Közösségi S. O. S. – Moncz Attila publicisztikája

Amikor a kilencvenes évek elején a Bundesligában szerepelt a Wattenscheid, a szurkolók döntő többsége egyetértett abban, hogy a Lohrheide Stadionban lehetett kapni a legfinomabb sült kolbászt. Olcsó poénnal élve: mára kiderült, arrafelé sincs kolbászból a kerítés. Nem is elsősorban arra gondolok, hogy a csapat ma már a negyedosztályban szerénykedik, hanem arra, hogy konkrétan a létét fenyegette veszély. Pedig hangzatos ígéretekből volt bőven, tavaly nyáron a profi ligába, a harmadosztályba való visszatérést jelölték ki célul. Ennek megfelelően a játékosokkal szemben nagyot vállaltak a vezetők, de aki emiatt aggódott, gyorsan leintették, mondván, „a miénk Európa legdigitalizáltabb egyesülete”, hamarosan érkezik az abból származó bevétel, és minden várakozást felülmúl majd.

Nos, nemhogy nem múlt felül minden várakozást, olyan nagyon nem is érkezett, sőt, a klubnak 2019. ja-nuár 14-ig le kellett tennie 350 ezer eurót, hogy elkerülje a csődeljárást. És arrafelé nincsenek mondvacsinált megmentési indokok, a határidő-tologatás ismeretlen fogalom, ha a megadott napra nincs pénz, hiába az élvonalban eltöltött idények, hiába az 1991-ben klubrekordot jelentő 11. hely, nincs menekvés az ötödik vonalat jelentő Oberligától. Lőjük le a poént: lett pénz, a korábban már milliós tartozásokat átvállaló klubvezér, Oguzhan Can cége az utolsó napon 210 ezer euróval kiegészítette az addig összegyűjtött 140 ezret, így a Wattenscheid végigjátszhatja a tavaszt.

Itt és most nem Can dicsőségét akarom zengeni, sokkal inkább azt megnézni, honnan jött össze az összeg másik része, illetve hogy ez milyen lehetőséget rejthet magában a későbbiekre nézve. Azt a hányadot néhány segítőkész klub, így például a Rot-Weiss Essen és az Oberhausen mellett a szurkolók dobták össze.

Félreértés ne essék, arra már bőven volt példa, hogy drukkerek próbálták megmenteni kedvenc csapatukat, több mint egy évtizede az egyik ilyen akció a szemünk előtt zajlott le. A Ferencváros a 2006–2007-es idényt licencproblémák miatt a másodosztályban kezdte el, és anyagi gondjai egyre súlyosbodtak. Dámosy Zsolt ebben a helyzetben vállalta el a klub elnöki tisztségét, székfoglalójában churchilli programot hirdetett, és vérből, verítékből meg könnyekből jutott is bőven. Testközelből tapasztaltam, milyen az, amikor nincs pénz a stadionban lévő hangtechnika megjavítására, és az ideiglenes megoldást egy lelkes Fradi-drukker rockzenész jelenti, vagy hogy a „B-közepesek” hogyan nyúlnak a zsebükbe többször is olyan ügy kapcsán, amely messze túlmutat az ő feladataikon. Ettől még a legfontosabb akció, a jelentős tőkeinjekciónak szánt rendes tagság intézménye nagyon nem vált be. „Fradi-tagságit karácsonyra”, ez volt a nem hivatalos szlogen, és évi 12 ezer forintért bárki bekerülhetett, ami szavazati jogot jelentett a közgyűlésen. Dámosy legalább 120 millió forintos bevételre, azaz 10 ezer tagra számított, de ez olyannyira nem jött be, hogy 2007 áprilisában is még csak 4000 nevet lehetett nyilvántartásba venni.

Ennél sokkal meghatóbb volt a Rapid-szurkolók ak-ciója, akik a likviditási gondokról hallva „Rettet Ferencváros” („Mentsétek meg a Ferencvárost”) feliratú pólókat kezdtek el gyártani és árulni. A trikók egy részét Bécsben (például a TomTomClub nevű lokálban, amelynek tulajdonosa négy napig minden féldecis Jägermeister után további 50 eurocentet különített el a magyar klub számára), a másikat Budapesten dobták piacra. Pesten az ultrák árulták, a raktár a székház egyik szobájában volt, többen iskola- vagy munkaidőben vállalták a „terítést”. A szeretett klubért mindent meg kellett tenni. Négymillió forintos bevétel jött össze az akcióból, amit egy Rapid–Fradi felkészülési meccs előtt adtak át a fővárosi illetékeseknek. A magyar drukkerek „Danke Rapid” molinóval, valamint fergeteges koreográfiával fejezték ki hálájukat. A St. Pauli hívei még ennél is nagyobbat alkottak, ők 2003 nyarán a Retter feliratú klubpólóból 140 ezret vettek, és így hozták össze a csapat licencéhez szükséges 1.9 millió eurót.

Ezek az akciók a médiát megmozgatták, a szponzorokat kevésbé, nem úgy a fentebb már vázolt adakozás. Merthogy Can utóbb bevallottan ahhoz kötötte a további támogatást, hogy lássa, mennyire mozdítja meg a régiót a Wattenscheid pokoljárása. Nos, megmozgatta. A már említett 140 ezer eurót divatos szóval élve crowfounding, azaz közösségi finanszírozás keretében szedték össze. Kellett hozzá internetes felület, egy számlaszám, valamint némi ingyen reklám. „A crowfunding nem csupán finanszírozási forma, hanem elsősorban figyelemfelkeltésre szolgál. Aki az embereket és a médiát megmozgatja, jó esélye van, hogy a szponzorokat is lelkesíteni tudja. A nyilvános adakozásra való felhívás eszköz arra, hogy kiderítsük, mennyire fontos a klub a környezetének, illetve, hogy mekkora is a miliő valós ereje. Ha sikerül kollektív lelkesedést kiváltani, ami túlmutat a klub rövid távú életben maradásán, akkor a crowfunding az lehet, aminek valójában szánják: társadalmi befektetés a jövőbe” – mondta a lehetőségről Robert Zitzmann, a Jung von Matt sportmarketing-ügynökség menedzser-igazgatója.

Ha valaki, ő otthon lehet ezen a területen, hiszen 2015 óta többfázisú kampánya zajlik a Sheffield FC-vel karöltve. A világ legrégibb futballklubjának, sőt, magának a világfutballnak a története 1857-ben az Olive Grove-ról indult, de a Sheffield egyelőre nem itt játssza hazai meccseit. Zitzmann célja egyrészt visszavinni oda a gárdát, másrészt speciális közösséget akar kialakítani ott. „Az első fázisban a szurkolóktól, a várostól, a megyétől és a szponzoroktól sikerült 200 ezer eurót összegyűjteni. Ez volt a kezdő, nagyon kis lépés. A Home of Footballnak, akárcsak minden másnak a Sheffield FC-nél sok időre van szüksége. Nem stadionépítési jogot akarunk venni, hanem a világ minden részén élő, hasonlóan gondolkozó szurkolókkal együtt zarándokhelyet kifejleszteni” – fogalmazott Zitzmann.

Ugyanakkor elgondolkodtam azon, én mikor ugranék bele egy közösségi finanszírozású projektbe. Az őszinte, átlátható és végrehajtható cél persze alapkövetelmény, de az sem baj, ha a későbbiekben tudom, mi történik a pénzemmel. Ezért is volt szimpatikus például az Osna-brück 2014-es esete. A futballklubnak akkor a licenc miatt kellett hetek alatt alatt 513 ezer eurót összeszednie, ezt 1350 befizető segítségével néhány nap alatt teljesítette. Majd kikerült egy cikk az egylet honlapjára, amelyben rögzítik, ők igazából csak kölcsönként tekintenek a kapott összegre, aki akarja, négy év alatt kamatokkal együtt visszakaphatja, aki pedig ezzel „maradandóan” is támogatni akarja a csapatot, választhat, hogy az utánpótlásra vagy a klub strukturális újjáépítésére fordítsák a pénzét, netán az Osnabrück ajándékboltjában felhasználható bónokat szeretne kapni érte. Így azért semmiképpen sem érzi úgy a szurkoló, mintha feneketlen kútba szórná a pénzét.

Persze az is igaz, akadnak olyanok, akiket senki és semmi sem tud megmozdítani. Hiába multimilliomos az illető, hiába rohangált már ötévesen a stadion díszpáholyában (az édesapja, Souleymane máig népmesei hős arrafelé), Leroy Sané nyilvánosan még csak meg sem szólalt a Wattenscheid ügyében, nemhogy támogatta volna a csapatot. Miközben a Schalke még egy meccset is lekötött a regionális rivális megmentése érdekében, lemondva a teljes bevételről.