„Hátborzongató volt” – exkluzív interjú a nemzeti futballhőssel

 

Hősünk a hazáját elhagyni kényszerülő sok százezer koszovói albán egyikeként Lausanne mellett nevelkedett. De már odahaza, Gjakovában is mindene volt a futball: papája, a mai klubelnök, Agim Cana az FK Pristinában játszott, öt éven át a jugoszláv élvonalban, a helyi „aranycsapat” tagjaként, amely Lorik születésének évében, 1983-ban még a Crvena zvezdát is legyőzte. Különleges történet a Koszovóból menekülő, majd Albániában otthonra lelő fiúé, főként a mai, uniformizált, nemzetközi zsoldosokat nevelő, bárkit bárhova honosító, pénz uralta futballvilágban. A róla szóló film egyik legerősebb jelenete, amikor szóba kerül, hogy Raymond Domenech szövetségi edzőként felajánlotta az akkor húszéves Loriknak, játsszon a francia U21-es csapatban. Miután azonban három országnak is állampolgára volt már akkor, Albániának, Svájcnak és Franciaországnak, néhány nap gondolkodási időt ajánlott neki a későbbi francia szövetségi kapitány. „Nekem nem kell néhány nap, egy másodperc is elég – mondta az öntudatos fiatal védő. – Én egyedül az albán válogatottban szeretnék játszani, mindig is a piros-fekete mezről és rajta az albán sasról álmodtam.”

Így lett albán válogatott alig húszévesen, miközben elképesztő klubkarrierje is folytatódott: a Paris Saint-Germainből, ahol Ronaldinho, Nicolas Anelka, Jay-Jay Okocha öltözött és edzett mellette, a nagy rivális Olympique Marseille-hez szerződött, ott pedig bemutatkozó meccsén, éppen a PSG ellen győztes gólt fejelt. Azonnal a kikötőváros hőse és hamarosan az OM csapatkapitánya lett. Született vezér, akivel az is megesett, hogy 2009-ben a Sunderland konkrétan csapatkapitánynak szerződtette: az első meccsétől kezdve az ő karján volt a szalag, szinte hihetetlen. Nem mellesleg a Premier League első albán játékosa lett, s jóllehet, már 16 éves korában hívta őt Arsene Wenger és az Arsenal próbajátékra, akkor még vissza kellett fordulnia a repülőtérről, mert koszovói menekültként nem kapott vízumot Angliába... „Rettenetes élmény” – mondja még ma is, felidézve az egykori könnyeket.

Az albán válogatottban 2003-as bemutatkozása után nyolc évvel lett csapatkapitány, és a sors megjutalmazta a választásáért: vezére lehetett annak a csapatnak, amely Albánia történe­tében eddig egyedüliként kijutott egy nagy tornára, a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra. És hogyan jutott ki! Az első selejtezőjükön az albánok legyőzték Portugáliát. „Az egész sorozatban, amelynek végén megnyerték az Eb-t, csak tőlünk kaptak ki – mondja büszkén Lorik Cana, mire persze közbevetem, hogy aztán nekünk, magyaroknak is majdnem sikerült, ám Lyonban folyton kiegyenlítettek... – Igen, láttam a meccset, hiszen nagyon szurkoltunk a magyaroknak, hátha úgy alakulnak az eredmények, hogy a legjobb négy harmadik helyezett közé kerülhetünk, és továbbjutunk a nyolcaddöntőbe.”

De vissza a selejtezőhöz, amiből, ha másra nem, arra mindenki emlékszik, hogy az albánok meccse botrányosan félbeszakadt Belgrádban, Szerbia ellen. A 2014. október 14-én rendezett mérkőzésre nem elég az a szó, hogy puskaporos hangulatban rendezték, sokkal inkább és csaknem szó szerint igaz, hogy háborús légkör vette körül azt a labdarúgómeccset, egy évtizeddel az albánok és szerbek véres koszovói összecsapása után.

„Nem lett volna szabad megengedni, hogy egy csoportba kerüljön a két csapat – mondja bő három év távlatából Lorik Cana, akinek csapattársaival együtt az élete is veszélyben forgott azon az estén. – A szerbek minden elővigyázatossági intézkedést megtettek, nem lehet a hatóságokat hibáztatni, a repülőtérről úgy jöttünk be a városba, hogy az egész útvonal le volt zárva, csak a mi buszunk volt az üres autópályán és rendőrök, hátborzongató volt.”

Óvatosságból vagy a józan észre hallgatva, a Partizan stadionjának lelátójára sem engedtek vendégszurkolókat, de az első félidő vége felé egy albán drukker valahonnan kívülről a pálya fölé navigált egy drónt, amelyről „nagy Albániát” ábrázoló, címeres zászló csüngött alá. A zászlót albán játékosok szedték le a levegőből és próbálták kivinni a pályáról, amelyen akkor már egy füstbomba is landolt. A szerbek azonban kitépték a kezükből, és sok szurkoló a pályára is berohant, ütni kezdték az albánokat, akik egy darabig a bunyóval voltak elfoglalva, majd felmérve a helyzetet, hogy voltaképpen több tízezres tömeggel állnak szemben alig tucatnyian, már csak azon igyekeztek, hogy ép bőrrel eljussanak a játékoskijáróig. Nem mindenkinek sikerült, székek röpültek feléjük, szurkolók ütötték-rúgták őket, ahol érték, otthon a családjuk meg élő közvetítésben nézte, ahogy kis híján meglincselik a játékosokat.

„Én is elestem futás közben a folyosón, bedagadt a térdem. Az öltözőben biztonságban voltunk, de döbbenetes volt, hogy az angol játékvezető (Martin Atkinson – a szerk.) mennyire nem értette, mi zajlik körülötte. Arról győzködött minket, hogy folytassuk a játékot.”

Mi több, az UEFA fegyelmi, majd fellebbviteli bizottsága is a szerbeknek adta a három pontot, mondván, az albánok nem voltak hajlandók folytatni a meccset. A nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) aztán megsemmisítette a döntést, és rendezési hiányosságok, valamint a szerb játékosok és szurkolóik viselkedése miatt Albániáé lett a győzelem 3–0-val és három ponttal, amire végül nagy szükség volt ahhoz, hogy Albánia története során először Eb-résztvevő legyen. A csapatot őrjöngő tömeg ünnepelte Tiranában, az emelvényen pedig Lorik Cana azt üvöltötte: „Vannak közöttünk keresztények és vannak muszlimok, de a legfontosabb, hogy mind albánok vagyunk!” Lorik ekkor már tudta, hogy problémák vannak a szívével, és az orvosok nem akarják, hogy folytassa a futballt. De elképzelhetetlen volt, hogy ne legyen ott az Eb-n, ahol Albánia első és a harmadik csoportmeccsén lépett pályára, majd a csapat kiesése után bejelentette a visszavonulását.

Lorik Cana játszott a Galatasarayban, a Lazióban és a Nantes-ban is, ő az albán válogatottsági rekorder 92 mérkőzésével, és olyannyira szereti a hazáját, hogy a családjával Tiranába költözött. „A város dinamikusan fejlődik, Monica szeret itt lakni, remek a klíma, a konyha, mindenki beszél olaszul” – indokolja, hogy Rómában megismert olasz felesége miért cserélte szívesen az olasz fővárost az albánra. Lorik Cana a helyi futballszövetség „grassroots” (grundfoci) nagykövete, és jótékonysági alapítványt hozott létre, szakkommentátorkodik, miközben erőteljesen foglalkozik az albán történelemmel, az „ősi, illír időkből származó” albán nyelvvel (beszél olaszul, angolul, franciául, németül, és „egy kicsit” törökül, szerbül, spanyolul is). Igaz, ami igaz, ha van még egy nyelv Európában a magyaron kívül, amely nem hasonlít egyetlen másikra sem, az az albán, mi több, a Magyarországgal határos magyarlakta területeken élő honfitársaink problémáit is éppen az albánok képesek a leginkább átérezni, hiszen a népük nagyobb része él más országok területén, mint ahányan Albániában. Emlékezhetünk, milyen támadások érték a szerbek ellen gólt szerző két koszovói származású svájci-albán játékost, Granit Xhakát és Xherdan Shaqirit a múlt nyári vb-n, amikor kezükkel az albán sast formálva ünnepeltek. Politikai provokációnak minősített tettük megítélését Lorik kérdésemre árnyalja: „A koszovói albánoknak, egyes válogatott játékosoknak is hozzátartozóikat ölték meg a háborúban, kívülálló nem értheti, mit éreztek, amikor gólt lőttek Szerbiának, milyen indulatokat szabadított ez föl bennük.”

Bár edzői és sportigazgatói licence is van már, utóbbit az olasz szövetség híres covercianói szakmai központjában szerezte, egyelőre nem akar edzősködni: „Sokat gondolkodtam azon, miután visszavonultam a futballtól, hogy mi is az a tevékenység, amivel a legtöbbet tudom visszaadni a futballnak, a nemzetemnek abból, amit kaptam. Sokáig nem találtam a helyem, de most úgy érzem, rábukkantam az útra, amelyen haladnom kell. Alapítványom az egykori híres magyar futballista, Buzánszky Jenő által elindított Ovi-Sport-mozgalom »know how«-ját és eszközeit importálja Albániába. Ez az a program, amely minden gyerekhez eljuthat, nemcsak azokhoz, akikből profi sportoló lesz. Megtanulnak csapatként együttműködni, egészségesen fognak élni, kevesebb pénzt kell majd az államnak gyógyszerre, kórházra költeni, a sport megtanítja őket a legfontosabb értékekre.”

 

Az albán futballszövetség évente két óvodai pálya építését vállalta, és más támogatókat is próbál bevonni a népszerű exfocista. „Albániában két megépített pályánál tartunk, egyet magyar cégek, egyet albán cégek adományából építettünk meg 2017-ben. Az Albán Labdarúgó-szövetség 2018-tól évente két pálya megépítését finanszírozza, és Koszovóban, valamint Macedóniában, Szkopje albánok lakta részén is létesítünk Ovi-Sport-pályákat. Ahogyan a magyar kormány támogatja a határon túli magyarok sportját, az albán alkotmány is kimondja, hogy az ország, a kormány minden albánért felelős.”

Lorik Cana megbecsültségére jellemző, hogy életrajzi dokumentumfilmjének decemberi bemutatóján ott volt Albánia miniszterelnöke, Edi Rama és államelnöke, Ilir Meta, valamint Koszovó miniszterelnöke, Ramush Haradinaj is, mi több, az ünnepi beszédeket élőben közvetítette az állami televízió, így Balla Lóránt magyar nagykövet beszédét és azt, hogy Molnár Andreával, az Ovi-Sport Alapítvány elnökével jelképesen átadta a Hungary Helps-program óvodai sportra szánt adományát a helyi szupersztárnak.