„Néhányan úgy táncoltak az asztalon, mintha BL-t nyertünk volna” – Lőw a párizsi hangulatról

A Bayern Münchent irányító Kovac testvérekkel is volt alkalma szakmázni (Fotó: Imago)

– Nem furcsa, hogy semmittevéssel telik a hete?
– Azért az túlzás, hogy lógatom a lábam – felelte az otthonában utolért Lőw Zsolt, a PSG másodedzője. – Amire máskor nem jut idő, ezekben a napokban pótoljuk. Amiatt persze nem kesergünk, hogy Thomas Tuchel még két héttel ezelőtt, a Nice elleni mérkőzés előtt megígérte a csapatnak, ha a következő három meccset megnyeri, egy hét szabadságot kap mindenki – kivéve az, akinek a válogatottjában van jelenése. A folytatás ismert, a Nice-t három-nullára, a Crvena zvezdát hat-egyre, a Lyont öt-nullára legyőztük. Ránk is fér a kikapcsolódás, mert „húzós” időszak van mögöttünk. Annyit utaztam az elmúlt három hónapban, mint gyermekkoromban. Emlékszem, felszálltunk a jó kis Ikarusra, és meg sem álltunk Norvégiáig. Igaz, két napba telt, de odaértünk. Innen nézve nem bánom, hogy azóta fejlődött a világ, mert manapság már mindenhová repülővel megyünk, de így is fárasztó, ha folyton úton van az ember.

– A Lyon elleni gálával nem csupán az extra pihenőt érdemelték ki, hanem azt is, hogy immár francia csúcstartóként emlegessék önöket.
– A francia futballban történelmet írtunk azzal, hogy kilenc győzelemmel indítottuk a bajnokságot. A harmincas években esett meg, hogy egy csapat nyolc sikerrel kezdett, mi azt a rekordot a Nice otthonában beállítottuk, s rá egy hétre megdöntöttük. A játékosok nyomban jelezték a tulajdonosnak, ha már egy neves óragyártó is a klub támogatói közé tartozik, a csúcsdöntésért cserében szívesen fogadják a cég termékeit. Egyelőre várakozó állásponton vagyunk.

– Ahogy a szavaiból kiveszem, az eredmények mellett a hangulatra sem lehet panasz.
– Olyannyira nem, hogy a Lyon legyőzését követően fantasztikus volt a légkör. Néhányan úgy táncoltak az asztalon, mintha megnyertük volna a Bajnokok Ligáját.

– Mielőtt rábólintott volna Tuchel, egyúttal a PSG hívására, lapunknak arról beszélt, valamelyest tart attól, hogy Lipcsében otthonra lelő családja hogyan birkózik meg a környezetváltással. Mára megszokták, megszerették Párizst?
– Mostanra beállt az életünk a normális kerékvágásba, jól és komfortosan érezzük magunkat. Ami engem illet, immár megfelelő a kapcsolat köztem, illetve a klub, a szakmai stáb és a játékosok között. Minden eddiginél nagyobb kihívás volt, hogy a Salzburgban, majd Lipcsében eltöltött három-három csodálatos év után nulláról kell kezdenem mindent. Új klubot, új csapatot, új nyelvet, új kultúrát kellett megismernem. Szép lassan a helyére került minden, a kislányaim is túl vannak már a nehezén. Az iskolás és óvodás barátnők is meglátogattak már minket, mi több, születésnapi partit is rendeztünk. Meglehet, valaki erre azt mondja, lényegtelen, de higgyék el nekem, nem az.

– Az ön beilleszkedése is zökkenőmentes volt?
– Hazudnék, ha rávágnám, hogy igen. Olyan klubot hagytam el, amelynél az elmúlt három év sikeres volt, amelynél olyan megítélésem volt, amely jóval túlmutatott a pályaedzői szerepkörnél. Jóformán mindenbe volt beleszólásom, az edzéstervezésbe éppúgy, mint az átigazolásokba és az utazások menetébe, mi több, még abba is, mit főzzön a szakács. Kikérték és tiszteletben tartották a véleményemet, több voltam, mint a vezetőedző jobb keze. Thomas Tuchel hívására ezt adtam fel. Párizsban belecsöppentem egy évek óta együtt dolgozó edzői stábba, nem tagadom, eleinte nehéz dolgom volt. A helyzetemet könnyítette, hogy tárt karokkal vártak, ugyanakkor nem kevés munkámba és energiámba telt, amíg elfogadtattam magam a klubbal, na meg a futballistákkal.

– Ha nem tévedek, utóbbiakkal volt nehezebb.
– Nem téved. Olyan ember vagyok, aki könnyen épít kapcsolatot, csakhogy a francia nyelvismeret hiánya okozott némi gondot az elején, sőt még ma is okoz. Angolul és németül jól beszélek, de még szorosabb viszonyba szeretnék kerülni a játékosokkal, hogy még jobban megértsék, milyen ember vagyok. Jár hozzám tanár, ám munka közben is tanulok.

– A világklasszisok már zokszó nélkül végrehajtják, amit kér?
– A világklasszisok nem azok a típusok, akik szó nélkül bármit végrehajtanak. Viszont ha azt érzik, jót akarsz nekik, és ezt érvekkel alátámasztod, megcsinálják, amit kérsz. Lipcsében sokkal egyszerűbb volt egy húszéves tehetséget irányítani, mert elegendő volt neki azt mondani, hogy menj jobbra, és ő elindult jobbra. Itt hiába mondom Neymarnak, Mbappénak vagy bárki másnak, hogy menj jobbra, ő egészen addig nem megy jobbra, amíg meg nem győzöm arról, hogy márpedig arra kell mennie. Ugyanakkor abban a pillanatban, hogy megbizonyosodik afelől, érdemes jobbra tartani, már indul is. Érdekes „játszma” ez, a labdarúgóknak is alkalmazkodniuk kell hozzánk, persze nekünk is hozzájuk.

– Éppen három hónapja, hogy elkötelezte magát a PSG-hez. Negyedévnyi tapasztalattal a háta mögött megállapíthatja, hogy azt kapta, amit remélt?
– Amikor megérkeztem, akkor szembesültem azzal igazán, hová kerültem. A kívülálló úgy véli, nincs itt más, mint fény, pompa, csillogás. Vitathatatlan, a földkerekség egyik legszerencsésebb fickója vagyok, hogy itt dolgozhatok, de… A napi problémákkal itt is meg kell birkózni. Thomas Tuchel vezetésével szeretnénk minél többet hozzátenni a klub fejlődéséhez, ennek is tulajdonítható, hogy próbálunk jelentős változásokat elérni.

– Hallhatunk példákat?
– Konkrétakat nem, de annyit elárulhatok, hogy amikor munkába álltunk, találkoztunk olyan jelenségekkel, amelyek nem feleltek meg az elképzeléseinknek. Gondolok itt az infrastruktúrára, a klubszerkezetre, a játékosállomány összetételére vagy akár az öltözői szabályrendszerre. De az ajtót nem rúghattuk be tokostul, nem eszközölhettünk gyökeres változásokat egyik napról a másikra. Heteket, néha hónapokat kellett várnunk – addig, amíg megvolt erre a fogadókészség. Habár még nem értünk a végére, jó úton járunk ezen a téren is. Róma sem egy nap alatt épült fel – a PSG sem.

– Az eddigi eredmények arról tanúskodnak, hogy az alapokat lerakták.
– Ez tény. A sikerek mellett az a legfontosabb, hogy csapatot formáljunk a rengeteg egyéniségből.

– Nehéz ügy?
– Nagyon nehéz. Itt mindenkinek megvan az egyéni célja is, azt kell elérnünk, hogy a futballisták a csapatérdek alá rendeljék a sajátjaikat. Időbe telik ezt elfogadtatni velük. Ez nem is csoda, hiszen olyan játékosokat kell terelgetnünk, akik megannyi sikert értek már el. Meg kell érteniük, mit és miért követel a szakmai stáb, hogy aztán közösen, vagyis csapatként valósítsuk meg az elképzeléseinket. A győzelmek megkönnyítik a dolgunkat, mivel azokból a játékosok is levonják azt a következtetést, hogy helyes az irány. A Bayern és az Arsenal elleni felkészülési mérkőzésen – a világbajnokság után még pihenő válogatott labdarúgók távollétében – ugyan vereséget szenvedtünk, de a Monaco ellen négy-nullára megnyert augusztusi Szuperkupa-meccs már érezhetően jót tett mindannyiunk lelkének.

– A hangszálaiknak is?
– Féltem, hogy ez szóba kerül. A Monaco legyőzése után túlestünk a beavatáson, a párizsi hagyományok szerint az „újoncoknak” énekelniük kellett – Thomas Tuchelnek ugyanúgy, mint nekem. A vezetőedzőre kíméletlenül lecsaptak a játékosok, Thomas becsületére váljon, hogy az újságírók jelenlétében Pharrell Williams Happy című nótáját adta elő. Emlékezetes volt… Természetesen én sem úsztam meg, egy Justin Timberlake-számot választottam. Annak ellenére, hogy szerintem nem lehetett felismerni, Thiago Silva, Neymar és Marquinhos is csatlakozott hozzám. Elmesélve jó poénnak tűnik, de az éremnek van egy másik oldala is: ezzel vizsgázol a csapat előtt. Ha nem állsz ki, ha belesülsz, a futballistákban joggal vetődik fel a kérdés: hogyan kövessük az utasításait, hogyan nyerünk vele bajnokságot és BL-t, ha ilyenkor sem képes helytállni?! A jelek szerint vettük az akadályt, de ebből is kitűnik, hogy varázslatos, egyben különös világ ez, egy-két sláger is kellett ahhoz, hogy elfogadtassuk magunkat.

– Azóta rendszeresen fellépnek?
– Hogyne! Megalakítottuk a Paris Boys bandát, valójában ezeket a napokat arra szánjuk, hogy a jövő heti, Moulin Rouge-ban rendezendő előadásunkra felkészüljünk… Mindenkinek jobb, ha a futballpályánál maradunk.

– Minden pillanatát élvezi?
– Rádöbbentem, az őrült rohanás közepette néha elfelejtem, hol vagyok. Így nem árt, ha a családtagjaim vagy a barátaim időnként emlékeztetnek arra, hogy a világ egyik legnevesebb klubjánál dolgozhatok. Ilyenkor megállok, és azt mondom magamban: tényleg, a PSG pályaedzője vagyok! Ugyanakkor nem feledhetem, hogy hiába vesznek körül sztárok, ők mégiscsak a játékosaink. Nem mehetek ki úgy az edzőpályára, hogy hohó, itt van Neymar, ott Cavani, amott meg Mbappé, nem kérhetek tőlük aláírást a haveroknak, nem posztolhatom ki a közösségi oldalra, ahogy Di Maríával passzolgatok. Amit itt átélek, attól emberileg is több leszek. Úgy vélem, a pályaedzői karrier csúcsa, hogy Thomas Tuchel oldalán a PSG-nél tevékenykedhetek, amit itt hozzáteszek a tudásomhoz, azzal a későbbiekben elindulhatok egy másik úton is. A legjobb edző olyan, mint egy szép mozaik – akkor válik kész szakemberré, ha minden darab a helyére kerül. Az én kis mozaikom nem teljes, de itt sok kis kockával ki tudom egészíteni.

– Lipcsében minden követ megmozgattak a maradásáért. Jó döntést hozott?
– A nehezebb utat választottam, ez nyilvánvaló. Ha maradok a Leipzignél, kiemelt bánásmódban lett volna részem, a családnak sem kellett volna kimozdulnia a komfortzónánkból. A feleségemmel mégis úgy határoztunk, belevágunk a kalandba, és azt mondom, az élet bennünket igazolt. Felemelő érzés tölt el, amikor azt hallom, hogy a nagyobbik lányom, Jázmin már franciául énekel, a kisebbik, Hanna pedig elkezd egy mondatot németül, folytatja franciául, majd magyarul fejezi be. Ha voltak is bennünk kérdőjelek, mára kiegyenesedtek.