Ahogy mi megéltük: ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Aki látta Ronaldinho a 2002-es világbajnokságon, az angolok ellen lőtt szabadrúgását, az bizonyára sosem felejti el, aki pedig esetleg akkoriban született, és valamiért nem látta, az sürgősen pótolja. Már önmagában pimaszul zseniális találat volt, elképesztő, ahogy a mindig mosolygó brazil cselgép csaknem negyven méterről átemeli a labdát a loboncos hajú, bajszos David Seaman felett. Arról nem is beszélve, hogy a későbbi győztes brazilok ezzel nyerték meg 2–1-re az angolok elleni negyeddöntőt. Azonban számomra nemcsak a szépsége miatt maradt örökké emlékezetes az a gól.

Hanem azért, mert Emma néni portáján néztük meg. Bevallom, csaknem húsz év távlatából nem emlékszem pontosan hogyan történt, csak arra, hogy körülbelül tízen betódultunk a gimnázium apró kis helységébe, hogy lássuk a csodálatos gólt, amit persze azonnal megpróbáltunk utánozni délután a dühöngőben. Miután reggel volt, így valószínűleg szünet lehetett, máskülönben aligha lettünk volna tömegesen a főbejárat melletti kis portán. Persze utólag visszagondolva elképesztő mázlink volt, hogy épp abban a percben kukkantottunk be a portára belelesni a meccsbe, és nem irodalomóra közben született a gól. Miután Ronaldinhót többé-kevésbé mindenki ismeri, így mesélnék kicsit a 2016-ban elhunyt Emma néniről, aki fogalom volt a Könyves Kálmán Gimnziumban sőt, ahogy a róla szóló visszaemlékezésben szerepel az iskola honlapján: „Bizonyos értelemben ő volt a Könyves maga”.

Dióhéjban egy szabadszájú, csipkelődő, de mindenkivel kedves idős néni volt, nem mellesleg óriási fradista, ami azért egy újpesti iskolában szült néhány vicces helyzetet – néhány lila-fehér szimpatizánst néha elküldött melegebb éghajlatra, de természetesen ők is ugyanúgy kedvelték.

Ronaldinho gólja mellett egyébként aligha nem azért is maradt annyira emlékezetes az a világbajnokság, mert az volt az első, amelyet teljes egészében végignéztem, miután az 1998-as tornán beleszerettem a futballba. Na meg azért is, mert az időeltolódás miatt sok meccset szokatlan helyszínen láttam, ami később éppen emiatt maradt emlékezetes. Az Argentína–Nigéria csoportmeccsre például valahogy csoportosan fellógtunk óráról az iskola könyvtárába (már nem mondom, hogy sikerült megoldani), a botrányos Dél-Korea–Olaszország nyolcaddöntőt egy gödi strandon tett osztálykiránduláson néztük meg a büfében, néhány meccset pedig egy kis hordozható fekete-fehér tévén a szünetekben. A minősége a mai okostelefonokhoz képest nevetségesen pocsék volt, akkoriban mégis felért egy kincses dobozzal. Most persze elkezdhetném én is a jól ismert szöveget, miszerint a mai srácoknak hasonló élmény már nem adatik meg, s ez részben igaz is lenne, ám nekik lesz másfajta élményük, egyébként pedig nekünk sem adatott meg, hogy egy rádió mellett, részben a képzeletünkre hagyatkozva szurkoljunk a válogatottnak a világbajnoki döntőben. Minden generációnak megvan a saját, egyedi futballélménye, amit sem az előtte, sem az utána lévő nemzedék nem élhet át pont ugyanúgy – és ez szerintem így van jól.

Ronaldinho góljára pedig bizonyára akkor is így emlékeznék, ha otthon a nappaliban vagy egy óriáskivetítőn láttam volna, így viszont azt is tudom, hogy az a mesebeli gól valójában nem is Shidzuokában született, hanem Emma néni aprócska portáján egy újpesti gimnáziumban.

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket vasárnaponként megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az[email protected]e-mail címre várjuk!

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán:Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény