Egy különös csapat elfeledett sikerei a senki földjén

EGY MAJDNEM CSODAEGY MAJDNEM CSODA

Épp hatvan esztendeje született meg Európa legrangosabb európai kupasorozata, a Bajnokok Ligája (korábban Bajnokcsapatok Európa-kupája), és épp hatvanesztendős a sorozat egyik különleges története, amikor egy szokatlan, a francia színekből képzett skandináv (északi) keresztes zászló alatt induló csapat – története során egyetlen alkalommal – megmérette magát, és meglepetést keltve idegenben 4:3-ra le is győzte a később elődöntőig jutó AC Milant.

Ez az együttes az 1. FC Saarbrücken, amelyet ma leginkább a német negyedosztály délnyugati csoportjából (Regionalliga Südwest) ismerhetnek az elvakultak, 1955–1956-ban viszont a francia protektorátusnak számító, ám akkor még önálló labdarúgó-szövetséggel bíró Saar-vidék reprezentánsaként (miközben a csapat az NSZK területi alapú bajnoki rendszerében is részt vett) egyike volt a BEK-ben induló első 16 csapatnak.

1955. november 1-jén mintegy 18 ezer néző volt kíváncsi a San Siróban arra, hogy a többek között Nils Liedholmmal, Cesare Maldinivel és az 1950-es világbajnok uruguayi Pepe Schiaffinóval kiálló rossoneri mire képes története első BEK-meccsén. Nos, a találkozó milánói szempontból több mint csalódás volt. A vendégek már az 5. percben vezetést szereztek, de az első félidő további részében a Milan akarata érvényesült – az olasz csapat háromszor is betalált és 3:2-es előnnyel vonulhatott pihenőre. Így még inkább sokkhatásként érte a vendéglátókat a folytatás: a Saarbrücken a második játékrészben szenzációsan játszott, Hans Tauchert fiai megfordították a meccset, és 4:3-as fórra tettek szert a visszavágó előtt.

A második meccset november 23-án rendezték a Saar-vidék fővárosában 15 ezer néző előtt, ám a csoda elmaradt, miután az utolsó negyedórában háromszor is kapitulált a hazai csapat. A már Gunnar Nordahlt is bevető vendégek a duplázó Valentino Valli vezetésével 4:1-re nyertek, hogy így 7:5-ös összesítéssel továbblépve csak a Real Madrid állítsa meg őket az elődöntőben (2:4, 2:1).

„Közalkalmazottként a nyugdíjakkal foglalkoztam. Abban az időszakban a kormány igazán nagylelkű volt, amikor labdarúgásról volt szó. Mindig elengedtek minket. Először a szabadságainkat kellett felhasználni, de a folytatásban is garantálták, hogy elmehetünk" – emlékezett vissza a második világháború utáni időkre az uefa.com-nak nyilatkozó Werner Otto, a Saarbrücken villámléptű szélsője.

„Talán a Milan alábecsült minket az első meccsen, és aztán itt emelték a tétet. De lehetett volna másként is. Számunkra nem lett volna akkora meglepetés, ha továbbmegyünk. Valóban nagy klub voltunk" – tette hozzá Otto, és nem fellengzősködött.

A Saarbrücken akkortájt többek között 4:0-ra legyőzte az aranykora előtt álló Real Madridot is...

CSAPAT A SENKI FÖLDJÉN

A történelem viharaiban hányattatott sorsú Saar-vidéket (németül Saarland) a második világháború után leválasztották Németországról, és 1947-ben önálló alkotmányt kapott. Ezt követően a térség labdarúgása is francia befolyás alá került, ami meghatározta a térség első számú csapata, a legszebb korszakát élő 1. FC Saarbrücken sorsát is. Az 1903-ban alapított egyesület először az úgynevezett „francia zóna ligájában” indult, majd 1948-ban FC Sarrebruck néven elindulhatott a francia másodosztályban. Az eredményei ugyan hivatalosan nem számítottak be a bajnokságba, ám a szezon meccsei alapján egyértelműen kiderült, hogy a két évaddal korábban még a német tartományi (Oberliga) bajnoki címet szerző, 1943-ban pedig „nagynémet” döntős (3:0-ra kapott ki a Dresdner SC-től) csapat nem egy ligában játszik a többiekkel, vagy legalábbis csak gyakorlatilag. A Valenciennes például 9:0-s, a Rouen 10:1-es verést kapott, a Sarrebruck pedig (nem hivatalosan) hat ponttal szerzett többet, mint a két követő, a Lens és a Bordeaux.

A klub ugyanakkor nem örvendett túl nagy népszerűségnek a francia környezetben. A résztvevők nagy részének már az sem tetszett, hogy az AS Angouleme az Saar-vidékiek miatt nem indulhatott el a második vonalban, de a csapat kimagasló játékereje ennél is nagyobb visszatetszést keltett. A háborús viszálykodás után a lehetőség is, hogy a francia elnök egy német alapokon nyugvó klub német játékosainak adjon át bármilyen trófeát, viszolygással töltötte el az érintetteket. Hiába volt támogatója a csatlakozásnak a Saar-vidékért felelő francia főbiztos, Gilbert Grandval és vele együtt a politikai irányítás, illetve Jules Rimet, a francia szövetség (nem mellesleg a FIFA) emblematikus vezetője, a Strasbourg – amely a világháború alatt arra volt kényszerítve, hogy a német ligarendszerben játsszon – vezette ellenállás sikere nem volt kérdéses, a liga döntő többséggel szavazta le a javaslatot, hogy a fekete-kékek felvételt nyerjenek a francia élvonalba. A döntés egyébként azt is eredményezte, hogy az FFF élén (másodjára) álló Rimet felháborodott és lemondott posztjáról. Az aranykorát élő Saarbrücken ezzel gyakorlatilag a senki földjére került.

Az ideiglenes jelleggel önállósodó – Németországhoz csak 1957-ben visszakerülő – Saar-vidék Ehrenligája nem képviselt különösebb játékerőt, a „kitaszítottak” így igyekeztek előre menekülni, ezért létrehozták a Nemzetközi Saar-vidéki Kupát (Internationaler Saarlandpokal), amelynek keretében az 1. FC barátságos meccsek sorát játszotta hazai pályán olyan csapatok ellen, mint a Rapid Wien, a Standard Liege, a Hajduk Split, illetve a Santiago de Chile. A rövid életű, mégis sikeres sorozat – amelyet több helyütt említenek az európai kupák közvetlen elődjének – első kiírását ráadásul a hazaiak meg is nyerték, a döntőben 4:0-ra felülmúlva a Stade Rennes-t, és a zsebre téve a győztesnek meghirdetett kétmillió Saar-vidéki frankot.

A csapat korabeli erejéről azonban ennél is többet elárulnak az idegenben megvívott fellépések, melyek következtében a csapat legjobbjai – Herbert Binkert, Herbert Martin, később Gerhard Siedl – európai hírnévre tettek szert. A Saarbrücken legyőzte többek között a Liverpoolt, a Barcelona és az Espanyol játékosaiból álló katalán gárdát és 1951 februárjában a Real Madridot is. Utóbbit 4:0-ra a Santiago Bernabéuban, arra kárhoztatva a házigazdákat, hogy a hideg időjárást okolják a váratlanul súlyos csapásért.

RIVÁLISOK ÉS TESTVÉREK

Az 1948-ban alapított Saar-vidéki Labdarúgó-szövetség (SFV) ekkor már fél éve a FIFA tagja volt (három hónappal megelőzve az NSZK szövetségét, a DFB-t, három évvel az NDK-ét, a DFV-t!), ezzel mintegy egyidejűleg a francia hatóságok fel is hagytak az irányú törekvéseikkel, hogy a Saar-vidéket és futballcsapatait integrálják, pláne, hogy az SFV jókora többséggel leszavazta a betagozódást a francia szövetségbe.

A 950 ezer lakosú friss államalakulat futballszövetségének élére igen agilis személy, Hermann Neuberger került, és ugyan eleinte kevesen vették komolyan a Saar-vidéki labdarúgó-válogatottat – ennek jele, hogy 19 hivatalos meccsének többségét úgynevezett B-válogatottak ellen játszotta –, az 1954-es világbajnokság selejtezőiben elindulhatott. Az első meccsen Auguste Jordan irányításával 5:3-ra kikapott a svájci tartalékoktól a mezeként világoskék, illetve piros-fehér összeállítást használó új válogatott, az egy évvel későbbi 5:2-es „visszavágás” viszont története legnagyobb győzelmét jelenti. Nem sokkal később már az akkor még leginkább drezdai klublegenda, Helmut Schön kezébe került a szakmai munka, vele pedig javultak az eredmények is. A német futball jó ismerői minden bizonnyal felkapták a fejüket a bekezdésben szereplő nevekre: igen, Neuberger az a Neuberger, aki 1975 és 1992 között a DFB elnöke volt, Schön pedig természetesen az a Schön, aki 1972-ben Eb-, 1974-ben vb-címig vezette az NSZK-t.

Az 1956-ig létező Saar-vidéki válogatottról a legcsekélyebb túlzás nélkül is elmondható, hogy az 1. FC Saarbrückenre épült. Jellemző adat, hogy az 1. FC, amikor a legkevesebb labdarúgót adta a „nemzeti" csapatnak, akkor is legalább öten képviselték az klubot, de inkább az 7-8 volt az általános.

A nemzetit nem véletlenül tettük idézőjelbe: jellemző történet, hogy amikor eljött a Svájc B elleni első találkozó, a csapat a meccs előtt választott egy dalt („Ich weiß, wo ein liebliches, freundliches Tal..”), amely aztán később az egyesítésig a Saar-vidék himnusza lett. A Saar-vidék visszacsatolására irányuló politikai törekvést csak erősítették az államkezdemény sporteseményei: nem elég, hogy a Saar-vidékiekre úgy tekintettek, mint egy „kicsi, gyengébb német válogatottra”, a helsinki olimpián például az NSZK sportolói közvetlenül a „kis testvér” atlétái után vonultak be a megnyitón, de ennél is többet mondanak a visszaemlékezések az NSZK és Saar-vidék közötti vb-selejtezőkről.

Tudniillik a Saar-vidéket – afféle politikai, diplomáciai rémálomként – Norvégia mellett épp az NSZK mellé sorolták be az '54-es kvalifikációk során. S azt követően, hogy az első fordulóban a Saar-vidék 3:2-re nyert Oslóban, gyakorlatilag borítékolni is lehetett, hogy ez a két csapat dönt a továbbjutásról.

1953. október 11-én Stuttgartban találkoztak először a felek. A korban ilyenkor szokásos zászlófelvonás – elkerülendő a nyilvános a provokációt – a telt ház előtt elmaradt, pontosabban csak a holland lobogó szállingózott a levegőben a játékvezető tiszteletére. A meccs ugyanakkor a vártnál simábban alakult, 3:0-ra győztek a hazaiak.

A csoport utolsó selejtezőjére viszont így is maradt némi reménye a Saar-vidéknek, 1954. március 28-án pedig ennek következtében a futballtörténelem egyik legambivalensebb hangulatú meccsét játszották a saarbrückeni Ludwigsparkstadionban: 51 ezer szurkoló gyűlt össze azért, hogy szurkoljon (?) az övéinek a német testvérek ellen, miközben a túlnyomó többség a lelke mélyén alighanem a vereséget sem bánta.

A bizarr lelátói hangulat mintha a pályán történtekre is rányomta volna a bélyegét, a korabeli tudósítások szerint a hazaiakat hibásan visszavont gól, egyértelmű kezezés miatt meg nem adott büntető és egy észre nem vett szabálytalanság (a kapussal szemben) után született nyugatnémet találat is sújtotta. Az NSZK végül 3:1-re nyert, és utazhatott a vb-re, amit aztán az Aranycsapattal szembeni berni 3:2 után meg is nyert – a Saar-vidéken mégsem lett úrrá a csalódottság.

„Ma is emlékszem rá, hogy egyik vereség után sem voltam igazán boldogtalan. Úgy éreztem, hogy német vagyok, és nem szerettem volna megakadályozni a csapatot, amelynek gyerekkorom óta szurkolója voltam, hogy eljusson Svájcba” – mesélte utóbb a World Soccernek a válogatott meghatározó tagja, Kurt Clemens, az idő tájt amúgy az egyetlen, aki nem Saar-vidéki klubban játszott, hanem a francia Nancyban. A válogatott németségét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a testvérek meghívták őket a vb-re, így ténylegesen is együtt ünnepelhették a vb-címet a világbajnokokkal.

A Saar-vidéknek már nem kellett sokáig a tudathasadással együtt élnie: 1957. január 1-jével politikai értelemben újra Németország (NSZK) része lett. Clemens társai közül Karl Ringel (1/0), Siedl (6/3) és Heinz Vollmar (12/3) az NSZK-ban is válogatott lett, és ugyan az 1. FC Saarbrücken soha többé nem vitézkedhetett a nemzetközi porondon, Schön és Neuberger révén a reformista szellem évtizedekig meghatározta a német labdarúgást.

A cikkhez felhasznált főbb források:uefa.com, dfb.de, ESPN, World Soccer,In Bed With Maradona, Pundit Arena