Az év futballsztorija a Bayerné, de Fergusoné sem rossz

A NULLÁS KILOMÉTERKŐ: A BAYERN MÜNCHEN TAROLÁSA

A 2012–2013-as szezon minden kétséget kizáróan a Bayern Münchené volt. A bajorok elképesztő fölénnyel (25 pont) nyerték meg a Bundesligát a Dortmund előtt, ráadásul csupán egy vereséget szenvedtek el a bajnokságban, a 98–18-as gólkülönbség pedig magáért beszél. A történelmi triplázáshoz kellett (Németországban első csapatként) a Német Kupa megnyerése, amelynek döntőjében épp az akkor még Hajnal Tamást is soraiban tudó VfB Stuttgartot győzte le a Bayern.

A legnagyobb siker azonban kétségkívül a Bajnokok Ligája trófeájának elhódítása volt. A Juventus elleni 4–0-s párharc, majd az elődöntőben a végső győzelemre is esélyesnek tartott Barcelona megsemmisítése (7–0) már előrevetítette a finálé végkimenetelét. A döntőbena BorussiaDortmund volta Bayern ellenfele, amely a négy között a másik spanyol gigászt, a Real Madridot ejtette ki. A német futball a házi BL-döntővel (korábban még sosem vívott két német csapat BEK- vagy BL-finálét) jelezte, ismét a világ tetejére tör, a kiteljesedés a 2014-es brazíliai világbajnokság lehet.

A sikeres idény után Jupp Heynckes felállt a Bayern kispadjáról, és egy fiatal, ambiciózus tréner érkezett: Pep Guardiola. A spanyol szakvezető kezdeti döntéseit (Bastian Schweinsteiger padoztatása, Thiago Alcántara átigazolása, Philipp Lahm új posztja stb.) többen kritizálták, ám a csapat jó szereplése elhallgattatta a kritikusokat: a BL-ben nyolcaddöntős az együttes, vezeti a bajnokságot, talpon van a Német Kupában, továbbá megnyerte az európai Szuperkupát és a klubvilágbajnokságot. Magasan van a mérce, vajon elbírja ezt a nyomást a Bayern a jelenlegi idényben?

LIONEL MESSI NEGYEDIK ARANYLABDÁJA

Noha a teljesítmény, amellyel kiérdemelte a díjat, 2012-höz köthető, és ezt az évszámot vésték rá a trófeára is, arra a kérésre, hogy „Mikor kapta meg Lionel Messi egymás után negyedszer az Aranylabdát?", a helyes válasz a 2013. Az eredményhirdetés és a díjátadó ugyebár januárban volt, a nagyszerű bravúr ezért nem szerepelhetett a tavaly év végén készült összegzésekben.

Márpedig a bravúr nagyszerűségéhez nem férhet kétség, hiszen korábban nem akadt példa sem az 1956-ban alapított Aranylabda, sem az 1991 óta átadott FIFA Év játékosa díj – és nyilvánvalóan a 2010-beli egyesítés óta létező FIFA-Aranylabda – történetében sem arra, hogy egy játékos egymás után négyszer a legjobbnak bizonyuljon. Arra sem, hogy valaki széria nélkül, vagyis egyáltalán négyet szerezzen valamelyikből. Messi tehát – ki tudja, hányadszor a karrierje során – újra „leg” lett.

Említettük, maga a produktum 2012-es, mégsem érezzük erőltetettnek Messi mostani méltatását, hiszen a kiváló csatár spanyol gólkirályként fő letéteményese volt a Barcelona 2013-as bajnoki címének, sőt a Cristiano Ronaldóval vívott nem mindennapos gólpárbaja megnyerésével (46–34) – immáron harmadszor – őt díjazták az Európa legjobb góllövőjének járó Aranycipővel is.

Ja, és az argentin klasszis ott van CR-rel, valamint Franck Ribéryvel az idei Aranylabda-voksolás dobogóján is; két hét, és kiderül a sorrendjük – de az már 2014 egyik története lesz.

NIGÉRIA 19 ÉV UTÁN ÚJRA AFRIKA BAJNOKA LETT

Sokak emlékezetébe bevésődött az 1994-ben készült fotó, amelyen egy fekete bőrű, zöld-fehér mezes futballista önkívületben rázza a kapufák közé húzott hálót. A nigériai válogatott első vb-gólját szerző és ünneplő Rashidi Yekini már több mint egy éve nincs közöttünk, ám mindörökre jelképe marad a nigériai focinak. Neki is köszönhető, hogy a nigériai válogatott játékára a kilencvenes évek óta különös figyelem irányul, s hogy a vérbeli futballrajongók kerekebbnek érzik a világot, ha azt látják, olvassák: a „Szupersasok” szárnyalnak.

Az idén magasan szárnyaltak! Afrika braziljai – a Yekini gólkirályságát hozó 1994-es kiírás óta először, összességében harmadszor – februárban némi meglepetésre veretlenül megnyerték az Afrikai Nemzetek Kupáját, és taktikus, küzdő, a széleket jól használó futballjukkal általános elismerést vívtak ki.

A Dél-Afrikában megrendezett torna egyenes kieséses szakaszában a nagy esélyes Elefántcsontpartot és Malit búcsúztatták, a döntőben pedig Burkina Fasót gyűrték le 1–0-ra. Nigéria adta a torna gólkirályát Emmanuel Emenike személyében, és rajta kívül még négy játékost (a kapus Vincent Enyeamát, továbbá Jon Obi Mikelt, Victor Mosest és Efe Ambrose-t) a torna All-Star-csapatába. Meggyőző fölény!

A történethez tartozik, hogy a 2011-ben kinevezett Stephen Keshi szövetségi kapitány a diadalt követő órákban lemondott posztjáról – így kívánt tiltakozni az ellen, hogy a nigériai szövetség vezetői mindenbe beleszólnak –, aztán gyorsan visszavonta döntését, mert fontosabbnak tartotta a hivatalba lépésekor kitűzött szent célt: a 2018-as vb-re aranyesélyes csapat kovácsolását. Hogy ő lesz-e akkor is a kapitány, nagy kérdés, egy azonban bizonyos, az ősszel is szárnyaltNigéria, vezetésével kijutott a 2014-es vb-re!

EGY CSODÁS PÁLYAFUTÁS VÉGE: SIR ALEX FERGUSON VISSZAVONUL

1986 novemberében kezdődött, majd 2013 májusában zárult Sir Alex Ferguson regnálása a Manchester Unitednél. Eme cikk keretein belül lehetetlen vállalkozás lenne a 27 év fontosabb eseményeit feleleveníteni (ráadásul ezt korábban már megtettük), ám a legszebb és legemlékezetesebb pillanatokat megpróbáltuk felidézni. Sir Alex védjegyévé vált rágózása és gólöröme. Szinte a szemünk előtt lebeg, ahogyan gólt szerez az MU, és a skót menedzser (még 60 fölött is) dinamikusan felpattan a kispadról, égbe emeli kezeit, és úgy örül, mintha épp a Bajnokok Ligája döntőjét nyerte volna meg csapata. Mint egy kisgyermek, aki megkapja a hőn áhított játékot.

A döcögősen kezdődő manchesteri pályafutásban (négy évig nem nyertek trófeát a „vörös ördögök” Fergusonnal) 1993, az első bajnoki cím megszerzése volt a fordulópont. Sorozatban jöttek a trófeák, majd az 1998–1999-es szezonban a történelmi triplázás. A fiatalokhoz nagy előszeretettel nyúló Ferguson végül 13-szoros angol bajnokként, kétszeres Bajnokok Ligája-győztesként, ötszörös angol FA-kupa-győztesként, klubvilágbajnokként és tízszeres angol Szuperkupa-győztesként (Community Shield) állt fel az MU kispadjáról.

Az öltözőben nem tűrte a fegyelmezetlenséget és az oda nem illő viselkedést sem. Ezt támasztja alá életrajzi könyvében is, ahol sokat írt David Beckham (aki szintén az idén jelentette be visszavonulását) 2003-as távozásáról. „Nem engedheted meg, hogy egy játékos átvegye az uralmat az öltözőben. Sokan megpróbálták. Csakhogy a Manchester Unitednél az irányítás a menedzser irodájában összpontosul. Szóval onnantól harangoztak neki” – írta szigorúan a főnök, akit a csapat jelenlegi gyengélkedése láttán visszasírnak az MU-szurkolók.

A SELECAO MEGMUTATTA, KI AZ ÚR BRAZÍLIÁBAN

Ha a nigériai válogatott esetében feltételeztük a globális szimpátiát, hogyan is gondolkodhatnánk másképp az ötszörös világbajnok braziloknál?! Ha Brazília nagy futballtornát rendez, az már önmagában ünnep. No ezt persze az idei Konföderációs Kupa napjaiban nem mindenki gondolta így: a 2014-es világbajnokság előkészületeire fordított irdatlan mennyiségű közpénz sok brazilt irritál, tüntetések zajlottak a júniusi torna idején – a pályákra telepedő feszültségre tekintettel a futballelemzők különösen nagyra értékelték azt a produkciót, amivel a selecao elhódította a trófeát, és maga mellé állította a híresen kritikus brazil publikumot.

Luiz Felipe Scolari tanítványai úgy nyerték meg a tornát, hogy egyetlen másodpercig sem játszottak hátrányban, legyőzték minden ellenfelüket, akik között ott volt Olaszország, Uruguay, majd a döntőben a világbajnok Spanyolország is, amelyet tekintélyt parancsoló módon, fölényesen vertek meg (3–0).

A 2012 őszén – tíz évvel a világbajnoki győzelmet követő lemondása után – újra kapitánynak megválasztott Scolari nemcsak tökéletes apafiguraként pátyolgatta embereit, hanem megtalálta az egyensúlyt is a csapatrészek között. Úgy tűnt, minden poszton a megfelelő ember ügyködik, és a szervezettség megteremtette a lehetőséget Neymarnak, hogy legjobb tudása szerint csillogjon-villogjon. Meg is választották a torna legjobbjának.

A hivatalosan 1975-től Copa Américának hívott dél-amerikai bajnokságot Brazília mindig megnyerte, amikor házigazda volt – legutóbb 1989-ben –, és most a Konföderációs Kupán is úrnak bizonyult a birodalmában. De ez mit sem ér, ha jövőre…

Jövőre ugyebár világbajnokság. S bár több mint hatvan év telt el az 1950-ös nagy bukás óta (hazai pályán „csak” ezüstérem az eddigi egyetlen brazíliai vb-n), az akkor keletkezett mély seb még nem hegedt be teljesen. Scolariék nagy missziója még hátravan.

A VILÁG LEGJOBBAN VÁRT ÁTIGAZOLÁSA: NEYMAR A BARCELONÁÉ

Bayern München, Chelsea, Manchester City, Real Madrid, Barcelona – a hírek szerint az európai klubok krémje sorszámot tépett azért, hogy megszerezhesse Neymart.

A korábban a Santosban futballozó 21 éves játékos a 2011–2012-es szezonban 17 bajnokin 14 gólt szerzett és nyolc gólpasszt osztott ki, majd idén nyáron, a Konföderációs Kupán bizonyította: helye van a legjobbak között. A brazil válogatott színeiben öt meccsen négy gólt szerzett a hazai rendezésű tornán, Uruguay ellen azonban nem tudott a hálóba találni – helyette adott két gólpasszt a 2–1-re megnyert találkozón.

A fiatal támadó átigazolása díja és fizetése is találgatásokra adott okot, a spanyol sajtó szinte mindennap megjelentetett egy írást a brazil válogatott futballistáról. Viszonylag alacsonyan indult a licit, a kezdeti 30 millió eurós összegeket néhány hónap alatt a média feltornázta egészen 85 millióig, a sztárgázsit pedig évente 10 millió euróra saccolták. Ehelyett a Barcelona hónapokig tartó találgatás után végül 57 millió euróért szerezte meg Neymart, aki szezononként 7 millió eurót tehet zsebre.

„Azért jöttem, hogy Lionel Messit segítsem” – nyilatkozta Neymar Barcelonába igazolásakor. A brazil válogatott támadó betartotta szavát, sőt, az aranylabdás argentin sérülése óta vezérré vált a katalánoknál. Első barcás szezonjában eddig 22 meccsen (14 bajnoki, 6 BL-találkozó és 2 spanyol Szuperkupa-mérkőzés) 10 gólnál és 12 asszisztnál tart, tehát kijelenthető, hogy megérte a pénzét. De mennyit is? A katalánoknak legújabb meccsüket a bírósággal kell megvívniuk, ugyanis a jelek szerint tisztázatlanak az átigazolás körülményei.

PSG VS. MONACO: TRENDI LETT A FRANCIA BAJNOKSÁG

Egy évvel ezelőtt, amikor Zlatan Ibrahimovic átigazolásának fényében a Paris Saint-Germain nyári erősítését 2012 kiemelkedő futballjelenségei közé soroltuk, még nem sejtettük, hogy egy esztendővel később egy másik francia csapat ugrik a pénzköltészeti lista élére és követel helyet magának év végi számvetésünkben. Jobban mondva, de igen, sejtettük, legfeljebb nem akartunk hinni a vonatkozó sajtóhíreknek…

Ez a bizonyos új nagycsapat a Monaco. Hogy a hercegség legénysége mennyiben tekinthető franciának, arról manapság különösen ádáz vita folyik (főként adóügyi szakemberek körében), ám tény, hogy évtizedek óta a francia Ligue 1-ben szerepel – már amikor nem esik ki… Nemrégiben éppen ez esett meg vele, és az orosz mágnás, Dmitrij Ribolovljev ezt a sötét időszakot használta ki arra, hogy többségi tulajdonrészt vásároljon a múltban igen sikeres – 2004-ben BL-döntőt játszó – klubban. Ez 2011 decemberében történt.

A tapasztalt olasz trénerre, Claudio Ranierire bízott csapat a következő szezonban kiharcolta a feljutást, ami megnyitotta a BL-trófeára vágyó Ribolovljev pénztárcáját. A hercegségbeli klub 2013 nyarán 130 millió eurót költött három labdarúgóra, a kolumbiai gólvágó Radamel Falcaóra, honfitársára, James Rodríguezre és a portugál Joao Moutinhóra. Került más futballista is a bevásárlókosárba, így a mértékadó Transfermarkt kimutatása szerint a Monaco végül 166 millió euróval lett a nyári piac legnagyobb vásárlója, megelőzve a Real Madridot (163), a Tottenhamet (122), a Manchester Cityt (116) és a PSG-t (111).

Minden pénzben úszó klub háza táján hallani konfliktusokról, a Monacóval kapcsolatban a világsajtó például naponta spekulál Falcao távozásáról, a csapat mégis jó úton halad a vágyott BL-kvalifikáció felé, sőt egy jó tavaszi idénnyel a bajnoki cím elhódítása sem lehetetlen.

Ott tornyosul azonban az útjában a PSG, amelynek nagyon bejött a katari tőkeinjekció. Ibrahimovicék tavasszal – 19 év után – Párizsba vitték a francia bajnoki címet, az új idénynek pedig már úgy futottak neki, hogy soraikat erősítette az olasz gólkirály, a potom 64.5 millió euróért megvásárolt uruguayi Edinson Cavani is.

Vajon mi lesz a történet vége? Francia BL-győzelem vagy a pénzügyi fair play szabályok be nem tartása miatti UEFA-eljárások sora?

RONALDINHO NAGY KÉRDÉSE: OTT LESZEK A VB-N?

Megannyi trófeát és egyéni díjat begyűjtött már karrierje során Ronaldo de Assis Moreira, azaz Ronaldinho, hazai közönség előtt pályára lépni egy világbajnokságban azonban semmihez sem fogható érzés. Jelenleg úgy fest, erre viszonylag kevés esélye van a 33 éves támadó középpályásnak, ám fél éve még maradt, hogy meggyőzze Luiz Felipe Scolari szövetségi kapitányt, akinél a 2002-es világbajnok csapatban még alapembernek számított.

Legutóbb áprilisban kapott meghívót a brazil válogatottba Ronaldinho, a nyári Konföderációs Kupán pedig kimaradt a keretből. Ekkor a sajtó azt kezdte el fejtegetni, hogy a 2005-ös aranylabdás ideje lejárt a válogatottnál. Annyi bizonyos, hogy a tehetségekből nincs hiány (gondoljunk Oscarra, Neymarra vagy Lucas Mourára), és nagyon nehéz bekerülni a csapatba. No meg az sem mellékes, hogy a Scolari által elvárt védekezés sem áll túlságosan közel Ronaldinhóhoz.

Ám ha van futballista, aki képes bizonyítani rátermettségét, az Ronaldinho. Az AC Milannál, majd a Flamengónál eltöltött gyengébb időszakot követően 2012 nyarán az Atlético Mineiróhoz igazolt „Dinho”, ahol megtalálta számításait. Vezérletével Libertadores-kupát nyert az együttes, a legutóbbi szezonban neki volt a legtöbb kulcsfontosságú passza meccsenként (3.7) a brazil bajnokságban és újra visszaült a tőle megszokott széles mosoly az arcára. Reméljük, a 2014-es világbajnokságon láthatjuk varázslatos mozdulatait a pályán.

FIATALOK, GÓLERŐSEK – A BOSNYÁK SIKERSZTORI

A 2014-es világbajnoki selejtezősorozat egyik üde színfoltja Bosznia-Hercegovina volt. Az egykori Jugoszlávia feloszlása után 1993-ban alakult meg a bosnyák válogatott, majd 1995-ben nyerte el a FIFA-tagságot. A rövid múltra visszatekintő alakulat a kezdetekben nem volt túl sikeres. A 2004-es Eb-re való kijutásról épphogy lemaradt az együttes, majd a 2006-os világbajnokságra és a 2008-as kontinenstornára sem sikerült a kvalifikáció.

Ekkor szemlélet- és edzőváltás következett, a 2007-es U21-es Eb-selejtező rájátszásában elbukó fiatalokat (többek között Edin Dzekót, Vedad Ibisevicet és Sejad Salihovicot) beépítették a felnőttcsapatba, és ezt a folyamatot az évek során tovább folytatták. Noha a 2010-es vb-selejtezőben és a 2012-es Eb-kvalifikációban is eljutott a pótselejtezőig az együttes, mindkétszer Portugália állta útját a csapatnak, így tovább kellett várni az első nagy világversenyre való kijutásra. Ez a 2014-es vb-selejtezőben összejött: a bosnyákok megnyerték a G-csoportot Görögország előtt (jobb gólkülönbséggel), tíz mérkőzésen 30 gólt szerezve.

Jól mutatja a bosnyák futball fejlődését, hogy míg a 2006-os vb-selejtező során mindössze három játékos volt a válogatottban, aki európai topligában futballozott, addig a 2014-es vb-selejtezőben ez a szám 8-ra (!) emelkedett. Dzekóék első ellenfele a csoportkörben a jövő nyári tornán Argentína lesz, amelytől novemberben 2–0-ra kikaptak és amelytől 1998-ban pedig a válogatott történetének legsúlyosabb vereségét szenvedték el (5–0). Erre mondják, hogy minden kezdet nehéz.

NAGY UGRÁS KÍNÁBAN LIPPI MÓDRA

Akárhonnan nézzük, a 2018-as oroszországi és a 2022-es, Katarnak odaítélt világbajnokság is azt jelzi, a labdarúgás lassan, de biztosan nyomul a legnépesebb, a legnagyobb gazdasági potenciállal rendelkező kontinens, Ázsia felé. Hogy valaha ott lesz-e a sportág centruma, egyelőre nem megjósolható, ám a neves európai és dél-amerikai szakemberek ázsiai munkavállalása legalábbis előkészíteni látszik a terepet, jó tehát, ha fogékonyak vagyunk az ottani futball nagy fordulataira.

Az idén akadt egy ilyen. A „futballdubajozás” nem új keletű jelenség, a múltban voltak, akik nagyon szép sikereket értek el a hatalmas földrész még jócskán fejlődésre szoruló focijában – talán a leglátványosabb: Guus Hiddink 2002-ben vb-elődöntőbe vezette Dél-Koreát –, olyasmire azonban nem volt példa, hogy valaki európai BL-győztesként az ázsiai BL-t is megnyerje. Most már van, Marcello Lippi szolgáltatta.

A Juventussal ötszörös olasz bajnok, a squadra azzurra szövetségi kapitányaként világbajnok Lippi tavaly abban a tudatban írt alá a kantoni Evergrande-nek, hogy bármilyen jelentős is a kínai sport potenciálja, a futball eddig nem produkált átütő sikert. A 2002-es vb-részvételt sokan egy nagy hódítás kezdetének tekintették, ám a válogatott azóta visszasüllyedt a „futottak még” kategóriába, és egy-egy hangos átigazoláson kívül (Nicolas Anelka, Didier Drogba) a kínai futball leginkább gigantikus korrupciós botrányokkal, letartóztatásokkal, fogadási csalásokkal került be a világsajtóba.

És az idén Lippivel. A szakmai stábjában kilenc olasz szakembert tudó, ám a játékoskeretét többségében kínaiakkal feltöltő Evergrande már Lippi első évében bajnokságot és kupát nyert, majd az idén sorozatban harmadszor is Kína legjobbja lett (rekord). Az igazán nagy ünneplés azonban az FC Szöul elleni két őszi döntetlent követte – ugyanis e két meccs az AFC Champions League, azaz az ázsiai BL döntőjében zajlott, és az idegenben szerzett több gól révén az Evergrande történetének első BL-diadalát eredményezte.

A Bayern Münchenhez méltó nagy tarolás nem jött össze – a „Dél-kínai tigrisek" becenévre hallgató csapat ugyan bejutott a Kínai Kupa döntőjébe is, de ott alulmaradt –, és a németekkel vívott decemberi klubvilágbajnoki elődöntő is meglehetősen egyoldalú volt, mégis illik kalapot emelni a 66. életévében járó Lippi előtt. Példa nélkülit alkotott egy nehéz terepen – hogy maradandót-e, az majd elválik.