akarják, valamit tenni kell ez ellen” – mondta, s a meccs játékvezetője fel is talált egy meghatározó fegyelmezési módszert. Persze a FIFA „ösztökélte is” a szakmát erre: a nemzetközi szövetség két nappal a „santiagói csata” után erélyesebb játékvezetői fellépést kért, és külön foglalkozott azzal, miként lehetne redukálni a durvaságok számát. A brutalitás a chilei vb-n olyan szintű volt, hogy az eseménnyel foglalkozó médiumok rendre rámutattak: ha minden így megy tovább, akkor az a futball-világbajnokságok alkonyát jelentheti.

ZÖLD, SÁRGA, PIROS!

Ken Aston 1963-ban zárta le 1935-ben kezdődött bírói pályafutását, három évvel később pedig bekerült a FIFA játékvezetői bizottságába. Már bizottsági tagként látta az 1966-os vb botrányos angol–argentin negyeddöntőjét (1:0), melyen Antonio Rattín, a dél-amerikaiak csapatkapitánya a kiállításig „dumálta magát”; azt meg ugyan mindenki megírta, de senki sem volt biztos benne, hogy mindkét Charlton fivér, Jack és Bobby is figyelmeztetést kapott Rudolf Kreitlein játékvezetőtől. Miután kitört a botrány, Aston győzte meg Rattínt a levonulásról – a többi argentint meg a mérkőzés folytatásáról.

A két kaotikus találkozó megmutatta az egyértelmű rendszerhibákat és elgondolkodtatta Astont. Mivel lehetne mindenki számára jól láthatóan figyelmeztetni a játékosokat (ezzel megakadályozva az eszkalációt), vagy egyértelműen kiállítani, pláne akkor, ha a játékvezető és a futballisták nem beszélnek közös nyelvet? Mi az a nemzetközileg is könnyen érthető jelrendszer, ami segíthet ebben? Az akkori rendszer (figyelmeztetésnél bejegyzés a játékvezetői füzetbe – ez a booking –, kiállításnál jelzés) nem volt megfelelő.

„Egy nap a Kensington High Streeten vezettem, és a közlekedési lámpa pirosra váltott. Sárga – óvatosan! Piros – állj, kiállítalak!” – jött a tényleg futballtörténelmi ötlet, melyet a FIFA hivatalos honlapja idézett fel.

Az idea tetszést aratott, és a teszteléssel sem sokat szórakoztak: a bevezetést az 1970-es világbajnokságra időzítették, próbaidőszak nélkül. Lapunknak a Népsport 1970. május 23-i számában a mexikói vb-n közreműködő magyar játékvezető, Emsberger Gyula vázolta az újítást.

„Lesz sárga és piros táblácska. A sárga a figyelmeztetés, a piros a kiállítás jelzésére szolgál. Remélem, olyanok lesznek a mérkőzések, hogy kevésszer kell elővennünk a táblácskákat a zsebünkből” – magyarázta. Végül neki nem kellett elővennie a „táblácskákat” – jellemző, hogy még terminológia sem volt ekkor a sárga és piros lapokra, máshol cédulaként emlegetik azokat –, mivel a Románia–Csehszlovákia és a Csehszlovákia–Anglia csoportmérkőzésen, valamint a Peru–Brazília negyeddöntőn partjelzőként kapott beosztást.

Ha csak a korabeli újságokat lapozgatnánk, nem könnyen találnánk meg a világ első kiosztott sárga lapjának krónikáját – lapunk is csak annyit jegyzett meg, hogy a Mexikó–Szovjetunió (0:0) vb-nyitómérkőzésen „a játékvezető [...] más szellemben bíráskodott, mint Angliában. Három játékost írt fel, Lovcsevet, Logofetet és Penát.” Valóban így történt (később még két szovjet játékos, Szerebrjanyikov és Nodia kapott sárgát), az „elsőként felírt”, Jevgenyij Lovcsev pedig a futballtörténelem első sárga laposa.

„Kiegyenlített és sportszerű mérkőzést játszottunk. A mexikóiak támadtak, a kis szélsőjük hirtelen befelé tört és lőni akart. Mögötte futottam, meg kellett állítanom, finoman összekoccantottam a sarkát. Amíg élek, nem felejtem el, hogy a nyugatnémet játékvezető, Kurt Tschenscher lapot adott nekem: ez volt pályafutásom egyetlen sárgája!” – anekdotázott Lovcsev, aki így futballtörténelmet írt, bár nem akart... Ezen a mérkőzésen volt egyébként a vb-történelem első taktikai (nem sérülés miatt bekövetkezett) cseréje is. A FIFA videóján a chilei–olasz „mészárlás”, Ken Aston „ötletrohama” és Lovcsev sárga lapja (ő a szovjet hatos 1:53-nál) egyaránt szerepel.

A bevezetés meglehetősen gyorsan történhetett, legalábbis a Magyar Ifjúság 1973. januári száma szerint. A feltételes módot az indokolja, hogy a cikkben van egy tévedés (az 1968-as, mexikóvárosi olimpiához köti a bevezetést, de ezt a FIFA és minden más forrás is cáfolja). Mindenesetre egy rövid idézet témánkhoz tartozik:

„A nemzetközi játékvezetőknek postára adtak két-három sárga és piros lapot, mellékelve hozzá egy körlevelet, amelyben felsorolták, milyen esetekben kell használni ezeket. Előírták, hogy a vétkes játékos számát, a szabálytalanság vagy a sportszerűtlenség percét fel kell jegyezni és arról jelentést kell készíteni” – olvashatjuk. A cikk szerint csupán öt nappal a tornanyitány előtt hívták össze a játékvezetőket, hogy elmagyarázzák az újítást – ez teljesen valószínűtlen, hisz Emsberger már nyolc nappal a vb előtt, utazáskor tisztában volt azzal, s el is magyarázta azt lapunknak. Inkább arról lehetett szó, hogy a Mexikóba megérkezett játékvezetőknek tartottak egy értekezletet.

Hallgassunk inkább egy szaktekintélyre! A három világbajnokságon közreműködő Zsolt István – minden idők legjobb magyar játékvezetőinek egyike – 1971-ben az Új Magyarország hasábjain írt az újításról.

„A mannheimi Tschenscher indította el a mexikói vb-t. A megnyitó mérkőzés játékvezetőjének óriási a felelőssége. Szakmailag ugyanis neki kell az összes további mérkőzés arculatát megszabnia. Ő dönt, hogy a résztvevő játékosok, edzők meddig mehetnek el a testi erő kihasználásában és hol kezdődik a durvaság. Miért emelkedik majd a magasba a mérkőzések folyamán a bírók kezében a sárga lap, ami a figyelmeztetést jelenti és mik lesznek azok a szabálytalanságok, amelyek nyomán a piros kártya villan, kiállítás következik” – vélekedett, majd kifejtette, a FIFA iránymutatásait követő nyugatnémet játékvezető kiválóan „megfogta” a mérkőzést, lapjait is használva, ezzel lefektette a standardot. A mexikói világbajnokságon a piros lap egyszer sem került elő! Azt, hogy mennyire új volt a „lapkoncepció”, jelzi, hogy Zsolt István még hónapokkal a világbajnokság után is magyarázatot fűzött hozzá.

AZ ELSŐ MAGYAR „SÁRGÁS”

Az európai szövetség (UEFA) hamarosan átvette az ötletet, és az MLSZ is gyorsan bevezette a sárga és piros lapok használatát – 1971 őszén, bajnoki idény közben.

„A sportszerűség fokozottabb érvényesülése érdekében az MLSZ elnöksége intézkedett a Játékvezetői Bizottságnál, hogy következetesen toroljon meg minden – akár a pályán, akár a nézőtéren jelentkező – sportszerűtlenséget, s egyúttal a fegyelmezés hatékonyabb alkalmazása érdekében elrendelte a nemzetközi gyakorlatban jól bevált sárga és piros lapok alkalmazását” – szólt az MTI híre.

Az első, NB I-ben kiosztott sárga kártyát a Bp. Honvéd olimpiai bajnok hátvédje, a 37-szeres válogatott Szűcs Lajos kapta, a legfiatalabb élvonalbeli játékvezető, Tapolczai János mutatta fel neki a lapot a Komló elleni, gól nélküli döntetlennel végződött, november 6-i bajnokin. A mérkőzés előtt Tapolczai az MLSZ vezetőitől kapta meg az új fegyelmezési eszközt, a beszámolók szerint Szűcs először értetlenkedve nézett, aztán „leesett neki a tantusz” a figyelmeztetés után, s elnézést kért a szabálytalanságért. Pedig ő már nemzetközi mérkőzésekről biztosan ismerte a lapokat...

A terminológia még itt sem volt tiszta, egy-egy újságon belül is keverve használták a lap, cédula, sőt táblácska kifejezést. Az első „sárgás-pirosas” fordulóban kaptak figyelmeztetést reklamálásért, sorozatos szabálytalanságokért, túlzott keménységért. Minden azért nem lehetett teljesen tiszta, mert november végén az MLSZ finomított a jegyzőkönyvezésen (minden csapat köteles előre megadni a mezszámozást, hiszen a játékvezető a lapot kapó futballista számát írja fel).

CSODA, HOGY VÉGIGMENTEK

„A bordeaux-i ütközet”, 1938. június 12., Brazília–Csehszlovákia 1:1

Az emelkedő csillagú dél-amerikai futballhatalom és az előző világbajnokság ezüstérmesének mérkőzése csemegének tűnt, keserű pirula lett belőle: Hertzka Pál játékvezető szeme láttára a két tizenegy mindent elkövetett, hogy a baleseti sebészetre küldje a másik játékosait. A csehszlovák kapuslegenda, Frantisek Plánicka alkarja eltört, csakúgy, mint Oldrích Nejedly lába, Josef Kostálek hasi sérüléssel dőlt ki. A braziloktól a gólvágó Leonidas, illetve Perácio sérült meg (csere még nem volt, a dél-amerikaiak már az 5. percben megfogyatkoztak). Hertzka kiállította Zezé Procópiót, majd az egymásra rontó Martimot és Jan Ríhát, ez semmit sem használt... Az újrajátszott mérkőzést 2:1-re a brazilok nyerték meg, miután kilenc friss játékost tettek a kezdőcsapatba. Ekkor már „csak” Vlastimil Kopecky orra tört el, miután egy ismeretlen tettes bemosott neki.

„A berni csata”, 1954. június 27., Magyarország–Brazília 4:2

Míg az Aranycsapat vb-elődöntője Uruguay ellen (szintén 4:2) a színvonalról és izgalmakról maradt emlékezetes, a Brazília elleni negyeddöntő a kíméletlen belépőkről és a mérkőzés utáni öltözői botrányról (a brazilok úgy vélték, ha a pályán ki is kaptak, a „harmadik félidőt” még megnyerhetik). Arthur Ellis játékvezető 1998-ban, a találkozót visszaidézve azt mondta, úgy készült, élete egyik legjobb mérkőzését fogja látni, az egyik legkíméletlenebbet kapta. A magyar válogatottból Bozsik József, a brazilból Nílton Santos és Humberto jutott a kiállítás sorsára.

„A santiagói csata”, 1962. június 2., Chile–Olaszország 2:0

Ez volt a kiindulópont, ajánljuk mindenkinek a videót: ez a mérkőzés mai játékvezetői felfogás mellett alighanem már az első félidőben félbeszakadt volna. Nagyjából minden piros lapot ér, amit az összefoglaló megőrzött a szabálytalanságokból – nem mindennapi jelenetsorok, de tegyük hozzá, van valami ocsmányul szórakoztató abban a tényben, hogy a két válogatott tagjai a futballcivilizáció összes vívmányát elvetik.

Elszabadult agresszió, 1970. április 27., Chelsea–Leeds United 2:1 (h. u.)

Ötvenedik évfordulója volt a héten minden idők legbrutálisabbnak tartott angol mérkőzésének, az 1970-es, megismételt FA-kupa-döntőnek. A két klubkultúra egymás totális ellentéte volt: a dél-londoni divatos, szórakoztató, menő srácok a komor észak-angliai munkásférfiak ellen. A Leeds mocskos trükkökkel operáló, durva csapatként szerzett hírhedtséget, de a Chelsea-nél is alig leplezte az agressziót a Carnaby Street divatja...

Ahogy a BBC-nek a Chelsea egykori játékosa, Ian Hutchinson fogalmazott: „Gyűlöltük őket, és ők is gyűlöltek minket”. A futballra távolról emlékeztető döntőt később két elit angol játékvezetővel „bíráskodtatták újra”: az 1997-es szabályokat alkalmazó David Elleray 6, az idén a mérkőzést virtuálisan levezető Michael Oliver 11 piros lapot osztott volna ki, azaz utóbbinál félbe is szakadt volna a találkozó. Az első finálé (2:2) után az újrajátszott döntőt az Old Traffordon hosszabbítás után 2:1-re nyerte meg a Chelsea.

Totális mészárlás, 1974. július 3., Hollandia–Brazília 2–0

Totális futball? Jogo bonito? Csak szép lehet? Igen? Jó, akkor nézzék meg ezt az összeállítást! Csattannak a sípcsontok, a belépőknek semmi köze a labdához, mindenki abba rúg bele, akibe éppen tud. A holland–brazil vb-mérkőzés szabálytalanságairól később film is készült, ez mindent elmond... Kurt Tschenscher egy piros és öt sárga lappal lehozta a mérkőzést, melyet Hollandia Johan Neeskens és Johan Cruyff góljával 2–0-ra megnyert.

„A nürnbergi csata”, 2006. június 25., Portugália–Hollandia 1–0

Valentin Ivanov játékvezető négy piros és tizenhat sárga lap kiosztásával – laprekord a FIFA-tornákon – sem tudta megfékezni az indulatokat. A portugáloktól Costinha és Deco, a hollandoktól Khalid Boulahrouz és Giovanni van Bronckhorst jutott a kiállítás sorsára, a nyolcaddöntőt Maniche góljával Portugália nyerte meg.

36 PIROS A REKORD (?)

Ha esetleg valaki hiányolná a dél-amerikai futballt: a (nem biztos, hogy megbízható) feljegyzések szerint a két valaha lejátszott, legtöbb piros lapot hozó mérkőzés argentin és paraguayi csapatokhoz kötődik. A Claypole–Victoriano Arenas felnőtt találkozón (2011) az első félidőben még csak kétszer villant a piros, a másodikban mindenki vadászott mindenkit, Damián Rubino játékvezető ezek és egy tömegverekedés következtében 36 embernek mutatta fel a piros lapot – kaptak rendesen a cserék és a stábtagok is.

„Fogd meg a matém” – mondhatta erre a Teniente Farina és a Libertad ificsapata egy évvel később: a két paraguayi klub mérkőzésén az indulatok egy páros kiállítás után szabadultak el, a kirobbant csetepaté után Néstor Guillén játékvezető mindenkit kiállított, aki élt és mozgott – ő is harminchat piros lapig jutott!

Ken Aston elmondása szerint visszatartó erejű fegyelmező eszköznek tekintette a lapokat, melyek kiosztása után lenyugszanak a kedélyek. Ilyet azért aligha tudott volna elképzelni...