Dárdai Pál: Csak gyerekként érdekelt, hogy csörögjön a persely

– Szétrúgták már a fiúk a kertet?
– Sokat fociznak, de még játékra alkalmas a gyep – jelentette berlini otthonából Palkó, Márton és Bence édesapja, a korábban a magyar válogatottat és a Herthát is irányító Dárdai Pál. – Még azt is mondhatom, hogy vigyáznak rá, a minap is kapáltak, gazoltak. A sövény erős, a fű minőségére sem lehet panasz – látszik az elmúlt időszak gondos munkája. Szóval, a gyerekek játszanak, én pedig nézem őket.

– Nem száll be?
– Rövid időn belül kétszer műtötték meg a nagylábujjamat, egyelőre várnom kell a pályára lépéssel. Más gond szerencsére nincs. Be vagyunk zárva, mégis olyan, mintha aranykalitkában lennék. Reggel elintézem a bevásárlást, utána finomakat főzünk a feleségemmel. Van egy kis konditermünk, ott erősítgetünk a fiúkkal, aztán kihasználom, hogy gyönyörű az idő, és kiülök a teraszra – izgalmas meccseket láthatok az első sorból… Jól elvagyok, még egyszer sem éreztem, hogy unatkoznék. Móni épp kérdezte tőlem, most, hogy ennyit vagyunk együtt, nem megy-e az agyamra. Mondtam, hogy nem – és még őszinte is voltam. Egyébként volt időm hozzászokni ehhez a helyzethez, hiszen nyár óta pihenő üzemmódban vagyok. Ha valami hiányzik, az maga a futball. Amíg az élet engedte, hétvégenként kimentem három utánpótlásmeccsre, megnéztem a Hertha U23-at, az U19-et és még egyet kiválasztottam a többi közül. A tévében is sokkal több mérkőzést láttam, mint amikor edzősködtem, a Bajnokok Ligája- és az Európa-liga-meccseket ugyanúgy néztem, mint a Bundesligát.

– Ha már Bundesliga: jó ötletnek tartja, hogy egy-két csapat már elkezdte a közös edzéseket?
– Nyilván utánajártak, milyen feltételek mellett lehet biztonságban gyakorolni, de hogy mi lesz ebből, nem tudom. A Herthánál is edzenek szűk körben, igaz, az újságban már arról írtak, hogy két játékos karanténba került, mert a környezetükben akad olyan, aki elkapta a vírust. Így azért nehéz készülni.

– Berlin csendesebb, mint máskor?
– Az autók ugyanúgy jönnek-mennek, az utcán is vígan sétálnak az emberek. Mindazonáltal a fegyelem az úr, mindenki maszkot és kesztyűt visel, s az előírt távolságot is betartja. Jó, ha elmegyek a boltba, olykor tíz-tizenöt percet kell várnom, mire bejutok, de részemről ezzel sincs probléma.

– Nem szeretném elkeseríteni, ám a nyugalmas időszak lassan véget ér.
– A nyáron ismét munkába állok, de így is terveztem. A múlt héten jelentős sajtóvisszhangja volt, hogy újra a Hertha utánpótlásában dolgozom, csak nem értem, miért kapta fel ezt mindenki. Már tavaly nyáron abban maradtunk a klub vezetőivel, és ezt nem is titkoltuk, hogy a megbeszélt és megérdemelt egyéves pihenő után visszatérek. Amikor el kellett hagynom a válogatottat a Hertha miatt, azt kértem a vezetőktől, ha úgy alakul, hogy nincs szükség rám a felnőtteknél, hadd menjek vissza oda, ahonnan jöttem, vagyis az utánpótláshoz. A történet szerintem sokak előtt ismert: évről évre hosszabbítottuk meg a szerződésemet az első csapatnál, karácsony környékén egyeztettünk arról, rátegyünk-e még egyet. A beugrásból így lett négy és fél esztendő. A megállapodásunk értelmében ugyanakkor végig biztos volt, ha egyszer ez a fejezet lezárul, lesz számomra visszaút.

– Eldőlt már, melyik csapatot veszi át?
– Az U15-öst, az U16-ost vagy az U17-est. A másik lehetőség az, hogy utánpótlás-koordinátor leszek. De mondom, ebben nincs újdonság. Más kérdés, hogy a média ebből szenzációt faragott – hiába, uborkaszezon van. Nekem meg annyian gratuláltak, mint még soha, a közért előtt is veregették a vállam azzal, hogy mennyire örülnek a visszatérésemnek. Ahhoz képest, hogy papíron nem is mentem el, nem rossz, ugye? Amúgy mindegy, melyik együtteshez kerülök, tudok alkalmazkodni. Egyszer besegítettem az U9-nél, azt is élveztem, és a visszajelzések alapján a gyerekek is. Amivel megbíznak, tisztességgel megcsinálom.

– Utánpótlásedzőként ragaszkodott ahhoz, hogy minden edzés előtt ön fújja fel a labdákat. Ez a jövőben is így lesz?
– Ez sem okoz problémát. Attól, hogy voltam szövetségi kapitány, illetve vezetőedző a Bundesligában, nem érzem cikinek, hogy gyerekeket kell edzenem. Sőt! Sokan nem értik meg, nekem nem az az elsődleges, mennyit keresek. Ha van valami jó a jelenlegi helyzetben, az talán az, hogy némelyek rádöbbenhetnek, mennyi minden fontosabb a pénznél. A bankszámlám miatt sohasem szerződtem sehová, nem nyomtam a „púdert” sem, ha valahol nem ragaszkodtak hozzám, tudomásul vettem. Ott teszem a dolgom, ahol kellek. Évekkel ezelőtt, amikor az U15-ös csapatot irányítottam, a játékosok szerettek, de a szülők sokáig utáltak. Hogy miért? Mert nem bratyiztam velük. Sosem voltam az a típus, aki ha kap egy karton banánt a zöldséges apukától, játszatja a gyerekét. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az év végére mindent megnyertünk, amit lehetett, öt különböző sorozatban végeztünk az élen, az egyik legrangosabb nemzetközi torna döntőjében a Real Madridot győztük le. Az évzáróra kiderült, nem viszem tovább a csapatot, tartottam hát egy búcsúbeszédet, minden sráchoz külön-külön szóltam. Kik sírtak legjobban? A szülők…

– Valami azt súgja, már várja, hogy újra edzést vezényelhessen.
– Az hajt, hogy segítsem a gyerekeket a fejlődésben. Ők becsületesek, szófogadóak, ráadásul látod rajtuk, honnan hová jutnak el. Az év elején felméred őket, és tudod, miben kell leginkább előrelépniük. Ha az év végére sikerül, jól dolgoztál. Megvan ennek a szépsége. Ahogyan annak is, hogy itt nincs akkora stressz, mint a felnőtteknél. Ha tíz-nullára nyersz, nem dicsérnek agyon, de ha netán kikapsz, akkor sem akarják a fejedet venni. Volt két-három hónap, amikor sűrűn hívogattak, egyik mesés ajánlat jött a másik után. Ha valamelyiket elfogadom, egy életre rendben vagyunk anyagilag, de csak gyerekként érdekelt, hogy csörögjön a persely, felnőttként már nem.

– Nem is vágyik már élvonalbeli csapat kispadjára?
– Pillanatnyilag nem. Lehet, egyszer ennek is eljön az ideje, de most az a lényeg, hogy Berlinben legyek minimum két-három évig. Palkó már felnőtt, lassacskán Marci is, de Bence mellett még ott akarok lenni egy ideig. Sohasem ábrándoztam magánrepülőről vagy luxusautókkal teli garázsról. Amiről álmodtam, egy szép feleség, három fiú, egy jó óra és egy balatoni ház volt. Ebben a sorrendben. Mára ez megvalósult, innentől fogva nincs miért kaparnom. Mielőtt bárki félreértene, ez nem azt jelenti, hogy motiválatlan vagyok, hanem azt, hogy nem kell mindenáron elvállalnom egy munkát, nem kell a családomtól távol lennem. Amíg futballista, majd szövetségi kapitány és vezetőedző voltam, rengeteget kaptam Móniéktól, legalább ezekben a hónapokban visszaadhatok nekik valamit. Kimondottan élvezem, hogy mostanság együtt vagyunk. Régen a nyaralások során sem volt erre példa, mert hol az egyik, hol a másik gyerek volt edzőtáborban vagy iskolában. Most azonban itt van mindhárom. Tényleg sokat fociznak, öröm nézni őket. Közben jókat veszekednek, csak a Papa hiányzik… Akkor volt minden ilyen, amikor még ő is köztünk volt. De amikor megy a vita, hogy bent volt-e a labda, vagy sem, magamban mosolygok, mert tudom, hogy itt van velünk.