Skócia – bordó-arany keresztcsíkos (Rosebery)
A skót válogatott meze ősidők óta mélykék, a tradíció gyökerei még 1872-re nyúlnak vissza, amikor Skócia Angliával mérkőzött meg.
A skót csapat összes játékosát a kor domináns helyi csapata – az amatőr státusát máig büszkén őrző – Queen's Park FC adta, és a labdarúgók a klub akkor éppen mélykék (a nemzeti lobogóval – Saltire – megegyező színű) mezét viselték, ez maradt máig az első számú dressz. A Queen's Park egyébként jelenleg negyedosztályú csapat, de a nemzeti stadion, a Hampden lakója – a skót szövetség az ország labdarúgóéletében játszott szerepe elismeréseképpen fizeti az amatőr klub helyett a pályahasználati díjat. Szóval innen a sötétkék.
Annál meghökkentőbb a képeken bemutatott váltómez – úgynevezett Rosebery-mez –, amely rózsa és sárga színeivel igencsak elüt az első számútól. A színek Archibald Primrose-hoz, Rosebery ötödik grófjához köthetők.
A gróf futballrajongó és a Skót Labdarúgó-szövetség egyik nagy támogatója volt, a kelet-skóciai szövetség jótékonysági kupájának megteremtője. Rosebery az országos szövetség tiszteletbeli elnöke lett, és ettől kezdve munkája elismeréseként a válogatott lóversenyistállója színeiben is pályára lépett többször.
Maga Rosebery kilencszer láthatta a színkombinációt a nemzeti csapaton, a rózsaszín-sárga mez legutóbb 1949-ben került elő – a Hampden Parkban rendezett Skócia–Franciaország mérkőzés óta a skótok nem öltöztek grófi színekbe.
Anglia – sárga-kék „brazil"
Ránézve a fenti fotón épp Giacinto Facchettivel kezet fogó Bobby Moore-ra, egy hatalmas „miért?" fogalmazódik meg az emberben: ugyan miért érezte szükségét az angol szövetség annak, hogy 1973-ban sárga-kék, brazil színösszeállításban küldje pályára a válogatottat? Választ talán az jelenthet, hogy az angolok is a „brazil mágiában" hittek, más ok ugyanis nem volt arra, hogy a háromoroszlánosok a csehszlovákok, a lengyelek és az olaszok elleni idegenbeli meccsen sárga-kékben játsszanak – egyedül a lengyelek fehér mezével „ütközött" volna a hagyományos szerelés.
A sárga legfeljebb kapusmezként kapott szerepet korábban, semmi hagyomány nem köti az angol válogatotthoz, ezért maga a nemzeti csapat meztörténetével foglalkozó Historical Kits is „megmagyarázhatatlannak" nevezi a váltást. Két vereség és egy döntetlen után a sárga mez (szerencsére?) eltűnt, egyszer került még vissza: 1976-ban egy amerikai túrán egy alkalommal halványsárgát viselt az angol csapat.
Kolumbia – narancs-fehér „holland"
Ha az angolok a brazil színekben hittek, a kolumbiaiak a hollandokéban: a totális futball annyira elbűvölhette már a hetvenes évek elején a helyieket, hogy a korábbi sötétkék mezt egy gyors rendelettel narancssárgára cserélték, melyen harántcsíkban a nemzeti színek is megjelentek. A narancssárga-fehér és narancssárga-fekete kombinációban sikereket is elért a kolumbiai válogatott, az 1975-ös Copa Américán csak harmadik döntő mérkőzésen maradt alul a kor kiváló perui csapata ellen. Ez volt a kolumbiai futball addigi legnagyobb sikere, és a mai napig a második legjobb Copa América-szereplése a nemzeti együttesnek.
A narancssárga mez a nyolcvanas évek elején is kitartott, utoljára az 1984 augusztusi, Argentína elleni mérkőzésen használta a kolumbiai válogatott. 1985-től már nemzeti színekbe öltözött a csapat, és a mai napig a sárga-kék-piros határozza meg a válogatott megjelenését.
Az olasz válogatott sem szokott az azúrkéken és a fehéren kívül mást felvenni, no de nem volt ez mindig így, példa erre a bemutatott harmincas évekbeli szerelés. Az olaszoknál akkoriban csak az A-válogatott kapta meg az azúrkéket, a G- és az R- (az utánpótlás-, illetve az alkalmi) válogatott feketében lépett pályára. A feketét időnként az első csapat is elővette – a képen látható mez 1935-ös, de az 1938-as világbajnokságon Franciaország ellen is ez feszült az olaszokon.
A fekete mez eredete alighanem a korabeli politikához kapcsolódik: minden bizonnyal Benito Mussolininek (és a feketeingeseknek) tett gesztus, „Mussolini-feketének" is nevezték a váltómezt. Amennyiben ez a feltételezés helytálló, nem csoda, hogy a második világháború óta miért nem erőltetik az olaszok.
Ausztria – égszínkék
Ha már a harmincas évek: az 1934-es világbajnokság bronzmérkőzését Nápolyban rendezték, és a kezdés előtt kiderült, hogy az osztrákok és a németek is a hagyományos – fehér-fekete – szerelésükben érkeztek a Stadio Giorgio Ascarellibe.
Németország volt a pályaválasztó, így maradhatott fehérben, míg az osztrákok – mit volt mit tenni – a Napoli hazai pályán használt kék mezébe öltöztek. Sajnos színes fotó nem maradt fenn a meccsről (legalábbis az interneten nem elérhető), csak fekete-fehér. Az osztrákokat annyira „megviselte" a váltás, hogy az első percben már kapott góllal avatták a kölcsönmezt (Ernst Lehner talált be), majd 3:2-re veszítettek.
Négy évvel később az Anschlussnak köszönhetően már nem volt esély a két csapat közötti mérkőzésre... Ausztria, bár megszerezte az indulás jogát, nem vehetett már részt a tornán, kisorsolt ellenfele (Svédország) automatikusan továbblépett. A nagynémet csapat (keretében osztrákokkal) nagy meglepetésre rögtön kiesett Svájc ellen, a helvéteket a magyar válogatott búcsúztatta.
Franciaország – zöld-fehér csíkos
Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a „mezütközés" gondot okozott világbajnokságon, pedig pont az említett német–osztrák precedensértéke miatt a váltómez 1938-tól felbukkant a vb-k hivatalos szabálykönyvében. Ennek ellenére az 1958-as döntőn ugyancsak fennállt az azonos mez problémája: a svédek és a brazilok közül a házigazda északiak maradhattak sárga-kékben, a dél-amerikaiak gyorsan elmentek egy garnitúra kék mezért, ollóval kivágták a címert első számú dresszükről, és rávarrták a másodikra. Még szerencse, hogy ők nem a meccs napján gondoltak az azonos színekre...
1978-ban a francia és a magyar válogatott képviselői mormolhattak el egy gyors harci átkot, mivel mindkét csapat fehéret vitt magával Mar der Platába, a vb egyik csoportmeccsére. A franciák öltöztek át: a gallok a helyi Club Atlético Kimberley zöld-fehér csíkos mezét vették magukra, így az eléggé rémálomszerű zöld-fehér-kék kombinációban (piros sportszárral!) futballoztak. És nyertek 3–1-re. Az ügyben valószínűleg a magyar szerelésfelelős volt a vétlen, mert a francia együttes volt a „hazai csapat" (erre utal az is, hogy a mieink a fehér váltómezt vitték a meccsre).
Wales – sárga-zöld
A walesi válogatotton a 19. század végén még zöld-fehér „feles" mez és fekete nadrág volt (ezek a helyi rögbiszövetség címerszínei voltak annak idején), de az új évszázadot a szövetség új, piros mezekkel ünnepelte. Ez aztán a mai napig a hivatalos mez maradt, és a negyvenes évek végéig a walesieknek nem is kellett egyszer sem átöltözniük.
Annál nagyobb volt a fejvakarás, mikor 1949-ben Portugáliába utazott a nemzeti csapat, és a luzitánok akkoriban piros-fehérben nyomultak, csakúgy, mint a walesiek. A szövetségnek lépnie kellett, és megalkotta a walesi idegenbeli mezt: ez sárga-zöld-fekete lett – azóta is használt váltószínek.
Észak-Írország – zöld-kék negyedelt
Bár az írek sem panaszkodhatnak (volt egy meghökkentő narancs-mélykék kombinációjuk) fura válogatott mezekre, az északírek a kilencvenes évek végén húztak egy igen váratlant: „negyedelt" zöld-kék mezben (váltómez: „negyedelt" piros-fehér) futottak ki a pályára. Ilyen kombinációt soha, egyetlen más válogatott sem használt. Hogy miért kék-zöld? Nos, az írek eredeti meze (még a függetlenség előtt) kék volt, a váltómez zöld, majd miután Írországnak és Észak-Írországnak is önálló válogatottja lett, mindkettő a zöldre szavazott. Az írek 2000-ig nem vették elő a kék-fehéret (akkor is harmadik számú meznek), az északírek viszont az eredeti hazai és idegenbeli mez összeolvasztásával létrehozták a kék-zöld kombinációt. De senkit nem tudtak kékre-zöldre verni benne...
Még furcsább az idegenbeli fehér-piros: ez a mez színeit Ulster zászlajából merítette, de korábban soha, egyetlen északír sportoló nem viselte őket.
Dánia: zöld-fehér
A Hummel 1986-os dán válogatott mezei szélsőséges megítélésűek, volt honlap, amely a legjobb, volt, amely a valaha viselt tíz legrosszabb vb-mez közé sorolta be a különleges mintázatú dresszeket.
Ami viszont nem került elő a fiók mélyéről – lehet, hogy jobb is –, az a garnitúra szintén legyártott zöld-fehér harmadik számú meze... A „We are red, we are white, we are Danish Dynamite” rigmussal szurkoló drukkerek alighanem elnémultak volna.
A szín egyrészt meghökkentő, másrészt nehezen magyarázható bármilyen hagyománnyal. A dán sportcsapatok mindig is a nemzeti zászló (Dannebrog, a világ legrégebbi, ma is használt állami lobogója) piros-fehérjét viselték, illetve tradicionális harmadik számú mezük a kék (ez a királyi zászló oroszlánjainak színe). Zöldről sehol nincs szó...
Brazília: piros-fehér
A brazil szövetség igen sokáig nem tudta eldönteni, hogy miben is kellene játszani a válogatottnak, mint ezt az alábbi helyi ábra is mutatja... A legszembetűnőbb a brazilok egy alkalommal viselt piros-fehér meze, amelyet 1917-ben vettek fel. Hogy miért? Nos, a második Copa Américára (akkor még Sulamericano) a négy résztvevő közül a házigazda Uruguay, Chile és Brazília is fehér mezt vitt el – a braziloknak ekkoriban a fehér kék díszítéssel volt az első számú szerelésük. A brazil válogatott szertárosát szalajtották el váltómezért, és ő Montevideóban csak pirosat talált, így a selecao története során először Uruguay (0:4), majd Chile (5:0) ellen ebben játszott – ezzel a piros korszaknak vége is lett.
A brazilok még hosszú évtizedekig nem a ma megszokott mezben játszottak, a fehér és kék (ma a váltómezen) voltak a színeik.
Egészen az 1950-es vb-t eldöntő, Uruguay elleni – vesztes és nemzeti tragédiával felérő – meccsig, amely után a kék díszítéses fehér „ellenség" lett, és egy fiatalember megtervezte a mai napig használt sárga-kék, fehér sportszáras, zöld díszítéses mezt.
Kék-fehéret azóta is viselnek a brazilok (mint említettük, ebben nyertek először világbajnokságot), viszont az 1950-ben „elátkozott" tiszta fehéret nem – ezt az 1998-as vb-re harmadik számú meznek legyártották, de a selecao nem viselte.
+1: Svájc és Ciprus
Tíz mez után bónusznak még kettő: Svájc 1997-ben a Népstadionban a mieink ellen rendkívül ritkán használt halványkék-fehérben játszott, és egyenlített a 91. percben, finoman fogalmazva is elrontva a futballszurkolók augusztus 20-i hangulatát... A svájciak nagyon kevés alkalommal vettek fel hagyományos színeiken (piros, fehér – és elvétve fekete harmadik mez) kívül más színösszeállítású szerelést.
Zárjuk egy hagyományos színű, de megmagyarázhatatlan mintázatú dresszel: Ciprus jobbra látható, 1985-ös szerelése mindenben kimeríti a meghökkentő jelzőt.
Bővebb adatok nincsenek a mezről, a galambos szövetségi címer mindenesetre rajta van – elképzelhető, hogy szurkolói meznek készült, a régi mezekkel foglalkozó angol honlap szerint lehet, hogy egy újság felkérésére, nyereménynek készítették. Hasonló mintát mindenesetre nem sokat lehetett látni sem előtte, sem utána.
Ennyit a különleges – még egyszer ismételjük, nem szép és nem ronda (ezt mindenkinek a saját ízlésére bízzuk), csak szokatlan – válogatott mezekről, a válogatás később folytatódik, a legfurcsább klubmezekkel.
És nem, nem csak a Ferencváros narancssárgájára gondolunk, bár hazai pályán talán az volt a legmeghökkentőbb – hamarosan jön a következő gyűjtés!