Ezüst az esőben – az egész futballtörténelem legnagyobb sztorija

 

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a berni világbajnoki döntő csupán Magyarországon és Németországban kiemelten fontos mérkőzés, pedig valójában a teljesen esélytelen, a világháborús rémálomból ébredező nyugatnémetek fordítása kétgólos hátrányból és diadala az akkor már négy éve veretlen Aranycsapat ellen mindmáig az egész futballtörténelem legnagyobb sztorija. Bizonyítja ezt egyebek mellett az is, hogy a brit FourFourTwo magazin 2014-es, A vb-k legnagyobb meccsei című összeállításának 50-es listáján is a legelső helyre került. Vagy hogy mást ne mondjunk: aligha van még egy mérkőzés, amelynek 22 pályára lépő játékosa közül 18-ról szobor készült volna. Még játékfilm is feldolgozta a meccset, a 2003-as A berni csoda című alkotást Németországban négymillióan nézték meg a mozikban. Nem csoda: történelem, sors és dráma talán sohasem keveredett úgy kilencven percen át, mint azon az esős vasárnapi délutánon a svájci fővárosban.

Hogy nem Hollywood csapott le a történetre, annak egy oka van: felcserélődtek a szerepek, a „gonosz” lett a győztes. A világ Puskásék győzelmét akarta látni, és kilenc évvel Berlin kapitulálása után a németek újabb térdre ereszkedését. Miután a magyar válogatott 1950 óta nem kapott ki, és közben Helsinkiben megnyerte az olimpiát, Rómában az Európa-kupát, oda-vissza megsemmisítő vereséget mért az angolokra, majd a vb-n átgázolt Dél-Koreán (9:0), az NSZK-n (8:3), férfias küzdelemben legyőzte Brazíliát (4:2) és a címvédő Uruguayt (4:2, hosszabbításban), a futball szerelmesei a beteljesülést várták.

Esett az eső, és tudvalévő volt, hogy az az ellenfélnek kedvez, de a nyolcadik percben, 2:0-s magyar vezetésnél ez senkit sem nyugtalanított. Pedig ahogy az egész tornán, ezúttal sem léphetett pályára legjobb összeállításában a csapat. Az NSZK elleni csoportmeccsen megsérült Puskás Ferencet ugyan sikerült összedrótozni a fináléra, ám Sebes Gusztáv szövetségi kapitány váratlanul kitette a csapatból Budai II Lászlót, a balszélső Czibor Zoltán játszott jobbszélsőt, az ő helyére pedig Tóth Mihály került be. De ez még mindig nem okozott fejtörést a nyolcadik percben.

Csakhogy a 18. percben már 2:2 volt, majd a lelkileg mindig is erős németek a váratlan egyenlítéstől bátorságot nyertek, s a 84. percben esett gól szíven szúrt egy országot: Helmut Rahn a jobb alsó sarokba lőtt. Az Aranycsapat nem tudta beteljesíteni történelmi küldetését, a futball legfontosabb seregszemléjén „csak” az ezüstérem jutott neki.

Azóta sem került le a napirendről a kérdés: miért veszítettünk? A képtelennél képtelenebb összeesküvés-elméleteknek se szeri, se száma (eladtuk a meccset, a játékosok aranyat kaptak, a sportvezetők Mercedeseket, a németek doppingoltak satöbbi), de semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a rendhagyó körülményeket, amelyek hihetetlen pechszériával és vezetői baklövésekkel párosulva valóságos kálváriává alakították az utolsó svájci napokat, a solothurni zajos szálláshelytől a németeknek az Adidas által frissen kifejlesztett csavaros-lecserélhetős stoplis cipőig. De az is külön fejezetet érdemelne, hogy miközben akkoriban a magyar futballnak olyan szélsői voltak, mint Sándor Károly (kereten kívül), Kubala László (Barcelona), Nyers István (Internazionale), továbbá Budai II László, a legfontosabb meccsen miért a balszélső Czibornak kellett jobbszélsőt játszania, és miért Tóth Mihálynak kellett kezdenie? Hatvan év elteltével sem várhatunk megnyugtató magyarázatot a Wankdorf Stadionban történtekre, be kell érnünk annyival, hogy egyetlen mérkőzésen a világ legtökéletesebb csapata is kikaphat.

Németország aznap nemcsak egy trófeát nyert, hanem identitást. A politikatudós Arthur Heinrich azt mondta, ez volt a szövetségi köztársaság, a demokratikus állam megszületésének pillanata, az elbukott háború után letargiába zuhant korábbi világhatalom újbóli öntudatra ébredésére. Eközben a magyar játékosok a kertek alatt tértek haza, mert a Budapesten utcára vonuló a nép képes lett volna talán meg is lincselni addigi hőseit. A brit FourFourTwo indoklása szerint sohasem volt a futballtörténelemnek ennél nagyobb hatású mérkőzése.

Nekünk legyen mondva.

1954. július 4., döntő: NSZK–MAGYARORSZÁG 3:2 (2:2)
Bern, Wankdorf Stadion, 60 ezer néző. V: Ling (angol)
G: Morloch (10.), Rahn (18., 84.), ill. Puskás (6.), Czibor (8.)

 

A PASADENAI LOTTÓ

Az idő nemcsak a magyar, de a világfutball történéseit is képes megszépíteni. Ma már nosztalgiával vágyakozunk olyan futballzsenik után, mint Roberto Baggio vagy Romário, annak idején meg mindenki fanyalgott a kaliforniai Pasadenában rendezett – és Puhl Sándor vezette – vb-döntőt követően, mondván, itt az első (és máig utolsó) gól nélküli finálé, s a lottósorsoláshoz hasonlatos tizenegyesekre bízták a trófea sorsát. Pedig talán azóta sem láthattunk vb-döntőben olyan emblematikus jelenetsort, mint amelyben Baggio az égbe bombázta a tizenegyesét, amely Olaszországot a pokolba taszította, Brazíliát a mennybe juttatta.

Sokaknak Baggio neve hallatán máig ez a tizenegyes jut eszükbe, háttérbe szorítva, hogy a copfos zseni nélkül az olaszok a nyolcaddöntőt sem élték volna túl: ő egyenlített a 88. percben Nigéria ellen, majd szerezte meg a győztes gólt a hosszabbításban, Spanyolországot a 87. percben szerzett mesteri találattal vitte padlóra, majd két góljával az elődöntőben egymaga elintézte Bulgáriát. És a döntőben csapattársai közül előtte már Franco Baresi és Daniele Massaro is elhibázta a maga tizenegyesét.

„Beinjekciózott, letapasztott, befáslizott lábú kulcsembereinkkel, félig sérültekkel és negyedig gyógyultakkal százhúsz perc alatt döntetlent játszottunk Brazília szupererőkből álló tizenegye ellen – fogalmazott Arrigo Sacchi olasz kapitány. – A szabályokat nem én találtam ki, tragédia, hogy így is befejeződhet a sportág legnagyobb ünnepe. Olaszországot nem tekintem vesztesnek.”

Eközben Brazília meg nem tekintette magát igazán győztesnek. Carlos Alberto Parreira szövetségi kapitánynak szinte mentegetőznie kellett, hogy megnyerte a vb-t, és 24 év után visszajuttatta Brazíliát a csúcsra, mert élesen kritizálták csapatát defenzív, európai stílusa miatt, aztán azért, mert az elődöntő és a döntő 210 perce alatt egyetlen gólra futotta tőle, vagy hogy a döntőben Mazinho az olasz kapufának támaszkodva egyik lábával kirúgta a másikat.

„Ezekben a percekben odahaza sok tízmillió honfitársam ünnepel, tobzódik a gyönyörben – fogalmazott a brazil kapitány. – Ám eltelik egy-két nap, jön a kijózanodás, és tudom, hogy azt mondják majd: uramisten, csak tizenegyesekkel nyertünk. De kár, hogy így történt.”

Hát így sem szoktak világbajnoki címet ünnepelni…

1994. július 17., döntő: BRAZÍLIA–OLASZORSZÁG 0–0, tizenegyesekkel 3–2
Pasadena, Rose Bowl-stadion, 94 194 néző. V: Puhl Sándor (magyar)