Stadiondiplomácia: Kína vadonatúj arénákkal hódít világszerte

Mottó: „Tudják, hogy nincs elég pénzünk. Ha nem jöttek volna, sosem lettünk volna képesek felépíteni a stadiont” (Winston Baldwin Spencer, Antigua és Barbuda miniszterelnöke)

„Kölcsönösen előnyös”

„Kína elkötelezettsége Afrika irányában kölcsönösen előnyös a feleknek, és az együttműködés jövője fényes” – jelentette ki Meles Zenawi etiópiai miniszterelnök az Afrikai Unió vadonatúj épületében. Mást nem is nagyon mondhatott, lévén az AU új központjának építtetését teljes egészében Kína intézte, kétszázmillió amerikai dolláros „ajándékot” átnyújtva ezzel a kontinensnek.

És ez csak egy presztízsberuházás a rengetegből, még ha az egyik legdrágább is. A nyilvánosságra hozott 2011-es adatok szerint Kína 1840 projektben nyújt segítő kezet világszerte, ezek csaknem öt százaléka sportberuházás Ázsiában, Afrikában, Óceániában és Latin-Amerikában, illetve a karibi térségben. A kínaiak tavaly publikált, de 2009-ben elkészített kimutatásaik szerint nyolcvanöt sportlétesítményt húztak fel világszerte, és szinte biztos, hogy mostanra számuk a százat is elérte.

Bármennyi is legyen a pontos szám, egyvalami minden felépített stadionra és sportkomplexumra illik: a „megajándékozottak” saját erőből nem tudnának hasonlókat építtetni. És nem is a helyi ipar a fő haszonélvező: Kína hozza a tervező és az építtető céget, Kína szállítja a nyersanyagok jó részét, kilencven százalékban kínaiak a projektek tisztségviselői, és kínai munkások dolgoznak az építkezéseken, felháborítva ezzel az adott ország építőipari vállalkozóit.

A munkaerő felét adó kínai építőmunkások bére minimális, kihasználtságuk maximális, ráadásul – főleg a latin-amerikai országokban – a helyiek szerint rendszeresen súlyosan megsértik a munkabiztonsági előírásokat is, így a cégek nagyon olcsón tudnak dolgoztatni.

És persze nem csak a stadionokat építik: a kínai cégek a létesítményeket kiszolgáló infrastruktúra létrehozásában is kulcsszerepet vállalnak, a helyiek mind nagyobb ellenérzései mellett. Zambiában és Costa Ricában csúszó fizetések és fizetéscsökkentések miatt tiltakoztak az építkezésbe bevett helyiek, Angolában pedig rendszeres támadások érték a kínai munkásokat, amikor azok a 2010-es Afrika-kupára szánt négy stadiont építették egy hatszázmillió dolláros projekt keretében.

Hogy felépítés után mire használják a létesítményeket, az nagy kérdés. Szinte mindegyik átadott stadion a „fehér elefánt” kategóriába tartozik, az ország lehetőségeihez képest túl nagy, túl drágán fenntartható és kevéssé kihasználható. Ezek nem üzleti befektetések – a kínaiak nem reménykedhetnek megtérülésben –, sokkal inkább politikai és presztízsberuházások. Mert Kína ugyan „ajándékot" hoz, de az korántsem olyan olcsó, mint amilyennek elsőre tűnik.

Stadionért nyersanyagot

Hogy Kína mit kér a stadionokért? A saját cégek alkalmazásán kívül elsősorban nyersanyagot. A Ghánában és Zambiában stadionokat építő Shanghai Construction Group leányvállalata aranybányákban vásárol részesedést Afrika-szerte, más cégek vasércbányákban, olajban, nikkelben, rézben, faanyagban „utaznak”. A rossz nyelvek szerint a gaboni stadionprojekt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kormány ne vegye el a hatalmas belingai vasérckészlet kitermelésére vonatkozó – környezetvédelmileg igen aggályos – megbízást a kínaiaktól.

A nyersanyagéhség kielégíthetetlen, és a kínai állam hivatalos direktívában támogatja az agresszív terjeszkedést, minden segítséget megadva ahhoz. A csekk-könyv mindig nyitva van, és a kínai cégek a helyiek megkönnyebbülésére nem állnak elő holmi demokratikus intézkedések iránti követelésekkel, mint a nyugati segélyezők.

A megegyezéseket „informális úton” is segítik: a ghánai stadionépítkezések esetében húszmillió dolláros csúszópénzről szóltak a pletykák, Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában sem ismeretlen az asztal alatti fizetés kultúrája…

Nő a sárkány befolyása

Kizárólag a nyersanyagokkal nem magyarázható a kínai szerepvállalás, hiszen sok olyan országban is építtettek sportlétesítményeket, amelynek nem volt igazán értékes erőforrása. A presztízsberuházások politikai tőkét is jelentenek a kínaiaknak: közép-amerikai országok sora tagadta meg hagyományos kapcsolatait Tajvannal, hogy megkapja az áhított befektetéseket. Afrikában a kínaiak az ötvenes évek óta fokozatosan növelik a befolyásukat, a sportlétesítmények révén pedig olyan piacokra is beszivárognak, amelyek a mai napig az egykori gyarmattartók dominanciája alatt vannak.

Nem nehéz belátni, hogy a kínai sportvezetés is igen sokat profitálhat a stadiondiplomáciából: ha az ország pályázik nagy eseményre – méghozzá pályázni fog, mert a rengeteg újonnan épült kínai sportlétesítményt a belső piac képtelen eltartani –, bátran odamehet az afrikai, karibi, óceániai és délkelet-ázsiai döntéshozókhoz, támogatást kérve és rámutatva a felhúzott stadionokra, utakra, konferencia-központokra és szállodákra.

Biztosak lehetnek benne: nem utasítják vissza őket.

MENNYIVEL DOLGOZTAT OLCSÓBBAN EGY KÍNAI STADIONÉPÍTŐ CÉG A RIVÁLISOKNÁL? MIÉRT OKOZOTT BOTRÁNYT GRENADÁN EGY HIMNUSZ? HOGYAN VÉLEKEDIK EGY DÉL-AFRIKAI SZAKÉRTŐ A KÍNAI TERJESZKEDÉSRŐL? ÉS VÉGÜL: FOLYTATÓDHAT-E AZ „INVÁZIÓ” EURÓPÁBAN? KÉTOLDALAS TELJES CIKK ÉS VÁLASZOK A NEMZETI SPORTBAN!