Petry: Ha a körülmények Európa-szintűek, miért nem termelünk minőséget?

– Ki a Bundesliga legjobb kapusa?
– A legjobbakat illetően egyetértek a Kicker rangsorával – felelte lapunknak Petry Zsolt, a Hertha BSC 52 esztendős kapusedzője. – Az ősszel a Borussia Dortmund kapusa, Roman Bürki, a mi kapusunk, Rune Jarstein, valamint Gulácsi Péter nyújtotta a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt.

– Manuel Neuer ennyire visszaesett?
– A Bayern München kapusa nagyon magasra tette a lécet. Nála az utóbbi hat-hét évben mutatott forma a viszonyítási alap, és ahhoz képest eddig nem hozott pluszt a münchenieknek.

– Továbbra is élvezi a berlini hétköznapokat?
– Persze. Játékosként is az vitt előre, hogy szerettem volna jobb kapussá válni, sohasem elégedtem meg a középszerrel. Mindig erősebb csapathoz akartam igazolni, talán a türelmetlenség miatt nem tudtam az i-re feltenni a pontot. A tanulságot viszont leszűrtem: légy szorgalmas és türelmes, az élet pedig megjutalmaz. Ezért dolgozhattam kapusedzőként a Paderbornnál, a Hoffenheimnél és most a Herthánál. Mindig kell a belső motiváció, sohasem szabad megállni és megelégedni a sikerekkel, mert akkor elindulunk lefelé a lejtőn.

– Elképzelhető, hogy a Németországban megszerzett tapasztalatot és tudást egyszer Magyarországon hasznosítja?
– Sohasem lehet tudni, mit hoz az élet, de a hazatéréssel kapcsolatban kérdőjelek vannak bennem. Lassan harminc éve olyan közegben élek, amelyben napról napra magas elvárásoknak kell megfelelni, ezért nehezen tudom elképzelni, hogy olyan környezetbe menjek vissza, amelyben ez kevésbé érvényes. A gyökereimet sohasem feledem, büszke vagyok rá, hogy a szülőföldemet képviselhetem, de a hazatérés egyelőre nem aktuális. Amikor leteszem a lantot, életem utolsó tíz-tizenöt évét Magyarországon, a Balatonnál szeretném eltölteni, de amíg a futballban dolgozom, olyan társakat szeretnék, akikben ugyanúgy megvan a motiváció és a tudáséhség.

– Mire alapozza a véleményét? A száraz tényekre és az eredményekre, vagy tartja a kapcsolatot a Magyarországon dolgozó kollégáival?
– Mindkettő. Több olyan magyar szakemberrel tartom a kapcsolatot, aki hozzám hasonlóan gondolkodik, és sajnos legtöbbször azt hallom tőlük, hogy az otthoni közegben nehéz eredményt elérni. Örömteli, hogy a kormány sok pénzt áldoz a sportra, az akadémiák felépítésével is egyetértek, de ott a kérdés: ha a körülmények Európa-szintűek, miért nem termelünk minőséget? Ha a gyönyörű színházban bársonyszékek várják a közönséget, de csak tíz-tizenöt néző vált jegyet, nem lehet, hogy a színészek képességeivel vagy az előadás színvonalával vannak gondok? Sajnos a mi „színházunk” minősége nem változott az utóbbi évtizedekben. Talán nem fektetnek elég energiát a szakmai munkába, az is lehet, hogy kevés képzett szakember dolgozik Magyarországon, esetleg rossz a rendszer, de valamiért nem működik. Otthon időnként még mindig a Pató Pál-féle „Ej, ráérünk arra még!” gondolkodás uralkodik, és nem tesszük magasra a lécet, nehogy később a minőségi produktum legyen a mérce.

– Kemény szavak.
– Említhetném azt is, hogy a futball egyetlen európai országban sem kapott akkora esélyt, mint Magyarországon a taopénzek révén. Ám biztos, hogy mindig arra költötték, amire kellett volna? Dicséretesnek tartom, hogy a kormány ennyi energiát és pénzt fektet a magyar labdarúgásba, de az már az otthoni futball közegének kritikája, hogy ennek ellenére sem jönnek az eredmények.

– Mi a megoldás?
– Erős kontrollt kell a rendszer fölé helyezni. Sajnos az ember eredendő bűnnel születik, könnyen enged a csábításnak. Ha nincs ellenőrzés, a többség a kiskapu felé indul. Az utánpótlásfutballban pedig az eredményességről a képzésre és a nevelésre helyezném a hangsúlyt, mert a fiatalok fejlesztése az egyetlen esély, hogy hosszú távon változtassunk az eredménytelenségen. Ha a legerősebb magyar csapatok harmadik és negyedik vonalból érkező légiósokat szerződtetnek, a nézőszám és a színvonal sem lesz magasabb. Lehet, hogy bajnoki címet vagy Magyar Kupát nyer az együttes, de a magyar futball nem fejlődik. Nézzük meg Izlandot! Nincsenek olyan stadionjaik és akadémiáik, mint nekünk, de olyan rendszert alakítottak ki, amelyben becsvágyó, öntudatos és szorgalmas gyerekeket nevelnek. Talán egyikük sem olyan képzett, mint az aktuális magyar tehetségek, de felkészítik őket a kihívásokra. Ezzel szemben amikor a magyar fiataloknak bizonyítaniuk kellene, többnyire elbuknak, mert hiányzik a tartás, hiányoznak fontos emberi tulajdonságok. Technikailag, taktikailag és fizikailag bárkit fel lehet készíteni, de a megfelelő mentalitást sokkal nehezebb kialakítani. Ha a gyerek túl korán százezres fizetést kap, kiölik belőle a megfelelő értékeket. Márpedig ha a tartás hiányzik a srácból, az első nagyobb szél elfújja.

– Bele lehet nevelni a becsvágyat és a tartást abba a fiatalba, akiben eredendően nincs benne?
– Igen. A genetika meghatározza a hajszínt és a végtagok hosszát, de a belső tulajdonságokat a környezet alakítja ki. Édesapám mindig azt mondta, csak akkor lehetek több az átlagnál, ha többet is dolgozom az átlagnál. Sohasem ment oda az edzőhöz, hogy tegyen be a csapatba, csak nekem mondogatta, hogy még jobban kell teljesítenem. A pesti bérházunkban rendszeresen szökdeltünk felfelé a lépcsőn, otthon gyűrűt szerelt fel, sok reflexgyakorlatot végeztetett velem, mert csak így lehettem jobb az átlagnál.

– Gyakran érkeznek magyar kapusedzők berlini tanulmányútra?
– Igen, sokan jelentkeznek. Ám ezeknél a túráknál nemcsak azt kell megfigyelni, milyen gyakorlatokat végzünk, az is fontos, milyen miliőben zajlik a munka. Hallom, amikor az otthoni akadémiákon arról beszélnek, hogy ugyanazokat a gyakorlatokat végzik, mint nyugaton. Ez valószínűleg igaz, csak nem mindegy, hogyan hajtják végre őket. A passzolási gyakorlat felépülhet ugyanúgy a berlini és a magyarországi edzésen, de ha az egyik gyerek teljes intenzitással, százszázalékos erőbedobással hajtja végre, a másik pedig háromszor megigazítja a hajpántját, kényelmesen labdázik, csak az egyik srác fejlődik. Fontos lenne, hogy az akadémiai szerződésre és az NB I-es szereplésre a magyar tehetségek ne végcélként, hanem állomásként tekintsenek. Ellenkező esetben még hosszú évekig üresen maradnak a bársonyszékek.