Cipőpucoló fiúcskából fényűző életet élő csillag – a futball első legendája

 

Ha az egy főre jutó futballsikereket nézzük, a világ labdarúgásának királya kétségtelenül Uruguay. Két világbajnoki győzelem, két olimpiai aranyérem és tizenöt Copa América-diadal dicsőségén osztozik a dél-amerikai ország három és fél millió állampolgára, nem sokkal több ember, mint ahány igazolt futballista űzi a sportágat az északi szomszéd Brazíliában. Önérzetes uruguayi olvasóink itt rögvest kijavítanának: ne fukarkodjunk a méltatással, nevezzük csak nyugodtan négyszeres világbajnoknak az uruguayi válogatottat, hiszen a csapat világoskék mezén is négy csillag szerepel, ráadásul a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) jóváhagyásával. Világbajnokság híján nehéz lett volna világbajnokságot nyerni – mondja az uruguayi logika –, az 1930-as szupertorna előtt jobb híján az olimpián állt újra és újra a mezőny élére a csapat, előbb Párizsban (1924), majd Amszterdamban (1928). A fényes húszas évek makulátlan bravúrsorozata az utókor szemében összefüggő hőstörténetté állt össze, akkoriban azonban korántsem volt magától értetődő az uruguayiak egyeduralma. Franciaországba például úgy kelt útnak a válogatott, hogy a futballszövetséget feszítő belháború miatt a kiszemelt játékosok fele hiányzott, a „szerencséseknek” pedig a harminc napig tartó, harmadosztályon, gyenge ellátmánnyal végigsínylődött hajóút volt a bemelegítés. Amit láttak a párizsi játékokon a messziről jött utazóktól, mégis ámulatba ejtette Európát, a lelkesült közönség Amerika második felfedezéséről beszélt.

Itt ragyogott fel először a tündöklő uruguayi futballcsillag, az akkoriban Fekete csodának vagy Fekete gyöngyszemnek, utóbb a névutóddal összehasonlítva első Pelének becézett játékos, a megzabolázhatatlan José Leandro Andrade. Kalandos életútját számos rejtély övezi, kezdve származásával: az Edinson Cavanihoz és Luis Suárezhez hasonlóan az észak-uruguayi Salto városában világra jött futballista édesanyja szegény sorban élő argentin asszony volt, édesapjáról azonban nincsen biztos ismeretünk. Csupán annyit tudni, hogy a fiú 1901-es születési dokumentumait egy José Ignacio Andrade nevű, 98 éves férfi hitelesítette aláírásával. A legenda szerint a Brazíliából szökött afrikai rabszolga, a törzsi varázslást jól ismerő öregúr lehetett a titkos vér szerinti apa is, és ha így volt, az egzotikus vérvonal némi magyarázattal szolgál a játékos törvényt nem ismerő életmódjára, kiismerhetetlen viselkedésére. Istenadta ritmusérzékkel megáldott zenészként, elbűvölő tangótáncosként is csodálta környezete, Párizsban parkettre vitte az afroamerikai színésznőt, a kor bálványának számító Josephine Bakert, egyéb hódításairól is regéket zengtek. A könnyű élet javíthatatlan megszállottjaként imádta a nőket, az italt, a táncot, hogy mást ne említsünk, az olimpia egyik szünnapján csapattársa félmeztelen hölgykoszorú közepén talált rá a megadott párizsi címen. Hans Ulrich Gumbrecht, a stanfordi egyetem szikár professzora a korszak futballját és Andrade kisugárzását vizsgálva megállapította: „Neki köszönhető a leginkább, hogy a huszadik század első harmadában a labdarúgás kiemelkedő helyet vívott ki a nemzetközi sportéletben. Lényéből, mozgásából olyan atletikus energia áradt, amely magával ragadó, már-már erotikus hullámokat ébresztett a nézőiben.”

Az egykori újságkihordó, cipőpucoló fiúcskából egy csapásra ünnepelt aranyifjú lett, kifogástalan eleganciával öltözködött, fényűző vacsorákra járt, rossz nyelvek szerint hetekig egy dúsgazdag francia dáma kitartottjaként élt, öntörvényű világát azonban nem zavarhatta semmi és senki – Montevideóban például elmulasztott megjelenni a tiszteletére rendezett díszesten. Amszterdamba nem volt kedve elutazni 1928-ban, ám miután a kikötőben elbúcsúztatta a társakat, meggondolta magát, és utánuk hajózott, hogy aztán újra Európa hőse legyen. Bár az 1930-as uruguayi világbajnokságon is nevétől volt visszhangos a sajtó, kritikusai szerint a győztes csapatban csak megkopott fénnyel ragyogott, a szédületes éveket pedig szomorú hanyatlás követte, és már nem a futballpályán. A talajt vesztett szuperhős fokozatosan elszegényedett, utolsó időszakában a szifilisztől félvakon, súlyos alkoholistaként, elhanyagoltan tengődött, az ország második vb-aranya után hét évvel, 1957-ben halt meg elfeledve és magányosan egy eldugott állami menházban.

Uruguayt azonban visszavonhatatlanul a futball nagyhatalmává tette, José Nasazzi­val, Pedro Ceával, Héctor Scaroné­val egyetemben a hatéves hadjárat mindhárom tornadöntőjén játszott. Andrés Mazali lett volna az ötödik, a kapus azonban a vb előtt váratlanul elhagyta a csapatot (utóbb kiderült, egy szőke szépség kedvéért), így ő nem élhette át a varázslatot, amelyet a jelenlévő csapattagok és a 68 ezer néző tapasztalt 1930. július 30-án Montevideóban: az ősi vetélytárs Argentína 4:2-es legyőzésével az – alkotmány elfogadásának 100. évfordulójára emelt – Estadio Centenarióban hivatalosan is a földkerekség legerősebb válogatottjává emelkedett az uruguayi. Ami a nem hivatalos részt illeti: a ma is többé-kevésbé eredeti állapotában működő nemzeti stadion két fő lelátórészét az olimpiai ünnephelyek után Colombesnek és Amsterdamnak hívják. Érdekesség, hogy bár a rendezők a torna közeledtével már a nap huszonnégy órájában építették a létesítményt, az esőzések miatt nem lett kész az 1930-as vb rajtjára, csak az uruguayi válogatott első mérkőzésén, a Peru elleni csoportmeccsen avatták fel. A szerény erőforrásaival is csodákra képes uruguayi futball jelképének is vehetjük, hogy a stadion történetének első, aznapi győztes gólját egy félkarú csatár, a végtagját gyermekkori fűrészbalesetben elveszítő Héctor Castro szerezte.

A pálya matematikájában azonban nem mindig kell kétszer kettő a négyhez, hamar megtanulták ezt az összetéveszthetetlen stílusjegyeiket, erős futballjellemüket, sajátos identitásukat már a huszadik század első éveiben kialakítani igyekvő uruguayiak. A viszonyítási alapot sokáig a Rio de la Plata túloldalán elterülő, lélekszámát, játékoskínálatát, merítési lehetőségét tekintve kedvezőbb helyzetben lévő Argentína jelentette, különösen miután a ma főként az általa alapított teamárka miatt ismert Sir Thomas Lipton 1905-ben életre hívta az évente megrendezendő Copa Liptont a két dél-amerikai vetélytárs erejének ütköztetésére.

Miként a földrész némely más országában, Uruguayban is a kikötőkből indult hódító útjára a futball, a XIX. század második felében a brit vasúti munkások és helyi vállalkozók űzték először. Mivel Nagy-Britannia jelentős gazdasági lehetőséget látott az uruguayi terjeszkedésben, az első világháború kitöréséig például 46 millió fontot fektetett be az állam területén, a járulékos kulturális hatás – így a szabadidős vagy sportszokások átvétele – is gyors ütemben érvényesült. Először az 1874-ben alapított montevideói iskola, az English High School növendékei futballoztak skót testnevelés tanáruk, a később Albion Cricket Club néven saját futballszakosztályt működtető egyesületet szervező William Leslie Poole vezetésével. Feljegyzések szerint az első mérkőzésre 1881-ben került sor, a sportág népszerűsítésében, a bajnokság megszervezésében és a szövetség 1900-as megalapításában Poole mellett Henry Lichtenberger is fontos szerepet játszott. Miután a britek megtanították nekik a játékot, az uruguayiak kimondott törekvése volt, hogy függetlenítsék magukat a brit hatástól, és kialakítsák a stílust, amelyet igazán nemzetinek, uruguayinak nevezhetnek. Az erős kitartás, az állhatatos küzdés, az elnyomhatatlan győzelmi vágy, vagyis az őslakosokra utalva gyakorta garra charrúának nevezett felfogás mellett fokozatosan találtak rá a rövid passzos, később a dunai iskola alapjaként emlegetett játékra, nem kis részben az Argentínából átcsábított, apró termetű skót játékszervezőnek, John Harleynak köszönhetően. Ahogyan az El Día uruguayi napilap jellemezte a húszas évek sikersorozatának megágyazó uruguayi játékszellemet: „Intelligencia az összjátékban, állhatatosság a lelkekben, erő az izmokban. Ez a mi labdarúgásunk.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 5-i lapszámában jelent meg.)