Hertha: „Bemegyek dolgozni” – letelt Dárdai Pál pihenőéve

– Kezdődhet a munka?
– Kezdődhet, igen – indította a Nemzeti Sportnak még Zamárdiban adott ex­kluzív interjúját Dárdai Pál, mielőtt vasárnap reggel útnak indult Berlinbe. – Hétfőn felkelek, megiszom egy kávét – és bemegyek dolgozni.

– Ilyet is régen hallottunk öntől.
– Egy éve... Letelt a szabadság. Szép volt, jó volt, de azt sem bánom, hogy visszatérnek a dolgos hétköznapok.

– Hiányzott a futball?
– Abból a szempontból nem, hogy rengeteg meccset láttam. Sokkal többet, mint amikor a Hertha vezetőedzője voltam. Akkor arra maradt időm, hogy az összefoglalót megnézzem. Most nyugodtan le tudtam ülni a tévé elé, és az első perctől kezdve az utolsóig végignéztem azokat a mérkőzéseket, amelyek érdekeltek. Tavaly ilyenkor, amikor eldőlt, hogy hosszabb pihenőt tartok, többen azt mondták, úgysem bírom ki, hogy egy évig ne csináljak semmit. Nos, kibírtam. Elvoltam, mi több, jól éreztem magam a bőrömben. Januárban volt egy unalmasabb időszak, akkor annyi sorozatot néztem meg a Netflixen, mint még soha, de ahogy elmúlt a tél, már mentem a kertbe dolgozni. Azért ennek az évnek megvolt a maga szépsége. Ami nekem a legfontosabb: végre főállású férj és apa voltam. Amit az elmúlt húsz esztendőben elmulasztottam, igyekeztem pótolni. Bevásároltam, vittem ide-oda a gyereket, főztem. Nem utolsósorban pedig alaposan kivizsgáltattam magam, mert az előző évek megviseltek.

– Mindent rendben találtak az orvosok?
– Hála az égnek, igen. Egy ciszta miatt ugyan kétszer megműtötték a lábam, ennél nagyobb problémám sose legyen. Nem is baj, hogy megoperáltak, mert így legalább az edzéseken be tudok szállni a gyerekek közé, talán még mutathatok nekik ezt-azt. Arról nem szólva, hogy a cicázást a mai napig élvezem.

– Amellett, hogy utánpótlás-koordinátor lesz, a Hertha U16-os csapat kispadjára ül le, ugye?
– Így van. Én kértem, hogy ezt az együttest irányíthassam, már csak azért is, mert a legkisebb fiam, Bence ott játszik.

– Mit szólt ahhoz, hogy az édesapja lesz az edzője?
– Ezt majd az idény végén kell megkérdezni tőle.

– Aligha kivételezik majd vele.
– Sőt! A legnagyobb fiam, Palkó tudna erről mesélni… Ő az U15-ben, majd a felnőttben is játszott nálam, előbbi csapattal mindent megnyertünk, amit lehetett. Ez számított, nem az, hogy az egyik játékost Dárdainak hívják. Az idő tájt egyébként Bence sokat volt velem, olykor beszállt Palkóék közé, a bemelegítést megcsinálta velük, aztán szedte nekik a labdát. Mint én egykoron édesapáméknak.

– Amikor még a Hertha utánpótlásában dolgozott, rendszerint ön érkezett meg elsőként az edzésre, majd saját kezűleg fújta fel a labdákat. Így lesz ez most is?
– Persze! Ettől még nem esik le a karikagyűrű az ujjamról. Ha én fújom fel a labdát, legalább lesz benne érzés. Régen is szerettem az utánpótlással foglalkozni, és ez a jövőben sem lesz másként. Van mit, van kiket felépíteni, hálás feladat ez is. Remélem, egy-két tehetség fejlődéséhez ezúttal is hozzájárulok. Szóval, ha netán valaki azt gondolja, azok után, hogy voltam a magyar válogatott szövetségi kapitánya, majd négy és fél évig a Hertha vezetőedzője, cikinek érzem, hogy az utánpótlásban ténykedem újra, téved. Szívesen térek vissza a gyerekekhez. Ha velük nem dolgoztam volna jól, aligha bízták volna rám a felnőttcsapatot. Jóllehet a felkérés hirtelen jött, de megoldottam. Utólag mondhatom, nevet szereztem magamnak, sokan megszerettek. Valamelyik nap az egyik német televíziós társaságtól is felhívtak, hogy legyek egy ismert műsor szakértője. Érdekel, de még nem mondtam igent. Mindenekelőtt tudnom kell, a klub megengedi-e, hogy a napi munka mellett a tévében szerepeljek. Arról nem beszélve, hogy olykor utazni is kellene, én meg nem vagyok az a lelkes turista. A pályán sosem volt ellenemre a pluszmunka, azon kívül viszont nem hajtottam érte. Úgy voltam és vagyok vele, aminek jönnie kell, úgyis jön magától.

– Furcsa lesz megint edzést vezetni?
– Az lesz furcsa, hogy öt hét Balaton után egyik napról a másikra Berlinben találom magam. Csodás hetek vannak mögöttem, életem egyik legszebb vakációja volt. Nem is tudom megmondani, mikor töltöttem el legutóbb ennyi időt Mónival és a gyerekekkel. Teqballoztunk, úsztunk, hajókáztunk, pecáztunk, főztünk – jól éreztük magunkat. Ilyenkor kicsit én is elengedem magam, ha egy pohár jó magyar borral megkínálnak, ha egy finom pörköltet tesznek elém, nem utasítom vissza. Ennyi belefér. Amikor meló van, úgyis húzok egy vonalat. Nem vagyok rossz állapotban, napi egy órát bicikliztem, mentem fel és alá, nem győztem elpakolni a gyerekek után. Házmester lettem...

– Ha már szóba kerültek a gyerekek, azt már tudjuk, mi vár Bencére, de azt még nem, hogy mi lesz Palkóval és Marcival?
– Az biztos, hogy Marci az első csapattal kezdi a felkészülést, a korábbi amatőr szerződésében szerepelt egy opció, a klub érvénybe léptette, így további két évig a Herthához tartozik, immár profiként. Sokat nőtt, fizikailag rendben van, olyan, mint egy bivaly. Örülök, hogy nyugodt időszak vár rá, mert jövőre érettségizik. A tanulásból eddig sem engedtünk, ezután sem fogunk. Marci három csapatban is szerepelhet, a felnőtt mellett az U23-ban, sőt még az U19-esben is. Ugyanakkor nem bánom, hogy a nagyokkal edz, a rutinos rókáktól vagy éppen Matheus Cunhától sokat elleshet. Az előző idény végén Vedad Ibisevictől kapott egy-két könyököst, attól is csak erősebb lett. Palkó jövője egyelőre képlékeny, lehet, hogy marad, de lehet, hogy elmegy valahová kölcsönbe. Most van abban a korban és állapotban, hogy olyan csapat kell neki, amelyikben rendszeresen játszik – mondjuk egy másodosztályú német, vagy egy élvonalbeli holland klubban. Az elmúlt év jót tett neki, speciális edzőkhöz járt, megemberesedett, hatvanhat kilóról felment hetvenkettőre – a pluszt az izom jelenti. Nem féltem őt sem.

– Eltervezte már a hétfői napját?
– Reggel kilencre megyek, egész nap a pályán vagyok, kora este érek haza. Mint a régi szép időkben. Egyedül az aggaszt, hogy az első napokban csak kisebb csoportokban lehet edzeni a járványügyi előírások miatt. Ha minden igaz, csütörtöktől eltörlik a korlátozásokat, onnantól kezdve csapatszinten készülhetünk. Akkor már lehet játszani, cselezni, gólokat rúgni – mégiscsak ez ösztönzi a gyerekeket.

– Most már elárulhatja, az elmúlt évben hány ajánlatot kapott?
– Az elején sokat, egy idő után kevesebbet. A koronavírus megjelenését követően egyet sem.

– Amikor sorra jöttek a megkeresések, nem bizonytalanodott el?
– Nem. Minden úgy volt eltervezve, ahogy végül történt. Voltak mesés ajánlatok, de egy percig sem éreztem úgy, hogy valamelyiket el kell fogadnom. S milyen jól tettem, hogy maradtam a hátsómon. Rám kell nézni: ki vagyok simulva, sugárzik belőlem a jókedv. Játékosként nem kerestem se sokat, se keveset, és ugyanígy voltam ezzel edzőként is. Arra vigyáztam, hogy amim van, ne szórjam el. Ha valamire szükségem van, meg tudom venni, ám arra nem vágyom, hogy méregdrága autók álljanak a házam előtt. A Herthától korábban kapott kocsit egyébként is megtarthattam. Ezt éppúgy megbecsülöm, mint minden mást. Nem is kell ezt túllihegni. Csak teszem a dolgom, ahogy szoktam.