NAC-szerű feltámadás – Csinta Samu publicisztikája

Tizenegy forduló után hibátlan teljesítménnyel vezeti az első osztályú futballbajnokságot a Nagyváradi AC. A mondat hetven évvel ezelőtt is elhangozhatott volna, hiszen a partiumi város gárdája 1949-ben nyerte meg a román sorozatot. Ezzel azóta is megismételhetetlen bravúrt hajtott végre, tekintve, hogy öt évvel korábban, egy másik világban magyar bajnok lett, első vidékiként a magyar labdarúgás történetében. Bár kollégáim felhívták a figyelmemet, hogy csak csínján ezzel a besorolással, miután az Újpest FC első aranyérme megszerzése időpontjában, 1930-ban még „vidékről” ingázott a fővárosba, tekintve, hogy a mai IV. kerület akkoriban még nem tartozott Budapesthez. Majd csak 1950-től – int a felemelt ujj, bár a két világháború közötti magyar világot tükröző regényeket olvasván aligha jut ez bárkinek is az eszébe. Ezért aztán sokunk emlékezetében hadd maradjon mégis Nagyvárad az első „vidékinek”, ha Ady Pece-parti Párizsára bármilyen értelemben is rá lehet sütni a vidékiség bélyegét.

Az egyetlen hasonló esettel vetekedő duplázás – a Rapid Wiennek sikerült 1941-ben német bajnoki címet is nyernie a további 32 osztrák aranya mellé – önmagában is állandó téma lehetne, akárcsak Magyarország XX. századi történelme, amely kimeríthetetlen forrásként kínálja magát a mindenféle típusú megközelítéshez. De kisebb léptékben Nagyvárad futballmúltja is ilyen, hiszen 1910. július 31-én már hivatalos mérkőzést játszottak a városban, amelyen a Nagyváradi AC a Kolozsvári VSC-t fogadta. Az aktust és a váradi klub alapításának századik évfordulóját két futballistát ábrázoló bronzszobor, Deák Árpád alkotása is ajánlja az utókor figyelmébe a békebeli idők Bunyitay-ligetében – ma Bratianu park a volt román miniszterelnök Nagyváradhoz semmiféle formában nem kötődő emlékére.

Ami viszont a történelmi párhuzamoktól függetlenül kétségbevonhatatlan ebben a pillanatban: tizenegy forduló után hibátlan teljesítménnyel vezeti az első osztályú bajnokságot a Nagyváradi AC. Igaz, hogy a Bihar megyei sorozat élvonalában, de a lépcsőfokok egészen alulról szoktak kezdődni, még egy csaknem 110 évvel ezelőtt alapított, 54 békétlen évnyi szünetelés után újraalapított klub esetében is. A NAC – mai hivatalosan nevén AC Oradea – a tudomány jelenlegi állása szerint máris készülhet az országos harmadik ligába jutásért vívandó nyári osztályozóra, aztán a határ a csillagos ég. Főleg hogy a 2017-ben újra életre lehelt csapat vezetői is nagyjából hasonló magaslatokat céloztak meg. Aki meg a projektet azonnal az illúziók birodalmába sorolja, annak hadd ajánljam a figyelmébe Székelyföld emblematikus csapata, a Sepsi OSK esetét, amely a 2011-es alapításától számított hét éven belül a legmagasabb román bajnoki osztályig jutott.

Nagyvárad persze más eset, több okból is. Szent László városa, Trianonig Bihar vármegye központja a múlt század elején a magyar kulturális élet egyik legjelentősebb központjának számított, és mint ilyen, az impériumváltást követően halaszthatatlan átalakításra „szorult”. A magyar-román határhoz közel fekvő várost az új Románia bástyájává, első körös védőpajzsává kellett átlényegíteni, ebben a folyamatban főleg a kommunista hatalom mutatott fel kiemelkedő eredményeket. Az iparosítás örve alatt sikerült gyökeresen megváltoztatni az eredeti etnikai arányokat, a mai, mintegy 200 ezres város alig egynegyednyi magyarságának ereje pedig egyelőre kevés ahhoz, hogy a legfeljebb másodgenerációsnak mondható váradi románokat is megérintse a váradiság szelleme.

A mozaikosodás a sportban is megtette hatását, a nemzetközi téren is számottevő eredményeket produkáló férfivízilabda, illetve a romániai élvonalhoz tartozó, bajnoki címeket is szerző férfikosárlabda-szakágat leszámítva Nagyvárad ma nem sorolható az ország igazán sportos városai közé. A NAC jogutódai az ötvenes évektől kezdődően felszálltak az első és második osztály között „közlekedő” libikókára, a társadalmi folyamatok érzékelése érdekében azonban érdemes végigolvasni az 1968-ban újra feljutó, akkor éppen a Crisul (Körös) nevet viselő csapat játékoskeretének névsorát: Buiuc, Katona, Balogh, Sarac, Serfőző, Nagy J., Popovics, Daraban, Südi, Szűcs, Tomes, Nagy S., Kun A., Kun J., Harsányi, Kocsis, Újlaki, Lévai, edző Fernbach-Ferenczi Antal, a NAC egykori aranycsapatának tagja. Azaz mindössze három román futballista fért abba a keretbe. A rendszerváltást FC Bihor néven megélt együttesnek aztán a végzetet jelentette a határok megnyitása, játékosai közül egy ideig sokan magyar klubokat is erősítettek, míg 2016-ban hivatalosan is megszűntté nyilvánították.

Innen készülnek talpra állítani a váradi futballt és annak dicső hagyományait a NAC újraalapítói. Hogy nem lesz könnyű dolguk, rögtön borítékolhatjuk, az azonban máris rokonszenves, hogy nem kívánják elhatárolni magukat a magyar múlttól. Ennek jeleként igyekeznek például megkeresni a hajdani nagyok leszármazottait. Ez sem lesz egyszerű, amit újabb, az 1945-ös határmódosítások utáni játékosmozgással igazolnék. Ennek megfelelően Demetrovits (Deményi) Németországba, Ingolstadtba távozott, Mészáros, Pecsovszky (Perényi) és Bodola a Kolozsvári Ferarhoz (volt KAC), Ónodi I a Ferencvároshoz, Stibinger (Barna) Kassára, Simatoc (Szegedi) a Vasashoz, Tóth III a bukaresti Carmenhez, Fernbach (Ferenczi) a Medgyesi Karreshez, Moniac (Csapó) a Temesvári CFR-hez. Nem beszélve az ifjú Lipovicsról, aki rövid aradi kitérő után Lóránt Gyulaként vonult be a Honvéd színeiben a magyar futball legendái közé. Bodola és Tóth III is hazatért Magyarországra, Mészáros a portugál Bragánál fejezte be pályafutását, Simatoc-Szegedi pedig a Vasas érintésével Olaszországba került, az Internazionale és a Brescia után háromévnyi Barcelona, majd a végállomás, Oviedo következett. Az élet aztán Ausztráliába sodorta, edzőként a St. George Budapestnél alkotott maradandót.

Azonosulás a régi nagyokkal, nyomaik felkutatása lehet az első olyan gesztus, amely révén újra igazi nagyváradi identitással felvértezett futballcsapata lehet a városnak. Mert, jelentjük, a Nagyvárad magyar identitásának megszüntetését célzó hadművelet korántsem vezetett a hatalom által remélt eredményhez. Megcsappant lélekszámban, de az anyaországhoz való kötődés és földrajzi közelség révén a váradi magyarság sokat tehet a határ által művi módon kettévágott bihari térség gazdasági egyesítése, céljainak összehangolása érde-kében. És a kedvező tendenciák erősödése nyomán ma már az sem számít illúziónak, hogy a sportdiplomácia és sport célú beruházások képezzék a megrongált határ menti magyar önazonosság újraépítésének egyik útját. A Nagyváradi AC a magyar sporttörténelem kivételes momentumát jelenti, amelyet ma már talán a románság is inkább büszkeséggel emleget, mintsem a magyar múlt letagadásra ítélt nyomát.

Az erdélyi sport, a benne felnövő magyar fiatalok számára sohasem volt esélyt kínálnak a Székelyföldre tömörített sportcélú beruházások. Az elsősorban az ott élők tömbmagyarságát figyelembe véve észszerűnek mondható célok közepette azonban hiba lenne elfelejteni Belső-Erdély, a Partium talán fokozottan „megmentésre” váró magyarjait. A NAC-jelenség most ebben a tekintetben is új kezdet lehetőségét villanthatja fel. Mert azt tartják ugyan, hogy az ember akkor a legnagyobb, amikor térdepel, de még ennél is nagyobb lehet, ha sikerül felállnia. És az alázat sem válik ettől még törvényszerűen semmivé.