80 éves Pelé, minden idők legjobbja

A Brazília dél-keleti részén fekvő Minas Gerais állam Tres Coracoes (magyarul: Három Szív) városában született Edson Arantes do Nascimento a Sao Paulo állambeli Bauruban nőtt fel nagy szegénységben. Ez a hely volt az egyik apja, az ígéretes félprofi csatár állomásai közül. Amíg Joao Ramos do Nascimento (művésznevén Dondinho) alkalmi munkákkal egészítette ki szerény jövedelmét, addig felesége, Maria Celeste nevelte Edsont és két fiatalabb testvérét, Zocát és Maria Lúciát bátyja és édesanyja segítségével, akik szintén a düledező kétszobás házban laktak.

Amikor a majdani Pelé először rúgott bele a labdába hatéves korában a házuk körüli nyomornegyedben, mindössze annyiban reménykedett, hogy követheti apját a Bauru Athletic Clubba, ahol később az ifi ben játszott is. Aztán egy 1950-es, kilencéves korában bekövetkező nemzeti tragédia, az Uruguay elleni Maracanazo miatt ennél azért kicsivel magasabbra tette a lécet…

– Mekkora hatással volt önre az édesapja?
– Nagyon nagy hatással. Nagy csatár volt, aki rengeteg gólt szerzett a helyi csapatban, a Bauru Athleticben, és én mindig azt mondtam: egy nap olyan leszek, mint az apám. Ez motoszkált már kiskoromtól fogva a fejemben. Sohasem gondoltam arra, hogy oda jutok el, ahol most vagyok, vagy hogy többet érek el, mint édesapám, de Istennek hála, még nála is jobb lettem. Van egy hatalmas emlékem, és ez az 1950-es világbajnokság. Brazília a négyes döntőig menetelt Uruguayjal együtt (egyedüliként a vb-történelemben hetven éve körmérkőzéses lebonyolítás döntött a helyezésekről, a braziloknak Uruguay ellen a döntetlen is elég lett volna a Rimet-kupához – a szerk.), és az egész nemzet úgy vélte, már az utolsó meccs előtt megnyertük a vébét. De bekövetkezett a katasztrófa: Uruguay győzött kétszázezer szurkoló előtt a Maracana-stadionban. A meccs annyira elhíresült, hogy saját nevet is kapott: ez lett a Maracanazo. Nos, apám sírva fakadt. Kilencéves voltam, és így szóltam hozzá: „Apa, miért sírsz?” „Brazília elvesztette a vébét, nem tudom elhinni.” „Ne aggódj apa, én majd nyerek neked egy világbajnokságot.” Nyolc évvel később ott voltam Svédországban, és nyertem egy vébét az apámnak. Isten megadta nekem ezt az ajándékot.

– Nyilvánvalóan rengeteg természetes adottsága volt. A fizikaiak – a sebesség, az erő vagy a ruganyosság – is természetesen jöttek?
– Apám sok gólt fejelt. Mindig azt javasolta, hogy dolgozzak ki minden mozdulatot. Amikor fiatal voltam, állandóan cseleztem, és a legfiatalabb szomszéd gyereket cukkoltam, mert jobb képességeim voltak. Apám egyszer így szólt: „Ez nem helyes. Azért focizol, mert Istentől ezt az ajándékot kaptad. Ha tisztelsz másokat, ha kellően felkészült vagy, és gyakorolsz a bal lábaddal is, valamint megtanulsz fejelni, akkor nagy játékos leszel, senki sem fog megállítani.” Ezért gyakoroltam többet. Ahelyett, hogy a tengerpartra vagy moziba jártam volna, rúgtam a labdát, ez volt a legfontosabb egész életemben. Mindig sokkal felkészültebb voltam, mint bárki más. Nem sokan tudják, de több mint száz gólt szereztem fejjel pályafutásom során. Az 1970-es mexikói vébédöntőn is fejjel találtam be, mert sokat gyakoroltam a nyitott szemmel fejelést, és sokat dolgoztam az erőnlétemen. Ez az oka annak, hogy nem tudtak megállítani. Ez és Istentől kapott tehetségem. Plusz apám tanácsa.

– Akárcsak a legtöbb brazil játékos, ön is az utcán kezdett el futballozni.
– Akkoriban a játékosok jobban uralták a labdát, és képzettebbek voltak, mint ma, mert az utcán négy, öt, esetleg tíz ember ellen játszol, nincs elég hely, így megtanulsz gyors döntéseket hozni. Nagyon sok tehetséges játékos származik Bauruból épp emiatt. Ma már ott is más a helyzet: az utcákat leaszfaltozták, a srácok tornatermekbe járnak. Az én időmben az utcán játszottunk.

– Milyen csapat volt a Santos, amikor 1956-ban oda szerződött?
– A klub akkoriban indult növekedésnek. Nagyszerű alapra építhettek, és szerepet kaptak a fiatalok. Ezért kerülhettem be elég hamar a felnőtt csapatba. Volt ott egy játékos, akit Colcinhónak hívtak, tizenhét évesen már játszott a válogatottban, de eltörte a térdét. Azután ott volt Edu, aki tizenhat vagy tizenhét évesen már válogatott volt. Engem pedig hívtak Rio de Janeiróba és Sao Paulóba, hogy próbáljak szerencsét, legyek profi, de a Santos fiatal csapat volt nagy perspektívával, és épp kezdett összeállni.

– Melyik volt az a pillanat, amikor tudta, hogy a profi futball világába tartozik?
– Amikor néhány hónapja voltam már a Santosban, játszottunk egy meccset a Corinthians ellen – nem az első osztályú Sao Pauló-i csapatról van szó, hanem egy másodosztályú klubról, Santandréből. A második félidőben álltam be, és megszereztem első gólomat. Sohasem fogom elfelejteni, pályafutásom egyik legfontosabb pillanata volt.

– Egy éven belül már nagy sztár volt, és világbajnokságot nyert. Hogy változott meg az élete ennyire rövid idő alatt?
– A Santosnál töltött második idényem után már minden másképp volt, mint azelőtt, mert tizenhét és fél évesen szerepeltem a vébén. Az első válogatott meccsemet tizenhat évesen játszottam Argentína ellen, és én szereztem a gólt egy kettő egyes vereség alkalmával – és ezzel én lettem a legfiatalabb, aki valaha gólt szerzett a válogatottban. Az emberek egészen megbolondultak, ez akkoriban nem volt átlagos. Ma már jobban hozzászoktak a fiatal játékosokhoz a tévé miatt. Manapság egy srác csak belő egy gólt, amit mindenki lát világszerte, és már meg is tanulták a nevét. Akkoriban ez másképp ment, az emberek meglepődtek, hogy milyen fiatal vagyok. Akárhová mentem, azt kérdezték: „Hogy játszhat ez a fiatal gyerek a válogatottban?”. Nem voltam túl erős akkoriban, de intelligens igen. A dolgok megváltoztak. Ma a fiatalok több lehetőséget és több támogatást kapnak.

– Hogyan tekintettek önre csapattársai a Santosban, amikor világbajnokként tért vissza? Volt bármi féltékenység részükről?
– Nem, nem! Még jobban bántak velem. Három játékos szerepelt a csapatból a vébén. Zito a középpályán, és Pepe, aki kint volt, de nem lépett pályára. Aztán együtt tért haza a három muskétás.

– Igaz, hogy az 1958-as vébé után egy évig szolgált a hadseregben?
– Igen, amikor 1958 októberében betöltöttem a tizennyolcadik évemet, katona lettem, fantasztikus időszak volt. Legszívesebben a fiamnak és minden fiatal srácnak azt javasolnám, hogy vonuljon be, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni. Számomra nagyszerű élmény volt, mert világbajnok lettem, visszatértem, és azt mondtam: „Rendben, most pedig szabad leszek”. De a barátaim azt mondták: „Nem, példát kell mutatnod a fiataloknak, menj el katonának!” Így is tettem. Megtanultam főzni, mosni, vasalni, tisztelni másokat, mindent. Fantasztikus volt. Küzdelem a dzsungelben a túlélésért. De a legfontosabb, amit itt tanultam, a fegyelem, ami sokat segített a futballban is, ez kétségtelen. Szép időszak volt.

– Többször is a Santos mellett döntött ahelyett, hogy Európába igazolt volna. Mi volt az a varázs, ami mindig a maradás mellett szólt?
– Akkoriban nem nagyon jöttek-mentek a játékosok. Kevesen játszottak külföldön. Olyanok voltunk, mint egy család: ugyanazok a játékosok három, négy, öt évig együtt. Miért változtattunk volna egy kicsit több pénzért? 1968 után lehetőségem lett volna Európába vagy Mexikóba igazolni, de azt mondtam: „Nem, inkább maradok. A Santos is megfelel. Nem akarok változást”. Még amikor visszavonultam a Santosból, akkor is hívtak az Interhez, a Real Madridhoz, és a hetvenes években már egyre több brazil játékos igazolt Európába, de mindig nemet mondtam. Azt hiszem, a legfontosabb dolog családként dolgozni együtt. Mindenkit ismertem, ott volt a családom is, nem akartam ezen változtatni. Egyedül a New York Cosmoshoz igazoltam el végül.

– Az 1966-os vébé után visszavonult. Miért tért mégis vissza?
– Adtam két-három interjút, és azt mondtam, ez az utolsó vébém, a Santosnál viszont folytattam, és mivel 1969-ben jó formában voltam, azt mondtam: „Rendben, folytatom”. Játszottam az összes selejtezőn (hat meccsen hat gólt lőtt – a szerk.), és négy-öt hónap alatt egyszer sem kaptunk ki.

– Könnyebb volt úgy feldolgozni az eseményeket, és a folytatás mellett dönteni, hogy már idősebb és tapasztaltabb volt, mint 1958-ban?
– Nem, számomra nehezebb volt, mert minden felelősség az én vállamon volt. Volt két-három játékos, aki bejelentette, hogy ez az utolsó világbajnoksága. Gérson és Brito is félrehívtak, és azt mondták: „Figyelj, ez az utolsó világbajnokságunk, nem veszíthetünk!”. Akárhányszor edzettünk, mindig elmondták: „Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk”. Ettől egy kicsit görcsös és ideges lettem, és nemcsak én, de az egész csapat, amit nehezített a brazil politikai helyzet is. A katonai kormányzatnak köszönhetően az egész ország nagyon sokat várt tőlünk. Az első vébémen más volt a képlet: egyszerűen csak ott akartam lenni, de nem én viseltem a felelősséget. 1970-ben én kellett, hogy legyek a tapasztalt játékos, minden felelősség rajtam volt, de hála Istennek, megnyertük.

– Akkor, ami a saját teljesítményét illeti, az 1970-es év jobban sikerült, mint 1958?
– Ez kétségtelen. Az első világbajnokságomon nagyon jó voltam, de nem játszottam minden meccsen. Mexikóban minden mérkőzésen pályára léptem, és magas szinten játszottam. És ez a vébé az egyik legmagasabb színvonalú volt, ha a csapatok minőségére gondolunk. Nyugat-Németország kiváló volt, Olaszország nagyon jó, Anglia pedig óriási. Az Anglia elleni csoportmeccsünk volt a legnehezebb számunkra a tornán, és a legpáratlanabb is egyben. Az igazság az, hogy szerencsénk volt. Az első félidőben az angolok két gólt is szerezhettek volna. Azután elkezdtük irányítani a játékot. De még azután is, hogy gólt szereztünk, Angliának nagyon jó lehetőségei adódtak.

– Az 1970-es csapatot minden idők legjobbjának tartják. Mennyire volt ténylegesen jó, és milyen volt játszani benne?
– Az a helyzet, senki sem várta, hogy mi nyerjük meg a világbajnokságot. Brazíliában mindenki őrült elvárásokat támaszt, ha közeledik a vébé. Sok újság indított hadjáratot a játékosok ellen. Azt mondták: „Pelé, Tostao, Rivellino és Gérson nem játszhat egy csapatban”. Azután odamentünk, és mindannyian játszottunk. De az újságok szerint nem játszhattunk volna együtt, még úgy sem, hogy ez volt minden idők legjobb csapata! Brazíliában mindig tipródnak valamin.

– Akkor hogyan tudtak mégis együtt játszani?
– A jó játékosok arról ismerszenek meg, hogy könnyebben tudnak együttműködni, és ennél is fontosabb, hogy jók voltunk csapatként is, Zagallo pedig nagyszerű edző volt. Jól építette fel a csapatot. Végül szerencsére kiderült, hogy a hetvenes volt a legjobb vébé, én pedig a legjobbkor vonultam vissza.

PELÉ VARÁZSOL 1970-BEN

– 1975-ben visszatért, és csatlakozott az Észak-Amerikai Futball-ligában szereplő New York Cosmoshoz. A nyilvánvaló előnyökön kívül miért szánta rá magát erre a döntésre?
– Már amikor visszavonultam a Santostól, akkor is megkerestek olasz és spanyol klubok, mivel akkortájt kezdett szokványossá válni, hogy brazil játékosok Európába szerződnek. Én magam is igazolhattam volna Dél-Afrikába vagy Dél-Amerikán belül máshova, sok megkeresésem volt, de mindig nemet mondtam. Azért írtam alá végül a New York Cosmoshoz, mert az Egyesült Államokban akartam népszerűsíteni azt a fajta futballt, amit mi játszottunk, ez ugyanis arrafelé nem volt túl közkedvelt. És úgy érzem, ez jó döntés volt, sőt fantasztikus döntés. Sok embert nyílt lehetőségem bevonni a játékba.

– Milyen küldetésnek tűnt szinte teljesen egyedül ráhangolni az amerikaiakat a futballra?
– Nagy felelősséggel járt, de sikerült. Ma a futball igencsak népszerű játék az Egyesült Államokban, a válogatott jól szerepel, a női válogatott mindig a legjobbak között van, és több nyolc és tizennyolc év közötti gyerek futballozik itt, mint bárhol máshol a világon.

– Mennyire kellett küzdeni az elején?
– Az első idény igazán kemény volt. Emlékszem, amikor odaérkeztem, egy kis pályán játszottunk, a fele füves volt, a másik fele nem, mert baseballra használták. Amikor az első meccset közvetítette a tévé, zöldre kellett festeniük a csupasz részeket. Festékes lett az én cipőm is, és először azt hittem, gombás a lábam, míg nem szóltak, hogy az csak festék. A csapat sem volt túl jó, sok főiskolás játszott benne. Elutaztunk Dallasba, Los Angelesbe, Tampa Baybe és San Joséba, és ezek a csapatok akkor már sokkal jobban meg voltak szervezve, így sok meccset elvesztettünk az elején. Kezdetben az emberek azt mondogatták: „Ó, itt van Pelé, úgyis nyerni fogunk!”, de ez így egy kicsit nehéz volt. Végül sok mindent megváltoztattunk, nagy neveket igazoltunk – Beckenbauert, Neeskenst, Chinagliát – és birtokba vettük a Giants Stadiont, ahol már negyvenöt-ötvenezer szurkolónk volt jelen, néha hetvenezer is.

– Köztük számos híresség…
– Amikor nyerni kezdtünk, rengeteg nagy név jelent meg a lelátókon: filmcsillagok, sportolók, popsztárok, politikusok, művészek. Steve Ross, a Warner igazgatója segített építeni a csapatot, ezért sok sztárt hozott ki a meccsekre. Robert Redford, Muhammad Ali, Mick Jagger, OJ Simpson mind kijárt, rajtuk kívül még Elton John, Andy Warhol és Henry Kissinger is. Minden meccsen ott volt valaki. Fantasztikus volt. Régebben találkoztam John F. Kennedyvel is, aki varázslatos személyiség volt, később pedig együtt tölthettem egy kis időt Nelson Mandelával, a pápával és II. Erzsébet királynővel is. Még ő is tudta, hogy ki vagyok. Ez a nagyszerű a sportban, különösen a fociban: mindenkit összehoz.

– A pénzen és a dicsőségen túl mennyire volt fontos, hogy győztesként vonuljon vissza a Cosmosból, akárcsak a brazil válogatottból?
– Tudtam, hogy a hetvenhetes lesz az utolsó idényem, és így imádkoztam Istenhez: „Mindent meg fogok tenni, készülök keményen, de szükségem van egy kis segítségre, hogy győztesként távozhassak.” És ő megadta.

10 GYÖNYÖRŰ GÓL PELÉ PÁLYAFUTÁSÁBÓL