Dőlt belőle a magyar kolbász illata – Lóránt és Csernai a Bayern kispadján

Az aranyévek véget értek, és a Bayern München irányítói 1977-ben furcsa edzőcserében állapodtak meg az Eintrachttal: Dettmar Cramer mester Frankfurtba távozott, onnan pedig az Aranycsapat legendás középhátvédje, az 1963 decemberében „disszidáló” Lóránt Gyula érkezett meg a Säbener Strasséra.  („Eleve nem volt valami fényes a hangulat a klubnál, Gyula összebalhézott az elnökkel, aki később már csak velem volt beszélő viszonyban. Erre négy nullára megvertük az akkor ugyancsak mélyrepülésben lévő Bayernt. A két klub kissé érthetetlen manőverre szánta el magát: egyszerűen kicserélték a két edzőt, a Münchenben utált Dettmar Cramert és a Frankfurtban utált Lórántot... Engem marasztaltak, de mentem Gyulával” – emlékezett vissza a furcsa transzferre a Lóránt mellett pályaedzőként dolgozó Csernai Pál.) Lóránttól ma is hideglelést kapnak Münchenben, finoman fogalmazva sem volt népszerű, a sztárok közül Paul Breitner úgy emlékezett rá vissza, hogy állandóan az arcukba fújta az öltözőben a szivarfüstöt, és dőlt belőle a remek magyar kolbász illata – ettől persze még működhetett volna a kapcsolat, de az eredmények is elmaradtak.

Lórántot tehát 1978 tavaszán kirúgták, Wilhelm Neudecker klubelnök a keménykezű Max Merkelt akarta a padra, ám Breitner („Ezzel az emberrel több gondom volt, mint az egész csapattal és a teljes sportsajtóval. Mintha áttévedt volna a sztráda túlsó oldalára” – mondta róla utóbb Lóránt) és Sepp Maier (akinek Lóránt egyszer odavetette: „Sepp, csodálom a bátorságodat! Ezzel a ronda, vékony lábaddal rövidnadrágban játszol...”) szó szerint letérdelt előtte az irodában, hogy közkedvelt segítőjét, Csernait nevezzék ki a helyére.  „Lement négy-öt meccs, éppen Braunschweigből repültünk haza, ültünk a frankfurti reptéren, látom ám, hogy a tévémonitoron kiírják, Münchenben hétfőtől Max Merkel az új edző... Nem csináltam belőle problémát, bezzeg a játékosok! Merkelt Medizinball-Trainernek hívták, olyan edzéseket tartott, hogy mindenki beledöglött, éreztem, hogy nem lesz sima a váltás. Aztán a hétfői megbeszélésen Sepp Maier csapatkapitány felállt, és azt mondta: a csapat engem akar. Nem szeretném túlragozni, főleg mert én bele sem folytam, de hatalmas vita kerekedett, aminek az lett a vége, hogy maradtam vezetőedző, Neudecker elnök pedig tizenhét év után lemondott...”    – mesélte Csernai, aki 1956 óta élt Németországban, 1976-tól Lóránt mellett dolgozott, és a kisujjában volt a szakma. Ráadásul igazi közösségformáló ember volt – amolyan előképe a hasonló módszerrel nem mindennapos sikereket elérő Ottmar Hitzfeldnek, Jupp Heynckesnek vagy Hansi Flicknek.

Csernai először is felszámolta a Lórántnak kezelhetetlennek bizonyuló klikkeket, hiszen Gerd Müller és társasága élesen szemben állt a Paul Breitner-, Uli Hoeness-féle vonallal, a többiek pedig mindenkivel. Müller elment Amerikába, a csapat elkezdett nyerni, 3. lett, indulhatott az UEFA-kupában, amitől elvben egy háromszoros BEK-győztesnél nem kellene hanyatt esni, ám a közelmúlt hányattatásai után Münchenben ezt is megsüvegelték. Csernainak volt egy remek Paul Breitnere és egy ifjú Karl-Heinz Rummeniggéje, akin a nagy Franz Becken­bauer ekkor még viccelődött      („Rummenigge? Legfeljebb Rummel-Fliege...”    – zavarodottan repkedő legyecske – a szerk.), aztán csak nézett nagyokat, amikor 1980-ban és 1981-ben „Kalle” lett az aranylabdás.

A két sztárt rendkívül egységes (nem mellesleg kizárólag német játékosokból álló) csapat vette körül, amely tökéletesen játszotta a PAL-Systemet, azaz a területvédekezést, és hiába képviselt ekkor a nevek alapján nagyobb játékerőt a Hamburg, a Mönchen­gladbach, sőt a Köln is, hat év koplalás után a Bayern lett a bajnok, majd megvédte címét. 1980-ban az UEFA-kupában, 1981-ben a BEK-ben volt elődöntős, 1982-ben pedig az Aston Villa ellen Rotterdamban a Bajnokcsapatok Európa-kupájában finálét játszhatott. Ma már történelem, hogy Peter Withe góljával nyert a Villa, Nigel Spink kapus kivédte a müncheniek szemét.

A '80-as évek nem a bajorok évtizedeként vonult be a történelemkönyvekbe, igaz, a csapat Udo Lattekkel 1987-ben ismét eljutott a legrangosabb európai kupa fináléjába, ám Rabah Madzser legendás sarkalása nyomán 2–1-re el is veszítette a Porto ellen. Ezután is hasztalan hajszolták a BEK-trófeát a kor szinte valamennyi német klasszisát (a teljesség igénye nélkül Lothar Matthäust, Andreas Brehmét, Jürgen Klinsmannt vagy Stefan Effenberget) is bevető bajorok, be kellett érniük az UEFA-kupa 1996-os megnyerésével. Ez a siker egyfelől a csapatot tavasszal átvevő Franz Beckenbauer edzői pályájának egyik ékköve lett, másrészt ennek is köszönhetően vált a Ba­yern azon öt klub egyikévé, amely képes volt az európai triplázásra, azaz egyaránt BEK-, KEK- és UEFA-kupa-győztes. A bajorokon kívül erre csak az Ajax, a Juventus, a Chelsea és a Manchester United volt képes.

Mindeközben olyan edzők buktak nagyot a bajor kispadon, mint Erich Ribbeck, a német nyelvvel sajátos viszonyt ápoló Giovanni Trapattoni (ő kétszer is) vagy éppen Otto Rehhagel. De Jupp Heynckes első müncheni uralkodása is csak bajnoki címig vezetett, a 2013-as csoda majdani szakmai letéteményesének a Real Madridhoz kellett szerződnie, hogy 1998-ban először emelhesse magasba a BL-serleget. A mélypont az 1991–1992-es tizedik hely volt, amikor mindössze öt ponttal zártak a bajorok az osztályozós hely előtt úgy, hogy a Német Kupából már augusztusban kiverte őket a másodosztályú FC Homburg, az UEFA-kupa második körében pedig októberben hatost rúgott nekik a dán Boldklubben 1903...

Ám hiába a nyolcvanas évek hat bajnoki aranya és az egyetlen kósza UEFA-kupa-diadal, a BEK, majd a Bajnokok Ligája trófeájára ekkor már 1976 óta, több mint húsz éve vágyakozott a klub hiába – ahhoz Ottmar Hitzfeldre volt szükség. Legközelebb vele folytatjuk.

(A következő részben: Vissza a csúcsra)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 10-i lapszámában jelent meg.)