Az 1998-as szivárványnemzedéktől a 2018-as Bataclan-nemzedékig

– Raymond Domenech azt állította nekünk a minap, a futball nem mutat meg semmit a társadalomról. Igaza van?
– Azért a kép ennél árnyaltabb – figyelmeztet Frédéric Rasera. – Franciaországban kevés adatunk van a futballisták társadalmi hovatartozásáról, mégis megalapozott a feltételezésünk, hogy a labdarúgók többsége ma is a munkásosztályból származik. A professzionális labdarúgók mintegy hatvan százalékáról elmondható, hogy a szülőknek legalább az egyike kétkezi munkásként dolgozott. A sportágban szintén széles tömegbázisra támaszkodó Nagy-Britanniához képest azonban különbség, hogy nálunk markánsabb a középosztály képviselőinek jelenléte.

– Mi az eltérés magyarázata?
– Részben a sportolás magas költségigénye. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy gyermekeit beírassa futballozni. Ami a játékosokat illeti, noha az előbb elmondottak szerint túlnyomórészt a munkásréteg tagjai, nem a legalacsonyabb sorból valók. A munkások között is felállíthatunk egy külön kategóriát, az úgynevezett tiszteletben álló munkások körét, akik a felső szintet jelentik, és jellemzően rendezettebb egzisztenciális, illetve családi körülmények között élik életüket. Mondok egy példát: a francia futballisták körében az átlagnál ritkábbak az elvált szülők, csonka családok szülöttei. Az edzők külön kasztot jelentenek.

– Amennyiben?
– Éles különbség mutatkozik a játékosok és az edzők háttere között. Az állami és szövetségi támogatással működő edzőképzés résztvevőinek köre társadalmilag jóval homogénebb. Magasabban pozicionáltak, megbecsültségük a tanárokéval vetekszik.

– „A vb-győzelem a modern Franciaország diadala” – állította a Deutsche Welle jegyzete a dicsőséges moszkvai este után. Tekinthető a pályán elért siker a multietnikus francia társadalmi modell visszaigazolásának?
– A bevándorlás a francia társadalomtörténet fontos jelensége, amelynek következményei évtizedekre visszamenően pontosan megmutatkoznak a labdarúgó-válogatott összetételén. Korábban főként olasz és lengyel gyökerű labdarúgók játszottak francia színekben, később inkább tengerentúliak. Szociológusi szemmel a válogatott labdarúgásban elért sikereit értékelhetjük a bevándorlás egyik kedvező hatásának.

– Ugyanakkor a látványos siker képes palástolni meglévő társadalmi feszültségeket. Nem látja ennek veszélyét?
– Dehogynem, nagyon is. Valós kockázat, hogy a világbajnoki győzelem örvén megoldottnak kezelünk megoldatlan problémákat, és kiterjesztjük a diadal érvényét a sporttól távoli területekre is. Nem szabad azt gondolni például, hogy a futballban működő pályamodell ugyanúgy kínálkozik annak is, aki iskolai tanulmányaiban szeretne kiteljesedni. Helyén kell kezelni a sportban elért eredményeket.

– Az 1998-as világbajnoki győzelem fényes illúziókat táplált a társadalmi integráció sikerével kapcsolatban, az úgynevezett szivárványnemzedék megdicsőülésének hatott. Aztán amikor 2001-ben, a botrányba fulladó párizsi Franciaország–Algéria meccsen a másod- és harmadgenerációs algériai bevándorlók kifütyülték a francia himnuszt és berohantak a pályára, a futballban is megmutatkozott, hogy a kép csalóka.
– A futballesemények értelmezése sokszor politikai szándék kérdése. Az biztos, hogy a társadalmi problémákra felesleges megoldást keresni a stadionokban, a munkások, a bevándorlók panaszaira nem jelent gyógyírt semmilyen siker. Legfeljebb abból a szempontból adhat nekik segítséget, hogy megmutat egy társadalmi víziót, amelybe lehet kapaszkodni. A bevándorlókról például a legtöbb esetben negatív kontextusban esik szó a médiában, a sport ez alól kivételt képez.

– Ahogyan 1998-ban, az idén is lehetett hallani olyan hangokat a válogatott vegyes etnikumú összetételére utalva, hogy a csapat nem eléggé francia. Mennyire népszerű ez az álláspont?
– Ahhoz, hogy erre pontos választ adhassak, közvélemény-kutatási adatok kellenének. Nekem az a benyomásom, hogy a többség nem így értékeli a helyzetet.

– Van a jelenségnek másik oldala is: a világbajnokságon tapasztaltam, hogy afrikai újságírók hivatkoztak büszkén a francia válogatott menetelésére mint az afrikai futball értékeinek bizonyítékára.
– Ugyanarról a jelenségről beszélünk, amelyre az imént utaltam. Az afrikai nemzetek képviselőinek értékelése is azt mutatja, hogy a futballsikerből kiolvashatók a – francia történelemben olyannyira meghatározó – bevándorlási folyamat áldásai. Közben érzékelhetően jelen van a konzervatív álláspont, amely szerint a válogatott nem képviseli a francia társadalmat, ez azonban inkább politikai olvasatnak értékelhető.

– Francia kollégája, Ronan Chastellier beszélt a Bataclan-nemzedékről, amelynek első közös ünnepe volt a 2018-as világbajnoki győzelem a három évvel ezelőtti párizsi terrortámadás óta.
– Nem olvastam a véleményt, nem mernék a megállapításról nyilatkozni annak pontos ismerete nélkül. Néha a szociológusok hajlamosak elhamarkodottan kijelenteni ezt vagy azt, pedig a vb-győzelem fogadtatásának értékeléséhez, mint mondtam, kérdőíves vizsgálatra lenne szükség. A benyomások nem mérvadóak. Például az, hogy az én életemben az 1998-as vb-aranyérem meghatározó személyes élmény, még semmit sem árul el annak valós társadalmi lecsapódásáról.

– Van szimbolikus jelentősége annak, hogy a francia válogatott talán első számú csillaga, Kylian Mbappé bevándorlók leszármazottja?
– Sok-sok kiváló fekete játékosa volt a francia futballtörténelemnek, Thierry Henry is number one volt egy időben. Noha ebben a kérdésben is óvatosnak kell lennünk statisztikák híján, véleményem szerint a többség Mbappéban nem a fekete, hanem a francia játékost látja.

– Lehet a vb-győzelemnek hosszú távú pozitív hatása a társadalmi folyamatokra?
– Nem hiszem. A futball szerepét nem szabad alábecsülni, de annál sokkalta fontosabb intézményei vannak mindennapjainknak, például a munkahely, az iskola vagy a család. Könnyelműség lenne azt állítani, hogy a labdarúgás súlytalan, de azt se gondoljuk, hogy orvosságot jelent a társadalom bajaira.