Osvaldo Ardiles: Az argentin, aki hős lett Angliában

– Szokatlan lépés volt, amikor 1978-ban Angliába igazolt. Hogyan jutott eszébe a szigetországba szerződni?
– Nemcsak az első argentin játékos voltam, aki Angliába igazolt, hanem az első külföldiek egyike is, hiszen abban az időben ez nem volt olyan megszokott, mint manapság. Az 1978-as világbajnokság megnyerése után arra gondoltam, hogy Európában szeretnék játszani, és akkoriban ezen elsősorban Spanyolországot és Olaszországot értettük, még véletlenül sem Angliát. Viszont a Tottenham Hotspur akkori menedzsere, Keith Burkinshaw nagyon szerette volna, ha oda megyek, és végül megtetszett a gondolat, így igent mondtam.

– Nem hiszem el, hogy egy friss világbajnok nem szerződhetett volna a spanyol vagy az olasz bajnokságba, ha oda akar…
– Akkoriban a legjobbak valóban oda igazoltak, és eredetileg én is így terveztem. De az angol bajnokság sokkal kalandosabbnak tűnt, és bevallom, tetszett, hogy valamiben az első lehetek, valamint az is számított, hogy nem egyedül mentem, honfitársam, Ricky Villa is velem tartott.

– Két dél-amerikai együtt, nem volt így nehéz angolul tanulni?
– Eleinte nagyon kemény volt, mert minden más volt, mint otthon. Nem értettünk szinte semmit, teljesen más volt a kultúra, nemcsak a pályán, a pályán kívül is. De szerettem abban az erős Tottenhamben játszani, és szépen lassan, lépésről lépésre megtaláltam magam, beilleszkedtem. Ebben azért sokat segített a pályán nyújtott teljesítményem is, mert egy futballistát akkor szeretnek, ha jól megy neki a játék. Ott ragadtam, negyven éve élek Angliában.

– Argentinként mit szeretett meg benne?
– A két ország tényleg teljesen más, kezdve azzal, hogy amíg Argentína napos, Anglia esős, és szinte sohasem süt a nap. Viszont aki huzamosabb időre odaköltözik, könnyen megszereti, mert Anglia csodálatos, egy futballistának az számít a leginkább, mennyire jó ott játszani. Én nagyon szerettem, talán ez volt a fő ok, hogy aztán ott is maradtam. Az angol manapság a legjobb bajnokság a világon, persze akkoriban még nem volt az, de tagadhatatlanul dinamikus és lelkes liga volt már akkor is.

– Az angol védők esetében ez a lelkesedés általában nagyon kemény futballt jelentett. Emiatt nem aggódott?
– Egyáltalán nem, sőt, tetszett az a stílusú futball, amelyben a játék fizikai része domborodott ki inkább. Mondjuk óvatos is voltam, mert nemcsak a védők játszottak ám keményen, hanem a középpályások és a csatárok is, egyszóval mindenki. De szerencsém is volt, sohasem sérültem meg súlyosan.

– Hogyan élte meg az 1982-es falklandi háborút Anglia és Argentína között?
– Egyértelműen az volt pályafutásom legnehezebb időszaka, és az benne a különös, hogy az égvilágon semmi köze sem volt a futballhoz. A pályán sohasem volt semmi gondom ebből, sem a játékosokkal, sem a szurkolókkal. De tény, nem volt könnyű helyzet, hogy a szülőhazám elkezdett háborúzni azzal az országgal, amely befogadott és jól bánt velem. Mindkettőt szerettem, és bevallom, teljesen letörtem, a pályán és a pályán kívül is. El is igazoltam Párizsba, mondjuk aztán gyorsan vissza is tértem. Az vált a legfontosabb célommá, hogy hidat építsek Anglia és Argentína között a futball segítségével, ami mindkét országban sokkal fontosabb volt a háborúnál, és büszke vagyok arra, hogy sikerült.

– Hogyan került 1982-ben a Paris Saint-Germainhez?
– Amikor a háború véget ért, Spanyolországban játszottam az argentin válogatottal a világbajnokságon. Elgondolkoztam a történteken, és úgy felhúztam magam, hogy közöltem a klubommal, nem akarok többé Angliában futballozni. Kérleltek, hogy nyugodjak meg, gondoljam meg magam, ne hamarkodjam el a döntést, de én el akartam menni, kértem, hogy azonnal adjanak el. Végül kompromisszumot kötöttünk, kölcsönbe szerződtem a PSG-hez, és a Tottenham vezetői azt mondták, hogy amikor akarok, visszamehetek. Nem telt el hosszú idő, hiányzott a klub, a csapattársak és London, ahol a családom is nagyon szeretett élni. A családtagjaim Párizsban egyfolytában azzal nyaggattak, mikor megyünk már vissza Angliába. Mit tehettem volna?

Maradona zsenijétől Nyilasiig és Törőcsikig

– Milyen volt együtt játszani Diego Maradonával?
– Diego zseni volt, különleges játékos. A válogatottnál mindannyian kivételes képességű futballisták voltunk, de ő más kategóriába tartozott, sokkal jobb nálunk. Magasabb szintet képviselt, és ezt mindannyian tudtuk. A maiak közül egyedül talán Lionel Messit tudnám hozzá hasonlítani a termete miatt, mert ballábas, és mert ugyanúgy különbözik minden más játékostól, mint egykor Maradona. Élvezet és kiváltság volt Diegóval egy csapatban játszani, a legjobb futballista volt, aki valaha pályára lépett a világon. Ma is kapcsolatban állunk egymással, sokat beszélünk.

– Igencsak ellentmondásos a megítélése. Milyen ember volt a pályán kívül?
– Egyrészt nagyszerű lehetett Diego Maradonának lenni, másfelől rendkívül nehéz. Óriási nyomás nehezedett rá, a sajtó mindig ott loholt a sarkában, és gyerekként nem adatott meg neki a normális neveltetés sem, mint általában másoknak. De nem is hasonlítható a helyzete senkiéhez sem, hiszen nem gyakori, hogy valaki tizenhat évesen az argentin válogatottba kerül. Mindezek után lehet rá bármit mondani, én nagyon kedvelem őt. Persze, tudok mindenről, amit később tett, de sohasem hibáztattam, mert láttam rajta, hogy később is harcolt önmagával és a körülményekkel, igyekezett újra és újra bizonyítani. Most Mexikóban próbál boldogulni és önmagára találni, ha hagyják. Kivételes játékosnak lenni sohasem könnyű, ezt önök, magyarok is pontosan tudhatják.

– Önök is vívtak jó néhány emlékezetes meccset ellenünk. Mi jut eszébe Magyarországról?
– Elsőre? Az, hogy kis ország nagy futballtörténelemmel. Az Aranycsapatra és Puskásék generációjára persze nem emlékezhetek a pályáról, de játékosként én is többször szerepeltem a magyar válogatott ellen, többek között 1976-ban, 1977-ben és 1978-ban. Az első kettő barátságos mérkőzés volt Budapesten és Argentínában, az előbbi találkozón le is győztek bennünket kettő-nullára, emlékszem, César Luis Menotti ült a kispadunkon, s nem voltunk elkeseredve a vereség miatt, mert mindkét csapat nagyon szépen játszott. Az 1977. februári Buenos Aires-i öt-egyes sikerünk pedig óriási önbizalmat adott nekünk a hazai világbajnokság előtt. Az 1978-as világbajnokságon szintén találkozott a két gárda, a torna első meccse nagyon kemény volt, legyőztük önöket, de el kell mondanom, hogy nagyon jó csapatuk volt, tele igazi klasszisokkal, bár akkoriban Magyarországnak mindig erős válogatottja volt.

– A világbajnokság nyitó meccse nekünk is örökre emlékezetes marad – egy-nullás vezetésről kaptunk ki kettő-egyre egy kis bírói segítséggel. Emlékszik valakire a játékosaink közül?
– Igen, két csodálatos játékosuk volt, a nevüket most nem tudnám megmondani, arra viszont emlékszem, hogy ők ketten kaptak piros lapot azon az 1978-as összecsapáson.

– Törőcsik András és Nyilasi Tibor.
– Igen, emlékszem már, ők voltak azok! Arra az összecsapásra az is rányomta a bélyegét, hogy a világbajnokság első mérkőzése volt, ezért nagyon ideges volt mindkét együttes. Manapság a házigazda általában könnyebb ellenféllel kezdi el a világbajnokságot, de akkoriban Magyarország minden volt, csak nem könnyű ellenfél, ezért is örültünk annyira a győzelemnek.

Megváltoztatták az angol stílust

– A jelenlegi Premier League jobban feküdne az ön játékstílusának, mint az angol bajnokság a hetvenes-nyolcvanas években?
– Egészen biztos, hogy az én játékstílusommal ma jobb lennék. Úgy gondolom, a mi 1978-as érkezésünkkel lépett a változás útjára az angol futball. Lássuk be, akkoriban igen egyszerűen folyt a játék a szigetországban, fókuszban a hosszú indításokkal, a középpályások kisebb jelentőséget kaptak, az még a „kick and rush” korszaka volt. Ricky Villával változást hoztunk a középpályára, ahol olyan fantasztikus futballista játszott még, mint Glenn Hoddle, így viszonylag gyorsan hangsúlyossá vált az a csapatrész.

– Ön szerint a Spurs változtatni akart a hagyományos angol stíluson?
– Különben miért hívott volna oda minket? És persze nem olyan szinten, mint manapság a Premier League-ben, de megfigyelhető volt, hogy ezután a többi nagy angol klub is elkezdett külföldieket igazolni. Elsősorban kreatív játékosokat keresve a középpályára, hasonló céllal, hogy megerősítse a csapatrészt, és el tudjon szakadni az előreívelésre épülő játékstílustól. Lassan a hagyományos játék ki is kopott, s már ott tartunk, hogy a kisebb élvonalbeli csapatok is szakítottak a régi angol stílussal.

– És közben a világ futballja is átalakult.
– A Messi, Iniesta és Xavi vezette Barca teljesen megváltoztatta a játékot, ez hatással volt a Premier League-re is, amelyben már rengeteg ország rengeteg játékosa futballozik.

– Az önök által elindított változásnak volt logikus következménye, hogy edzőként is Angliában helyezkedett el?
– Igen, folytatni akartam a kispadon, amit játékosként a pályán elkezdtem, és bevallom, az is számított, hogy edzőként is az első külföldi lehettem Angliában. Az élvonalban addigra már a rövid, pontos passzokra épülő stílus dominált, a másodosztályban viszont nem, ott még kőkeményen lőtték a labdát mindenfelé. Én szerettem volna, ha nem így játszunk a Swindon Townnal, ahol edzői karrieremet elkezdtem, ezt el is mondtam akkor mindenkinek. Szóval változtattunk, és fel is jutottunk az élvonalba, a klub történetében először. Mindenki láthatta, hogy így is lehet eredményesen játszani.

– Miért másodosztályú klubot választott? Ha várt volna, ilyen népszerűséggel és tapasztalattal biztosan kapott volna kispadot az élvonalban is.
– Az ember ott lesz edző, ahol lehetőséget kap. Csak akkor tudsz igent vagy nemet mondani, ha ajánlatot kapsz. Kezdő menedzserként ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint annak idején játékosként, amikor Argentínában pihentem, mire jött egy telefonhívás, hogy a Tottenham át akar igazolni, nekem pedig választanom kellett. Igent mondtam, mert úgy voltam vele, miért ne? Ha várok és nemet mondok, szinte biztosan Spanyolországban kötök ki, de ilyenkor az ember mérlegel, hogy esetleg megsérülhet, romlik a formája, és nem kap több ajánlatot. A fontos kérdésekben mindig gyorsan döntöttem. Így tettem 1989-ben is, befutott egy játékos-menedzseri ajánlat a másodosztályú Swindon Towntól, s én nem akartam húzni az időt. Ha nemet mondok, talán tényleg jön egy jobb felkérés, ki tudja, de az is lehet, hogy nem. Belementem, és nem bántam meg, akárcsak az 1978-as döntésemet.

A briliáns Modricot hozzá hasonlították

– Ön szerint Luka Modric megérdemelte az Aranylabdát?
– Lukát nagyon jól ismerem, hiszen 2008 és 2012 között a Tottenhamben játszott. Akkoriban sokszor hasonlították hozzám, mert egyikünk sem nagydarab, a testalkatunk és a stílusunk valóban nagyon hasonlít egymásra. Bár ő is tud gólt szerezni, ha akar, de alapvetően nem gólszerző típus, akárcsak annak idején én. Nem is védekező típusú futballista, ebben is hasonlít hozzám. Ez is szerepet játszik abban, hogy nagyon örülök, mert megkapta idén a díjat. Az elmúlt tíz évben rendre Lionel Messi és Cristiano Ronaldo vitte el a díjakat – két elképesztő játékos, egy évtizeden keresztül uralták a világfutballt, rivalizálásuk jót tett a sportágnak. De a helyzet az idén megváltozott, és nemcsak Luka miatt, akinek tényleg fantasztikus idénye volt a Real Madriddal a Bajnokok Ligájában és a horvát válogatottal a világbajnokságon. A vébét szerintem Horvátország meg is nyerhette volna, mert Modricon kívül olyan briliáns játékosai vannak a középpályán, mint Rakitic vagy Perisic. Lehet, hogy mások vitatják, de szerintem kétség sem fér hozzá, hogy Luka megérdemelte az Aranylabdát.

– Ha már említette Messit: mit gondol a honfitársáról, miért nem tudott semmit sem elérni a válogatottal?
– Azért legyünk igazságosak vele! Többször is bejutott már a döntőbe a nemzeti csapattal, 2014-ben a világbajnokságon, és háromszor a Copa Américán. A futball történetében rengeteg olyan fantasztikus játékos volt, aki magasan kiemelkedett a generációjából, de sohasem nyert világbajnokságot, például Eusébio, Johan Cruyff vagy George Best. Ugyanakkor sok olyan játékos nyert már, aki még különösebben jónak sem számított. Egy világbajnoki győzelem sok mindentől függ, de semmiképpen sem attól, ki éppen a világ legjobbja. A győzelem csapatmunka, amihez kell szerencse is, és amiből nekem szerencsére kijutott, mert csodálatos játékosok vettek körül a válogatottnál.

– De azért csak számít, ha van a csapatban egy zseni!
– Mindig a csapat az első – erre remek példák vannak a futballtörténelemben. A Real Madrid, amely most kissé zilált, ezért nem annyira ütőképes, pedig néhány évvel ezelőtt még csapatként az volt. Vagy ott van Sir Alex Ferguson Manchester Unitedje, amelyben sokszor közepes futballisták játszottak, mégis bármit meg tudott nyerni velük, és még ha akkora nevek játszottak is a csapatban, mint Ryan Giggs és David Beckham, alárendelték magukat a csapat érdekének. José Mourinhónak hiába van most sok jó játékosa, nem tudja csapattá összegyúrni az egyéniségeket. Amiről viszont mi beszélünk, az már másik szint. Vannak a jó játékosok, és vannak azok, akik felettük állnak, a futball istenei. Nagyon szűk a kör, Maradona, Messi, Pelé, és én még közéjük sorolom a brazil Garrinchát, a holland Cruyffot és a francia Zidane-t. De hogy mennyit számít a jelenlétük? Maradona nem volt ott velünk az 1978-as világbajnokságon, mégis megnyertük, igazi csapatként. Az 1982-es világbajnokságon viszont már Diego is játszott, sőt, állítom, nagyobb egyéniségek alkották az együttest, mint négy évvel korábban, mégsem tudtunk nyerni, mert nem volt meg az egység. Nagyon jó lecke volt ez nekünk, hogy mindig a csapat az első. Úgy hiszem, most is hasonló helyzetben van az argentin válogatott mint 1982-ben, és ez a példa egyben válasz is a kérdésére.