Hosszú, változatos idény végéhez közeledünk, ugyanakkor már rég tűnt ennyire egyértelműnek a végkifejlet. A történet ugyanis már szeptemberben, az első hét előtt úgy nézett ki nagyjából minden szakértőnél (még a mi erősorrendünkben is – lásd itt!), hogy vajon Denver–Seattle vagy Denver–San Francisco Super Bowl lesz. Aztán a Konferenciadöntők utolsó másodperceiben pontosan ugyanez volt a kérdés...

De hogyan is érkeztünk el a mindenki által papírformának vélt mérkőzéshez?

DENVER BRONCOS (15–3)

A Denver Broncos már egy éve is a Super Bowl egyik legnagyobb esélyese volt az Amerikai főcsoportból, hiszen az amúgy is elég erős keret mellé John Elway megszerezte minden idők egyik, ha nem a legjobb irányítóját is, Peyton Manning személyében. A kezdeti döcögés (2–3-as start) után a San Diego elleni csodát (0–24-ről 35–24) követően az alapszakaszban minden meccset megnyertek már a Musztángok, a rájátszásban azonban a későbbi bajnok Baltimore Ravens kétszeri hosszabbításban diadalmaskodott.

A holt szezonban az együttes ugyan egy kaotikus faxügy miatt elvesztette egyik legjobb irányítósiettetőjét, Elvis Dumervilt, de még így is bőven pozitív mérleggel jött ki a játékmentes hónapokból.
Érkezett ugyanis a fő rivális New England Patriotstól a liga tán legjobb belső elkapója, Wes Welker, a támadófalba a szezon egyik legjobb teljesítményét nyújtó Louis Vasquez San Diegóból (cirka 23.5 millió dollárért írt alá négy évre), ugyaninnen Shaun Phillips Dumervil posztjára (az alapszakaszban 10, a korábbi csapata elleni főcsoport-elődöntőben további két sackkel meghálálva a lehetőséget), a hátvédsorba Dominique Rodgers-Cromartie, és még Manning fő testőre, Ryan Clady is hosszabbított a csapattal. Sokkal kisebb visszhangot váltott ki a belső védőfalember Terrance Knighton szerződtetése, a Jacksonville-től érkező játékos azonban mind a futás megállításában, mint az irányító siettetésében hatalmas teljesítményt nyújtva segítette a csapatát.

Aztán jöttek a kevésbé jó hírek, a ligába berobbanó linebacker Von Miller hatmérkőzéses eltiltást kapott, Clady számára pedig két meccs után véget ért a szezon. A játékosbörzén szerzett játékosok közül gyakorlatilag egyedül a cserefutóként alkalmazott Montee Ball (559 futott, 145 elkapott yard, 4 TD) tudott érdemben hozzátenni a csapat teljesítményéhez, amely már az idény első meccsén megmutatta, miért is tartják az AFC favoritjának.

Ugyanis a címvédő Ravens épp a Denver vendégeként játszotta le a 2013-as szezont első találkozóját, amelyen Peyton Manning gyakorlatilag tönkreverte a Baltimore védősorát. A zseniális irányító az első meccsen 7 TD-passzal jelezte, ebben az idényben nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak, aki fel akarja venni vele a versenyt.

Gyakorlatilag hétről hétre döntötte meg a rekordokat mind ő, mind a Broncos, amely az első öt fordulóban csak az Oakland elleni 37–21 során nem jutott 40 pont fölé. Pedig a sorban ott volt a címvédő (49–27), a 2011-es idény bajnoka (–Giants 41–23), a szezon későbbi felében parádés formában játszó, a yardokat ipari mennyiségben termelő Eagles (52–20) és az utolsó pillanatig a rájátszás kapujában lévő Cowboys (51–48) is.

A Jacksonville Jaguars gond nélküli legyőzése már sorozatban a 17. alapszakaszbeli sikere volt az együttesnek, és igencsak úgy tűnt, a rekordokat halmozó támadósor vezette gárda megismételheti a Patriots 2007-es hibátlan (16–0-s) alapszakaszát.

Aztán jött a csavar, Peyton Manning első visszatérése Indianapolisba, ahol aztán a Colts a remeklő Andrew Luck vezérletével lerombolta a verhetetlenség mítoszát – bár az elért 33 pont itt sem tűnik kevésnek, 36–17-es vezetés után a Csikóknak még ez is belefért (33–39).

A szezonban csúnyán alulteljesítő Washington Redskins ellen az addig 25 TD-passza mellett csupán három interceptiont jegyző Manning háromszor is eladta a labdát, és a 3. negyedben a Rézbőrűek már 21–7-re vezettek. Hogy aztán gyakorlatilag egy tükörsima végjátékban 45–21-re így is könnyedén kikapjanak. Manning csak az utolsó 15 perc során három TD-passzt adott, a fővárosi védelem pedig semmit nem tudott kezdeni a Denverrel.

Aztán egy pihenőhét után jött a San Diego, amely bár megverni nem tudta (sőt, igazából szorossá tenni is csak a végén, 28–6-ról lett 28–20), a 38 perces labdabirtoklás a denveriek ellen brutálisan magasnak számított, és először maradt 30 alatt a Broncos. Majd egy hétre rá megint, bár ez akkor annyira meglepő, tekintve azzal a Kansas Cityvel játszottak, amely az előző idény leggyengébb mérlegét magáról lesöpörve, egyedüliként maradt veretlen 9 mérkőzést követően, ráadásul egyszer sem engedett az ellenfeleknek 17-nél több pontot. Manningéket ugyanakkor ők sem tudták teljesen feltartóztatni, bár a 27 szerzett pont és az egyetlen TD-passz még így is a legkevesebb volt (27–17).

Az elmúlt másfél évtized legnagyobb rivalizálására utazott ezt követően Manning csapata, a New England otthonában pedig úgy tűnt, minden idők legsimább „Brady–Manning” csatája alakul ki. Hogy aztán a legszorosabb legyen… Történt ugyanis, hogy még a Hazafiak az első három labdabirtoklásuk során mindháromszor elhagyták a tojást a nagy fagyban, addig a denveriek köszönték szépen, és villámgyorsan megléptek 17–0-ra, majd a szünetre 24–0-val mentek, és Rodgers-Cromartie utolsó másodperces sérülésével.

A többi már történelem, a Patriots sorozatban szerzett 31 ponttal fordított, amikor azonban már úgy tűnt, hogy a Broncos nem tud visszajönni a meccsbe, volt még egy csavar. Jöhetett a hosszabbítás, ahol a puntháború végén egy denveri hiba után lőtávolságba ért a Patriots, amely egy mezőnygóllal meg is nyerte a szezon egyik legjobb meccsét (31–34).

A Broncos ráadásul sorsolása legkeményebb heteit élte, ezúttal vendégként lépett pályára a Chiefs ellen, amely 21–7-re ment a második negyedben. Az alapszakaszban 1288 yarddal és 11 TD-vel záró Eric Deckerre azonban nem volt ellenszer, a kiváló elkapó ezen a találkozón 8 elkapásból 174 yardot és 4 TD-t jegyzett, gyakorlatilag egymaga eldöntve az összecsapást (35–28).

A Tennessee Titans elleni fagyos meccsen ráadásul Manning azt is bebizonyította, hogy nem zavarja őt annyira a nagy hideg, 397 yarddal és 4 TD-jével ismét 50 pont fölé juttatta övéit (51–28), pedig a Titánok már 21–10-re is vezettek a meccs során.

A San Diego aztán ismét megmutatott valamit a Denver lehetséges megállításának fortélyaiból, Philip Riversék ismét lenyelték a labdát, s bár a Broncos 10–3-as vezetéssel kezdett, az utolsó negyedben elért tíz pontja előtt a Chargers három TD-t is szerzett, és végül 27–20-ra legyőzte a csoportriválist. Ez a 20 pont a legkevesebb, amelyet ebben az idényben a denveriek szereztek!

Az utolsó két forduló konkrétan Manning rekordjairól szólt, a Houston elleni kiütés során megdöntötte a TD-rekordot (végül 55-tel zárt), majd az Oakland ellen egy félidőnyi játékkal is átadta a múltnak a passzolt yardok rekordját (5477).

A rájátszás első fordulójában így pihentek a Musztángok, majd az életüket kétszer is megkeserítő Chargersszel találkoztak, és ezúttal sem jutottak el 30 pontig, mondjuk a 24 pont is elég volt ahhoz, hogy megnyerjék a meccset – bár a végén a San Diegónak volt még egy lehetősége (24–17).

A konferenciadöntőben jöhetett a 15. Manning–Brady párharc, az addigi 4–10-es mérleg azonban semmit nem ért a vendégeknek, a Denver irányítója gyakorlatilag nyomás nélkül szétszedte a megtizedelt Hazafiakat, és végül 400 yarddal és 2 TD-passzal zárta a teljesen sima meccset (26–16).

A Broncosnál a támadófal Clady korai kiválása ellenére elképesztő szezont hozott, az eddigi 18 meccsen csupán 18 sacket kellett Manningnek elszenvednie, a legutóbbi 7 fellépésen pedig összesen csak hármat. A védelemből Von Miller 9 meccs után ismét kidőlt, mellette a hátvédsorból Chris Harris, a védőfalból Derek Wolfe és Kevin Vickerson is sérültlistán landolt, de a támadósor csillogása eddig mindent elhomályosított. A futók közül Knowshon Moreno (1038 yard/10 TD), az elkapók közül Demaryius Thomas (1430/14) és Decker (1288/11) is ezer yard és két számjegyű TD-vel végzett, rajtuk kívül TD-kben pedig ez még az agyrázkódások miatt meccseket kihagyó Welkernek (778/10) és a tight end Julius Thomasnak (788/12) is sikerült. Ezek után meglepő módon a Broncos által szerzett 606 pont nem szimplán a szezon, hanem a liga történetének legjobb ponttermésének bizonyult, így aztán az is belefért, hogy az együttes védelme 399 pontot engedett az ellenfeleknek, ami a 11. legrosszabb mutató.

SEATTLE SEAHAWKS (15–3)

A Seattle ezzel teljesen ellentétes stílust képviselve harcolta ki a fináléba kerülést. A Seahawks ugyanis bár nem termelt rosszul a pontokat tekintve (417-tel holtversenyben a nyolcadik helyen végeztek), brutális védelmének köszönhetően jutott el idáig. A 231 egység ugyanis a legkevesebb, amelyet ebben a szezonban valamelyik együttes engedett, de 300 alatt is csupán az NFC döntőjében elvérző San Francisco 49ers (272) és a konferencia elődöntőjében az utóbbi csapat ellen alulmaradó Carolina Panthers (241) zárt.

A Seahawks védelme már az előző szezonban is brutális volt, ehhez még hozzájött a szabadügynökpiacon megszerzett két irányítósiettető védőfalember, Cliff Avril (az alapszakaszban 8, a rájátszásban 1.5 sacket szerzett) és Michael Bennett (8.5 és 1.5), valamint a támadósor felturbózására egy csere keretében elhozott Percy Harvin érkezése is.

Ez utóbbinak folyományaként az előző idényben konferencia-elődöntőbe jutó együttesnek nem volt első körös választási lehetősége a drafton, a második kanyar végén húzott Christine Michael az előszezonbeli remeklés után az alapszakaszban négy meccsen 18 labdacipelést kapott (79 yardot szerzett), a harmadik körös Jordan Hill hasonlóan kevés lehetőséget kapott a védőfal belsejében, a negyedik körös elkapó pedig az 53-as keretbe sem fért bele végül... A komplett újoncegységet Luke Willson tight end 272 yardja és 1 TD-je, valamint a 7. kör végén talált támadófalember Michael Bowie menti meg valamelyest.

A Halászsasok már az első két héten lejátszották a szezon, na jó, alapszakasz két tán legfontosabb meccsét, mert mit ad Isten, épp a Panthers és a csoportrivális, tavaly döntőző 49ers volt az első két ellenfél. A Seattle pedig már jó előre megmutatta a riválisoknak, mi vár az ellenfelekre a szezonban: a két meccsen összesen 10 pontot kapott csak! A Carolina elleni 12–7 a Panthers korábbi gyengélkedése miatt annyira nagy számnak ugyan nem tűnt, a 49ers 29–3-as kiütése viszont már egyértelmű jelzés volt – pedig Russell Wilson kifejezetten gyengén játszott, csupán nyolc jó passza volt, 142 yardja és egy TD-vel mellett pedig egy interceptiont is dobott.

A Jaguars a Seahawksnak sem okozott problémát (45–17), a szezon elején még mindenkire veszélyes Houston viszont gyakorlatilag egy nyert meccset tudott elszórakozni. A „szörnyeteg" Marshawn Lynch (1257 yard, 12 TD) TD-jével 6–20 után szépített ugyan a Seahawks, Wilson interceptionje után azonban így is jó helyzetből jöhetett a Texans, és 3 perccel a vége előtt már a Seahawks 40-esénél járt. Pár yard hiányzott már csak a mezőnygóltávolsághoz, azonban Matt Schaub passzából a liga egyik legjobb védője, a nyolc interceptionnel záró Richard Sherman szerzett 58 yardos TD-t, a hosszabbítást pedig behúzta a Seahawks (23–20).

A következő meccsen már azonban nem jött az újabb idegenbeli siker, érdekesség, hogy a Seahawks veretlenségét is az Indianapolis vette el! A Colts az utolsó negyedet ugyan még hátrányban kezdte, az egész szezonban nagyszerűen működő Andrew Luck, T. Y. Hilton páros (ezen a meccsen két TD-t is összehoztak) hajtotta Csikók 11–0-s záró játékrésszel diadalmaskodtak (28–34). Ezt leszámítva még 24 pont felett sem engedtek a szezonban a Halászsasok…

Jött sorozatban a negyedik AFC Déli csoportjából érkező ellenfél is, a Tennessee Titans ellen ismét dominált a védelem, az egyetlen Titán-TD egy elvesztett labda utáni hosszú visszahordásból született (20–13), majd az Arizona Cardinals otthonában egy kései engedett TD ellenére is simán nyert a Seahawks (34–22).

A Rams védelme aztán gyakorlatilag darabokra szedte a Seahawks támadófalát egy fordulóval később, Wilson kis túlzással többet volt a földön, mint állva (hétszer is sackelték), de Golden Tate egyszer így is elszabadult, amelyből 80 yardos TD-t szerzett a Seattle. Wilson ezzel együtt összesen 139 yardig jutott a meccsen, amelyen ráadásul a Rams a végén kétszer is próbálkozhatott az egyyardosról, de a Seahawks védelme megmentette a sikert (14–9).

A kiszenvedett győzelmet a szezon egyik legkönnyebb meccse követte – de csak papíron. A Buccaneers ugyanis hét vereséggel érkezett meg Seattle-be, ahol Wilson még nem kapott ki a csapatával, és egyébként is 7–1-es mérlege volt az együttesnek. Na, a pont nélkül első negyed után a Tampa Bay úgy pakolt be 21 pontot hirtelen, hogy a Halászsasok csak pislogtak (0–21). Az újonc cserefutó Mike James élete meccsét játszotta, 158 yardja mellett egy passzolt TD-t is szerzett (!), de még a harmadik negyedben is 24–7-re vezettek a vendégek, mielőtt Wilsonék megrázták magukat, és hosszabbításra mentették a meccset, majd behúzták az újabb ráadásos meccsüket is (27–24).

Az előző idényben rájátszásba jutó, ebben a kiírásban csak szenvedő együttesek elleni találkozók jöttek, az Atlanta Falcons (33–10) és a Minnesota Vikings (41–20) legyőzésének egyetlen érdekessége, hogy utóbbi meccsen lépett egyedül pályára, és szerzett egyedül elkapást (egyet...) az alapszakaszban Percy Harvin. Na jó, a másik, hogy az Atlanta búcsúztatta az előző idényben a Seahawkst az elődöntőben, méltó revánsot sikerült hát venni.

A pihenőhét után jött a Drew Brees vezette New Orleans, amely az előző szezonbeli csőd után 304 kapott csupán az idényben, ez pedig a negyedik legjobb teljesítmény volt ebben a kiírásban. Wilson egészen parádés játékkal (70 százalék feletti pontosság, 310 yard, 3 TD, 47 futott yard) rukkolt elő, a védelem pedig teljesen megfojtotta Breeséket, az eredmény pedig úgy is kiütéses siker lett, hogy a Seahawks a második félidőben már csak 7 pontot szerzett (34–7).

A 49ers elleni visszavágón igazából a presztízst leszámítva csak a kaliforniaiaknak volt fontos (bár a Seahawks alighanem örült volna, ha az egyik fő rivális rájátszási esélyeit csökkenti), a jobban akaró San Francisco egy utolsó perces mezőnygóllal végül behúzta az összecsapást (17–19).

A Giants és Eli Manning totális megsemmisítése (5 interception, 23–0) után a rájátszásért nagyon kaparó Cardinals megszakította Wilson hazai veretlenségét (10–17), az utolsó fordulóban a Rams sima elintézése (27–9) után pedig kiharcolta az első kiemelést a csapat, amely tehát hatszor is egy számjegyű ponton tartotta az ellenfelét, és a Falcons ellen is csupán 10-et engedélyezett egy agyonnyert meccsen.

A konferencia elődöntőjében ismét Breesék következtek, és a New Orleans irányítója a negyedik negyedig ismét csak szenvedett, addigra pedig már 16–0-ra vezetett a Seahawks. A 140 yardig és két hatpontosig jutó Lynch bő két perccel a vége előtt 23–8-re módosította az állást, de a Szentek még itt sem adták fel, Marques Colston TD-je után az onside kickkel visszaszerezték a labdát, de az újabb pontszerzés már nem jött össze (23–15).

Wilson ezúttal ráadásul még jól sem játszott, ezt azért a konferenciadöntőben kárpótolta később, ahol az ellenfél nem is lehetett más, mint a 49ers. A San Francisco hiába kezdte erősen a meccset, 10–0-s vezetést Lynch 40 yardos evickélése után eltűnt (10–10), és bár Anquan Boldin (egy valamivel jobban teljesítő új elkapó) TD-jével 17–10-re ismét a vendégek vezettek, egy mezőnygól után a Seahawks 4. és 7-re bevállalós játékot hívott, amelyből 35 yardos TD-t szerzett megfordítva a meccset (20–17). A hajrában a kétszer is jó helyzetbe kerülő hazaiak még egy field goalt szereztek, de egy TD-vel így is fordíthatott volna a 49ers, ha Colin Kaepernick passzát Sherman nem vadássza le társa kezébe Michael Crabtree elől (23–17).

A két csapat tehát egyaránt 13–3-as alapszakasz-mérleggel kaparintotta meg konferencia legjobb mutatóját, így az első kiemelést, és ez a két csapat volt csak, amely legalább 135 ponttal többet szerzett, mint amennyit kapott (Denver 207, Seahawks 186). A döntőjük ezek után aligha ér meglepetésként bárkit. De hogy a fináléban ki örülhet? Ismét beigazolódik a védelem nyeri a bajnokságot frázis, vagy a Broncos fegyverarzenáljára már a Seahawks védelme sem talál választ? Esetleg a két ellentétes egység, a kevésbé produktív Seattle-támadósor és pontokat azért nagy számban engedő Broncos-védelem lesz az, amelyen eldől a csata egyik, vagy a másik irányba? A hetedik döntőjére, és harmadik bajnoki címére készülő Denver vagy a második Super Bowlján első sikerét remélő Seahawks? Már csak ötöt kell aludnunk...