Szegről, végről – Szöllősi György jegyzete

A szurkoló szeret kombinálni, elméleteket gyárt, következtet, a sikert ígérő vagy arra utaló legkisebb jeleket is észreveszi, ha igazi szurkoló. Ilyen volt az, amikor az 1990-es vb-n a Kolumbia–Németország csoportmeccs 1–1-es eredménye, kiegészítve a néhány hét múlva bekövetkező német első hellyel és azzal az előzetes ismerettel, hogy a torna előtt felkészülési meccsen megvertük a kolumbiaiakat, a vérmes drukkernek nem kevesebbet jelentett tiszta logikával levezetve, mint azt, hogy akkor mi most jobbak vagyunk az aktuális világbajnoknál. Kevésbé extrém példa, hogy a magyar edzőkkel sikeres külföldi csapatok esetében (Guttmann Béla a Benficával vagy Kovács István az Ajaxszal például) hajlamosak vagyunk egyszerűsítve kijelenteni, igen, „mi tanítottuk meg őket futballozni”. Ami nyilván túlzás, de logikus és jól hangzik. Aztán ahogy távolodunk a világelittől, úgy kapaszkodunk egyre közvetettebb és áttételesebb logikai láncokba, hogy mégiscsak bizonyítsuk, maradt még közünk a nemzetközi futballhoz. Büszkén meséljük, hogy Bölöni László játszatta először a felnőttek között Cristiano Ronaldót vagy a vasárnapi vb-döntőben is fellépő Raphaël Varane-t, hogy Jürgen Klopp Bódog Tamás edzője volt, és a barátja maradt, ezért kicsit közelebb vagyunk általa a Liverpoolhoz, és a sor nagyon hosszan folytatható. A futball világa valóban nagy család, amelyben végső soron szinte minden szereplő valamilyen áttételes kapcsolatban áll egymással, mert játszott ellene vagy dolgozott ugyanazzal az edzővel, vagy játszott valakivel együtt, aki egyszer dolgozott azzal az edzővel, és így tovább a végtelenségig.

A legújabb ilyen kapcsolódási pontunk az elithez Lőw Zsolt új szerepköre, miután hosszas tárgyalásokat követően szerdán Párizsban bejelentették, hogy a volt magyar válogatott és Bundesliga-játékos, korábbi salzburgi és lipcsei szakmai stábtag Thomas Tuchel vezetőedző segítője lesz a PSG-nél, a világ jelenleg egyik leggazdagabb labdarúgóklubjánál. Vagyis már mind azt ecseteljük, hogy a magyar foci szereplői által jól ismert, közkedvelt Lőw „Cica” révén egy kicsit mind ott kocogunk a párizsi edzőpályán, és közös tudásunk tárából szemezget a magyar szakember, amikor tanácsokat és feladatokat osztogat Neymarnak vagy Cavaninak. Ami persze így nagy butaság és a valódi magyar futballsiker nem ez, hanem az lenne, ha klubcsapataink sorra vernék ellenfeleiket a nemzetközi kupákban, de ettől még persze óhatatlanul az eszembe jut, hogy jó huszonöt éve valamelyik újpesti pályán, meg nem mondom, hogy a Duna Cipőgyár vagy a Cérnagyár pályája volt-e, serdülőcsapatunk ellenfelének edzője a bicegve járó, jellegzetes, rekedt hangján utasításokat osztogató, helyben közismert „Macska” volt, vagyis Lőw János, Zsolt édesapja. Akivel sokszor találkoztam később is mindenféle meccseken, például a válogatottéin, amikor Zsolt odáig jutott, és a nemzeti együttes sajtósaként dolgozhattam vele.

Ahogy most Neymar vagy Mbappé.

Ugye, értik…