Szabó Zoltán: Alig várjuk a napot, amelyen megmutathatjuk magunkat az élvonalban

– Milyen érzés történelmet írni?
– Csodálatos! – vágta rá Szabó Zoltán, a szerb élvonalba, vagyis a Szuperligába jutást a második vonal bajnokaként kiharcoló topolyai TSC vezetőedzője. – Százhat éve annak, hogy megalapították a klubot, de még sohasem szerepelt a legjobbak között. Alig várjuk már a napot, amelyen csapatunk megmutathatja magát az első osztályban.

– A másodosztályú bajnokság, a Prva Liga csak vasárnap ér véget, de a TSC már három fordulóval a zárás előtt biztossá tette a feljutást. Sima ügy volt?
– Egy osztállyal feljebb lépni soha, sehol nem könnyű, még az iskolában sem. Más kérdés, hogy a téli szünet óta parádés szériát futunk, tizenhárom mérkőzést nyertünk meg sorozatban. Ezzel megnehezítettük a vetélytársaink dolgát, a sajátunkat pedig megkönnyítettük.

– Emlékszik még rá, mikor szenvedtek legutóbb vereséget a bajnokságban?
– Az ötödök játéknapon, az Indjija otthonában. Még azt is megmondom, hogy szeptember kilencedikén játszottuk a meccset. Azóta harminc bajnoki találkozón nem találtunk legyőzőre, csak a Crvena zvezda elleni kupamérkőzésen kaptunk ki.

– Ami önt illeti, sportigazgatóként kezdte az idényt, de a harmadik forduló óta vezetőedzőként is dolgozik. Hiányzott a kispad?
– Ez úgy történt, hogy a második meccs után távozott az addigi edző, Predrag
Rogan. Amikor Zsemberi János tulajdonossal, valamint Palágyi Szabolcs klubigazgatóval leültünk megbeszélni, ki vegye át a helyét, felvetették: mi lenne, ha én? János és Szabolcs azzal érvelt, hogy jól ismerem a csapatot, a játékosok zömét én hoztam Topolyára. Noha nem voltam szentül meggyőződve arról, hogy én jelentem a megoldást, azt mondtam, tegyünk egy próbát, meglátjuk, mire megyünk. Hál' istennek, végül messzire jutottunk.

– Tizenkét esztendeje edzősködik. Hová helyezné a Prva Liga-elsőséget eddigi pályafutásában?
– A legfelső polcra. Pályaedzőként már volt részem hasonló élményben, amikor a Kecskeméttel feljutottunk az NB I-be. Vezetőedzőként persze ez a csúcs. Ugyanakkor érzek némi hasonlóságot a TSC és KTE sikere között. Itt is, ott is megfelelő volt a háttér, és mindkét játékoskeret erőssége megütötte az élvonalban megkövetelt szintet. Jellemző, hogy Kecskeméten is nagyszerű tavaszt produkáltunk Tomiszlav Szivics vezetésével: azok után, hogy a Makó elleni idénynyitót három nullára elvesztettük, a hátralevő tizennégy mérkőzésünket megnyertük.

– A végén még kiderül, hogy a sorozatok rabja.
– A tévé előtt ülve nemigen, ám a győzelmi sorozatokat, nem tagadom, kedvelem.

– Zsemberi János január végén adott interjút lapunknak, akkor kijelentette, noha nem azzal a szándékkal vágtak neki a bajnokságnak, hogy mindenáron fel kell jutni, az edzőváltás olyan jól sült el, hogy immár az a cél.
– Egyetértettem vele – és nem azért, mert ő a főnök. Ez volt a második évünk a Prva Ligában, és magam is úgy ítéltem meg, hogy miután az első idényünkben becsületesen szerepeltünk, az idén nagyot alkothatunk. A rajtot elrontottuk, két mérkőzés után egy ponttal szerénykedtünk, de utána minden jóra fordult. Hogy ez teherrel párosult volna? Nem, dehogy! Végtére is csak futballoznunk kellett.

– Az sem okozott problémát, hogy a hazai meccseiket Topolyától negyven kilométerre, Zentán kellett lejátszaniuk?
– Annak köszönhetően, hogy Topolyáról sokan elkísértek minket, miközben a zentai, valamint a környékbeli szurkolók is megtiszteltek bennünket a bizalmukkal, ezzel is megbirkóztunk. Ahogy telt az idő, úgy éreztük magunkat egyre inkább otthon Zentán is, a kezdeti négy-ötszáz drukkerből a végére ezer is lett. Ha úgy tetszik, megdupláztuk a nézőszámunkat. Jelen állás szerint még egy évig Zentán futballozunk, a stadionunkat ugyanis nemrég kezdték el építeni. Ha minden a tervek szerint alakul, jövő ilyenkor lesz kész. Zentán viszont hamarabb végezni kell a munkálatokkal: az első osztályú követelményeknek csak akkor felelhetünk meg, ha egy-két hónapon belül elkészül a világítás. Növelni kell az ülőhelyek számát, és a kisebb javításokról még nem is beszéltem. Ha egyszer búcsút intünk Zentának, takaros stadiont hagyunk magunk mögött.

– Mi lesz a kerettel? Nem tart attól, hogy a legjobbjaikra lecsapnak a topklubok?
– Azon dolgozunk, hogy egyben tartsuk a csapatot, sőt, ha egy mód van rá, megerősítsük. De két támadónk, Szilágyi Vladimir és Nenad Lukics iránt már most jelentős az érdeklődés, amit meg is értek, hiszen sorra szerezték a gólokat. A szívem azt mondja, maradjanak, ám az eszem azt diktálja, ha olyan ajánlat érkezik értük, amely a klubnak és nekik is megfelel, nem állhatunk az útjukba. Bárhogyan alakuljanak is a következő hetek, szem előtt kell tartanunk, hogy ha már egyszer feljutottunk, ildomos lenne megragadni az első osztályban. Aggódni nem aggódom, állítom, akik ebben az idényben Topolyán rúgták a labdát, azok közül a legtöbben alkalmasak arra, hogy a Szuperligában is megállják a helyüket. Ugyanakkor az sem vitás, hogy egy-két poszton erősítenünk kell.

– Esetleg Magyarországról?
– Szeretnénk, de az NB I-ben jobbak az anyagi lehetőségek, mint itt. Mi még nem értük el azt a kategóriát, hogy versenyképes fizetést ajánljunk a magyar élvonalban játszóknak.

– Az élvonalban is egyidejűleg látja el a sportigazgatói és a vezetőedzői teendőket?
– Egyelőre marad ez a felállás. Az elmúlt hónapok arról tanúskodnak, hogy megy együtt a kettő. Topolyán most jó sportigazgatónak lenni. Vezetőedzőnek pedig egyenesen fantasztikus.

– Belegondolt már abba, hogy az ősszel TSC–Partizan mérkőzés lesz?
– Már eszembe jutott. Aki ismer, tudja, kötődöm a belgrádi klubhoz, futballoztam ott, kétszer bajnoki címet is ünnepelhettem. Tisztelem és szeretem a Partizant, de ha egymás ellen játszunk, azon leszek, hogy legyőzzük. Ha sikerül, remélem, megbocsátják nekem.