Gyógyítható magyar beteg – Pór Károly publicisztikája

A magyar futballban az elmúlt időszakban – mondjuk a vb-ezüstérmes horvátok legyőzésétől számolva – több olyan eredménynek, sikernek lehettünk szemtanúi, a sajnos továbbra is elmaradhatatlan pofonok mellett (csak a szlovákoktól oda-vissza...), amelyek sokáig nem voltak jellemzők, vagy éppen sosem volt rájuk példa. Itt van mindjárt Zsóri Dániel Puskás-díja, a Bajnokok Ligájában az eddigi legfiatalabb magyarként rögtön gólt szerző Szoboszlai Dominik bemutatkozása az elitligában és a Fradi által az Európa-liga csoportkörében elért barcelonai döntetlen – nemzetközi kupameccset magyar csapat először úszott meg vereség nélkül a katalán városban. Persze javuló eredmények ide vagy oda, van, ami sosem változik...

„Gratula! Bár egy mondatot még egy papagájnak is meg lehet tanítani angolul...”

„Vajon lesz a nyakán meg a homlokán tetoválás, hogy sampion liga gólvágó vagyok?”

„A Fradinak akkor van esélye az X-re az Espanyol ellen, ha lebecsülnek minket (nem fognak), és előtte paradicsomos töltött káposztát ettek baracklekváros kenyérrel, meg leborítottak rá fejenként másfél liter frissen fejt tejet. De akkor is reménykedni kell, hogy elég messze legyen a budi.”

E három olvasói véleményt a fent említett események kapcsán, azok előtt vagy után született, a honlapunkon megjelent kommentekből válogattam, de választhattam volna 103-at is. Az örök pesszimista, kákán is csomót kereső hozzászólásoknak ugyanis se szeri, se száma. Ilyenkor olyan kíváncsi lennék, hogy vajon Argentínában hányan tették szóvá Lionel Messinek, hogy a FIFA-gálán az év játékosának járó elismerést spanyolul köszönte meg, vagy hogy hol fordulhatna még elő, hogy egy sikeres bemutatkozás után a játékos tetkói jelentsék a témát, és az is érdekelne, hány országban övezi még olyan előre lesajnáló hangulat az ország csapatainak nemzetközi kupaszereplését, mint nálunk. Értem én, hogy a magyar labdarúgók az elmúlt harminc évben sokat tettek azért, hogy ez a légkör kialakuljon, de azért az mégis mindennek az alja, amikor a Salzburg sikere és Szoboszlai gólja kapcsán egy osztrák oldalon, a sok német nyelvű gratuláló üzenet között felfedezek egy magyar kommentet, mely szerint „öt méterről ezt még a szomszéd pék is beverte volna”. Aztán sosem felejtem el: tavaly az egyik hírportál úgy harangozta be a Vidi nemzetközi kupaszereplését az első főtáblás meccs előtt, hogy „álom után rémálom” jöhet. Mintha egyesek még várnák is, „jó, jó, ez valahogy összejött, de majd most...” (Emlékszem, 2016-ban ez ment az Eb alatt is: „az osztrákok ellen mákunk volt, de az izlandiak és a portugálok úgyis kitömnek minket”.)

A napokban beszélgettem egy szlovák újságíróval még a válogatott meccs kapcsán, aki Felvidéken magyarok között nőtt fel, és fájón pontos leírást adott a magyar néplélekről: „Az a ti nagy bajotok, hogy nem tudtok túllendülni a múlton, mindig hátrafelé néztek, így pedig sosem juttok előre.” Ebben a véleményben minden benne van. Emellett az is igaz, hogy gyakran hajlamosak vagyunk átesni a ló túlsó oldalára, és a legkisebb pozitívumokat felnagyítva az illúziók világába repülni – az önámítás pedig adott esetben még a pesszimizmusnál is veszélyesebb ellenfél. A reális helyzetértékelés nálam valahol ott kezdődik, amit Szoboszlai Dominik menedzsere, Esterházy Mátyás fogalmazott meg a Nemzeti Sport Online-nak a középpályás BL-bemutatkozása kapcsán.

„Az igazi értékmérőt a nemzetközi fronton a Bajnokok Ligája-találkozók jelentik majd. Az eddigi teljesítménye biztató, de a BL-meccsek mutatják meg, hová futhat ki a jó kezdés, milyen irányba érdemes gondolkodni a folytatást illetően, és a továbblépés ideje is ettől függ. Természetesen van elképzelésünk arról, mi lehet a képességeinek megfelelő következő lépcsőfok, de mivel Dominik játéka még nem kiforrott, folyamatosan változhat, alakulhat, ezért a vele és édesapjával, Szoboszlai Zsolttal elgondolt jövőkép is módosulhat.”

Ebbe az is belefér, hogy Dominik az első meccse után arról beszéljen, egyszer szeretné megnyerni a Bajnokok Ligáját. Fontos, hogy legyenek nagy céljaink, mint ahogy az is, hogy lássuk a hozzájuk vezető utat, és időről időre a saját teljesítményünket elemezve képesek legyünk felmérni, hol tartunk a céljainkhoz képest, miben kell fejlődnünk. Azt a Salzburg középpályása is jól tudja, a BL-győzelemtől most még messze van, de ahogy gyerekként kitűzte maga elé, hogy egyszer a pályán állva, mezben és sportszárban, első meccsére készülődve szeretné hallgatni a Bajnokok Ligája himnuszát, úgy most, a nagy célt elérve, nem elégszik meg ennyivel, és újabb megmászandó csúcsokat keres.

Ha 2009-ben, amikor Cristiano Ronaldo megkapta az először odaítélt Puskás-díjat és Lionel Messi először lett aranylabdás, az akkor nyolcéves Zsóri Danika ezt mondta volna a simonyifalvai játszótérről hazaérve: „Anya, ha nagy leszek, én is ott fogok állni a bácsik között”, alighanem ilyesmi válaszra számíthatott volna: „Rendben van, csillagom, de holnap iskola, le kell feküdni, szép álmokat”. Álmodott, felébredt, járta a maga útját, majd az első NB I-es meccsén a Fradi ellen ollózott egy olyan gólt, amivel egy pillanatra ámulatba ejtette a futballvilágot, megnyerte a Puskás-díjat Messit megelőzve, majd helyes önértékelésről tanúbizonyságot téve rögtön kijelentette: „Ez a díj csodálatos, ám tisztában vagyok azzal, ha nem dolgozom keményen, idővel csak egy dísz lesz a polcomon, semmi több.”

Ugyanakkor példaértékű hozzáállást mutat a ferencvárosi Sigér Dávid barcelonai értékelése is: „Nem azért jöttünk ide, hogy feltartott kézzel hagyjuk az Espanyolnak, hogy a hazai nézők előtt gálamérkőzést rendezzen. Sikerült elérnünk a célunkat, váratlant húztunk, a végén majdnem szenzáció lett belőle.” Sigér 22 évesen még Létavértesen kergette a labdát az NB III-ban, hét év alatt pedig eljutott odáig, hogy immár egyszeres válogatott játékosként, a Ferencváros alapembereként Barcelonában pályára léphetett az Európa-liga csoportkörében. Nem megilletődve, remegő lábbal, hanem bátran, határozottan – mert a megtett út és az eddig elvégzett munka az Espanyol vendégeként is önbizalmat adhatott neki.

Sok más nemzethez hasonlóan, mi, magyarok is képesek vagyunk csodákat véghez vinni. A sportpályán és azon kívül is. Ahogy az elmúlt napokban egy beteg kisfiúért, a másfél éves Zentéért összekapaszkodott az ország, néhány nap alatt több száz millió forintot gyűjtve a gyógykezelésére, megmutatta, nálunk is működik „a mindenki egyért” alapelv. Az „egy mindenkiért” pedig példának okáért akkor mutatkozik meg a gyakorlatban, amikor Szoboszlai Dominik a szlovákok ellen odaáll a labda mögé, és a szabadrúgásból úgy feltekeri a jobb felsőbe a labdát, hogy Palotabozsoktól Taktakenézig talpra szökkennek a magyar szurkolók. Bár az öröm az Eb-selejtezőn nem tartott sokáig, azt a pillanatot akkor is jó volt megélni.

Az én generációmnak sajnos igen kevés olyan momentum jutott osztályrészül a magyar labdarúgásból, amire jóérzéssel gondolunk vissza sok év elteltével is. Elfogadom, a 0–6-ok, 1–7-ek és 1–8-ak nem múlnak el nyomtalanul, de amikor vannak apró jelek, hogy a magyar futball az 1980-as években elterjedt nézettel ellentétben hosszú, fáradságos munkával talán mégiscsak gyógyítható lenne, adjuk meg az esélyt a gyógyulásra, ne hagyjuk magára a beteget azzal, hogy úgysem fog sikerülni.

Adjuk meg az esélyt, hogy Zsóri Dániel vagányságát, Szoboszlai Dominik tehetségét, Sigér Dávid kitartását helyezzük példaként a jövő generációi elé. „Ide figyelj, fiam, gyere ki a virtuális világból, kapcsold ki a gépet, és nézd azt a gólt! Látod? Te is képes lehetsz rá, ha megdolgozol érte!”