Marco Rossi: Nem keverném a labdarúgást a politikával...

– Ha nem végeznek a dobogón, tényleg a Dunába ugrott volna?
– Aligha – vágta rá egy mosoly kíséretében a szlovák bajnokságot végül a harmadik helyen záró DAC vezetőedzője, Marco Rossi. – Noha az utolsó előtti játéknapon, a Slovantól elszenvedett vereséget követően egyáltalán nem voltam vicces kedvemben, bevallom, nem gondoltam komolyan, hogy ha a záró fordulóban úgy alakulnak az eredmények, hogy visszacsúszunk a negyedik helyre, a játékosokkal együtt a Dunába vetem magam. S ha már itt tartunk, azt is mondtam, hogy nem tudok úszni, de ez sem felel meg a valóságnak. Az igazság az, hogy jó úszó vagyok, a fiamat is én tanítottam meg, és hogy nem végeztem rossz munkát, jelzi, Simonéból élvonalbeli vízilabdázó vált. Olybá tűnik, a végén mindenki jól járt, a Dunaszerdahely, a fiam és én is. Mindannyian örülünk a bronzéremnek.

– Négy fordulóval a befejezés előtt, amikor még a második helyen álltak, nem mertek nagyobbat álmodni?
– Akkor hét pont volt a lemaradásunk a Trnavával szemben, viszont kirobbanó formában voltunk, ráadásul egy meccs még várt ránk az éllovas ellen. Ha afelől nem is voltunk meggyőződve, hogy ledolgozzuk a hátrányt, úgy gondoltuk, csökkenthető annyira, hogy a hajrá izgalmas legyen. Ebből aztán nem lett semmi, mert bár a Trencín ellen nem futballoztunk rosszul, vereséget szenvedtünk, rá egy hétre a listavezető otthonában pedig történt, ami történt. Azon a napon a világ legjobb csapata sem hagyhatta volna el győztesen azt a stadiont, a körülményekről sokat elárul, hogy tíz perc elteltével már két játékosunkat kiállította a bíró. Nem voltak egyenlők a feltételek, nem kaptuk meg az esélyt arra, hogy a pályán döntsük el, melyikünk a jobb. Más kérdés, hogy volt időnk hozzászokni ehhez: az idényben háromszor játszottunk Nagyszombatban, és mindhárom mérkőzést emberhátrányban fejeztük be. Nyilván ennek megvan az oka, de a magam részéről nem keverném a labdarúgást a politikával...

– Maradjunk is a focinál. Vagy inkább az érzelmeknél. A Slovan elleni rangadó hosszabbításánál...
– Ne is folytassa! Annak a meccsnek abban a tudatban vágtunk neki, hogy ha legalább egy pontot szerzünk, az utolsó forduló eredményeitől függetlenül dobogósok és Európa-liga-szereplők vagyunk. Remek teljesítményt nyújtottunk, egyik helyzetet alakítottuk ki a másik után, a kilencvenharmadik percben mégis egygólos hátrányban voltunk. Az utolsó támadásunk során kétszer találtuk el a kapufát. Megőrültem! Arra még emlékszem, hogy beviharzottam az öltözőbe, de hogy mit műveltem, arra már nem. Én azt vallom, a futballnak van istene, azt azonban nem akartam elhinni, hogy képes ezt tenni velünk. A Ruzomberok elleni meccs előtt ezért is álltam azzal a csapat elé, ha csakugyan létezik a foci istene, begyűjtjük a három pontot. Semmi másért, csak azért, mert megérdemeljük!

– Mit tart nagyobb csodának, a Kispesten tavaly elért bajnoki címet vagy a mostani bronzérmet?
– A Honvéd elsősége nem volt csoda. Azért lettünk bajnokok, mert mi tettük érte a legtöbbet. Jól játszottunk, a futballisták kihozták magukból a maximumot, a klub dolgozói elképesztő módon segítették a munkánkat, a szurkolók pedig fantasztikusak voltak. Olyan családot alkottunk, mint senki más, az aranyérem járt nekünk. A dunaszerdahelyi siker háttere kicsit más. Noha itt is lélekemelő összefogást tapasztaltam, történelmet kellett írnunk ahhoz, hogy a vágyunk valóra váljon. Történelmet, igen, mert bár egyszer volt már bronzérmes a DAC, ezúttal több pontot kellett szereznünk a harmadik helyhez, mint akkor. Az lehet, hogy a kispesti krónikás könyvekben jut egy bekezdés nekem, de a Honvédnál nem írtam történelmet. Előttem nem egy szakember vezette bajnoki címre a csapatot, az én nevemhez a tizennegyedik diadal fűződik. Igaz, elmondhatatlanul büszke vagyok rá! Csakúgy, mint arra, hogy szombat este Rózsahegyről visszatérve rengeteg boldog embert láttam magam körül. Örülök, hogy a magam módján ehhez én is hozzájárultam. A legnagyobb elismerés a labdarúgókat illeti meg. Ha hiányzott volna belőlük a kvalitás és az elszántság, sohasem érjük el a célunkat. Ezért is hangoztatom szüntelen, hogy ennek a történetnek a legfontosabb szereplői a futballisták. És ezért is megyek bele olykor konfliktusokba a tulajdonosokkal. Mindenkinek meg kell értenie, kizárólag abban az esetben lehet elvárni jó eredményt, ha az edző minőségi kerettel dolgozhat.

– A dunaszerdahelyi minőség mire elegendő?
– Azzal, hogy kivívtuk a nemzetközi kupaindulás jogát, kihoztuk magunkból a maximumot – sőt még annál is többet. Tavaly nyáron azt kérték tőlem a vezetők, hogy jussunk be a felsőházba, de miután ezt elértük, hirtelen emelkedett a léc, a dobogós helyezés kellett. Úgy, hogy a legfőbb vetélytársaink költségvetése jóval a miénk fölött van, úgy, hogy – igyekszem finoman fogalmazni – balszerencsénk volt a játékvezetőkkel, és úgy, hogy a miénk volt a bajnokság egyik legfiatalabb csapata. Hogy így is elértük, amit akartunk, már-már hihetetlen.

– Mikor kapott több gratuláló üzenetet: egy éve vagy az elmúlt napokban?
– Egy éve. Amit akkor átéltem, egy életre belém égett. Jó néhányan örömükben sírtak, mert huszonnégy esztendő után újra bajnok lett a Honvéd, és bánatukban könnyeztek, mert tudták, hogy elmegyek. Voltak, akik azt mondták, összedobják a fizetésemet, csak maradjak velük – holott az a történet legkevésbé sem a pénzhez kötődött. Ha mástól is megkaptam volna azt a tiszteletet, amit tőlük, meglehet, minden másként alakul.

– Ami a DAC-hívek és az ön viszonyát illeti, mondjuk úgy, érdekesen alakult. Nagy utat tettek meg, amíg eljutottak odáig, hogy tízezren skandálják a nevét.
– Az elején nem értettem, miért fogadták sokan rosszul, hogy a vezetőség nekem szavazott bizalmat. Dunaszerdahely magyarok lakta város, az itteniek kilencven százaléka nyomon követi az NB I-et, mi több, a DAC mellett mindenkinek van kedvenc magyarországi csapata is, vagyis a szurkolók tisztában voltak azzal, hogy a bajnokcsapattól érkezem. Tudom, hogy nem vagyok Mourinho, még véletlenül sem sorolom magam a világ legjobb edzői közé, ugyanakkor a legjobb szándékkal jöttem ide. Talán több tiszteletet érdemeltem volna, de nem rágódtam rajta sokat. Ahogy haladtunk előre, ahogy jöttek az eredmények, úgy változott a megítélésem, és valóban eljutottunk odáig, hogy egymásra találtunk a drukkerekkel. Sokat kellett tennem ezért, de megérte, mert a lelátóról kapott támogatás elengedhetetlen volt a sikerhez. A szurkolóknak ugyanúgy járt a bronzéremmel párosuló boldogság, mint a játékosoknak.

– Kijelenthető, hogy jól döntött, amikor elfogadta a DAC hívását?
– Persze. A klub tulajdonosa, Világi Oszkár minden tőle telhetőt megtesz a jó szereplésért. A klub folyamatosan lépked előre, impozáns stadionban játszhatunk, az akadémia szépen fejlődik, a jövőkép biztató. Mindazonáltal elértünk arra a pontra, amikor dönteni kell. Fel akarjuk-e venni a versenyt a legjobbakkal, vagy megelégszünk azzal, hogy bejutunk a felsőházba? Ha az előbbire esik a választás, arra áldozni kell, öt-hat, ezen a szinten klasszisnak számító labdarúgót igazolnunk kell. Hogy a legendás Puskás Ferencet idézzem: kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci.

– A szerződése még egy évig Dunaszerdahelyre köti. Befolyásolhatja a folytatást, ha a tulajdonos úgy határoz, nem szeretne többet költeni az eddigieknél?
– Én úgy hallottam, hogy Világi Oszkár szombat este azt énekelte a fanatikusokkal együtt, hogy a DAC jövőre megnyeri a bajnokságot... A szándék ezek szerint megvan, de ha legközelebb beszélünk, minden kérdést tisztáznunk kell. Őszintének kell lennünk egymáshoz. Ha a tulajdonos arra jut, hogy hajlandó emelni a tétet, és megcélozzuk a csúcsot, benne vagyok, ahogyan azt is elfogadom, ha azt mondja, a jelenlegi feltételek nem változnak, de az elvárás sem: elég bekerülni a felsőházba.

– S ha az lesz a vége, hogy a jelenlegi feltételek nem változnak, viszont a csúcsot kell megcélozni?
– Akkor jöhet Mourinho.

– Képtelen megtagadni önmagát?
– Mindig mindenben győzni akarok! A vitákat is ezért vállalom. Olyan ez, mint a házasság. Júliusban lesz harminc éve, hogy megnősültem. Mit gondol, az elmúlt három évtizedben minden tökéletes volt? Mindig az enyém volt az utolsó szó? Sohasem veszekedtem a feleségemmel? Ugyan már! A magam csatáit odahaza is megvívtam. Láthatja, a mai napig házasember vagyok, ráadásul boldog ember. Szóval megesik, hogy kompromisszumot kell kötni. Főleg ha ez az érintettek érdeke. Így hát remélem, Dunaszerdahelyen is megtaláljuk a mindenkinek megfelelő megoldást. Annál is inkább, mert ha megszűnne az állásom, otthon kellene ülnöm, az azonban még a nejemnek sem lenne jó, nemhogy nekem.