A zsinagóga lépcsőjétől a megúszott terrorista merényletig

– Minden tavasszal kilátogat a temetőbe egykori edzője, Adler Zsigmond sírjához. Idén volt már?
– Még nem, de ilyenkor szoktam kimenni, április tizenhetediki születésnapja környékén. Neki köszönhetem, hogy a szorítóban lettem valaki. Ezt nem felejtem el soha – úgy őrzöm a lelkemben az emlékét, hogy ő volt a nevelőapám.

– Ha már a nevelőszülőnél tartunk: a születésével kapcsolatban kétféle információ terjedt el, az egyik, hogy Újpesten született, a másik, hogy a dunakeszi zsinagóga lépcsőjén találták. Melyik az igaz verzió?
– Az utóbbi. S nyilván szóba kerül, hogy később Békéscsabán kezdtem el bokszolni. Hát azért, mert oda költözött a családom, amely adoptált.

– Kónya Pepire emlékszik?
– Ki az?

– Gondoltam, ön majd megmondja! Amikor egyik kollégám megkérdezte Csötönyi Sándortól, a szövetség korábbi elnökétől, hogy ki volt az általa látott legjobb bunyós, azt válaszolta: nem Papp Laci, sem Ali, sem Stevenson, hanem Kónya Pepi. S hogy miért ő, erre Csötönyi azt felelte: „Mert ő ifiként még Gedót is megverte.” Aki önt legyőzte, nem lehetett akárki…
– Az lehet, hogy nem volt akárki, de nekem nem ugrik be a név hallatán senki.

– Beszéljünk inkább a békéscsabai évekről!
– Annyira megszerettem a Viharsarokban, hogy ennek kapcsán csak Petőfi Sándort tudom idézni: „Lenn az alföld tengersík vidékin/Ott vagyok honn, ott az én világom; Börtönéből szabadúlt sas lelkem,/Ha a rónák végtelenjét látom.”

– Fejből fújja Az alföld című verset?
– Na, hallja! Csabán jártam iskolába, itt ért gyerekként az ötvenhatos forradalom, no és természetesen a legnagyobb élmény, hogy ott kezdtem el az ökölvívást.

– Sokan bunyót, bokszot mondanak, ön viszont mindig ökölvívásnak nevezi a sportágát. Ez tudatos?
– Az bizony! Ezzel fejezem ki leginkább a sportág lényegét. Számos vélemény van, hogy az ökölvívás küzdősport. Hát nem! Van persze bunyó is, de az máshol van, nevezzük csak ökölvívásnak. Az idegek és az izmok játéka. Nevelő célzatú, személyiségfejlesztő sport a miénk. Nagyon örülök, hogy ezt választottam, s igen, a békéscsabai kezdés is örömmel tölt el. Büszke vagyok, hogy a város halhatatlan sportcsillaga lettem. Azt szoktam mondani, hogy szabad volt az életem, szabad akaratomból választottam az ökölvívást, amelynek már hatvanhárom éve rabja vagyok.

– A sportág megítélésével kapcsolatban létezik egy legenda: abból lesz jó bunyós…
– …jó ökölvívó…

– …bocsánat, jó ökölvívó, akit az első edzésen megvernek, de másnap is lemegy a tréningre. Önnél is így kezdődött?
– Egy frászt! S ez a feltételezés – vagy minek nevezzem – sem igaz. Az lesz igazán jó ökölvívó, akiben megvannak az adottságok, de ez is kevés lenne, mert kell valaki, aki ezeket az adottságokat felismeri az emberben és kihozza belőle. De ugyanolyan fontos a sportág iránti alázat, az, hogy valaki mennyire tud megszenvedni azért, hogy ökölvívó legyen. S akkor még nem is beszéltem arról, hogy jó ökölvívó… Szóval én azért mentem le Békéscsabán a szakosztály edzéseire, mert el akartam sajátítani a sportág csínját-bínját. Meg akartam tanulni.

– Igaz, hogy a nevelőapja kazánkovácsot akart önből faragni, s mivel a nehéz kalapácsok emelgetéséhez erő kellett, az a tréningeken is kamatozott?
– Nem így történt, de a hozzám kapcsolódó valós sztorinak is van romantikája. A közelben lakott Jani bácsi, a patkolókovács, akinek rendszeresen segítettem az iskola előtt. Mielőtt bementem a suliba, nap mint nap húztam a fújtatót. Kaptam érte kevés pénzt, gyümölcsízt vettem belőle. Apropó, tudja, mi az?

– A gyümölcsízű cukorkára gondol?
– Nem, lekvárféleség volt az ötvenes-hatvanas években, egy nagyobb tömbből szeltek le egy darabkát, éppen annyit, amennyire a pénzből telt. Meg vettünk kiflit, és aznapra megvolt a kajánk.

– Mennyire játszott szerepet az életében a Hajógyári fiatalok című film, amelyben önt is bemutatták?
– Sokat, de az elején kezdem. Az általános iskola után szakmát tanultam, autogén hegesztő lettem, és a Hajógyárban helyezkedtem el, még a címre is emlékszem, a Váci út 102.-ben, már Pesten. Pauló Lajos filmrendező készített egy filmet az ott dolgozó fiatalokról és engem is bemutattak. A beszélgetés folyamán pedig rákérdeztek, hogy én bokszolok-e. Még talán azt is mondtam, hogy az nem boksz, hanem ökölvívás, de a lényeg az, hogy megkérdezték a céljaimat. Mire elmondtam, hogy még nagyon az elején tartok, de nem adom fel, mert azzal biztattak, talán olimpiai bajnok is lehetek.

– Ez mennyire tudatosult önben?
– Nagyon! Persze tudtam, hogy csupán azt jelenti, a lehetőségem megvan, s nem azt, hogy ha továbbra is lejárok, száz százalék, hogy olimpiai bajnok leszek. Ezt a filmet a hatvanas évek közepén forgatták, 1965-ben kerültem a Magyar Pamut SC-be, aztán két év múlva már a Vasas következett, ha jól emlékszem, az 1967-es csapatbajnokságon már a piros-kékek színeiben indultam.

IVOTT EGY CSÉSZE TEÁT, MEGMENTETTE AZ ÉLETÉT

– Az ön sportágában elég nagy a lemorzsolódás. Mikor bizonyosodott meg arról, hogy jó ökölvívó lesz?
– Hogy jó leszek, abban nem voltam biztos. Persze ez lebegett a szemem előtt. Az igazi lökést az adta, hogy reális lehetőségét látták, hogy olimpiai bajnok is lehet belőlem. Az nagyon megfogott, igazi célt láttam magam előtt. S Adler Zsigmond személyében kiváló edzőm volt. Hozzáteszem, a Békéscsabai Építők mestere adta meg az alapot az útravalóhoz. Nevelőedzőm, Kocziha János szavait idézem: „A munka nem vész el, fiam!” Eszerint készültem mindennap, már akkor is, amikor a világversenyekről rendre aranyérmekkel tértem haza.

– Mit jelentett önnek Adler személye?
– A Fateré? Hát ezt nehéz szavakba önteni. Abban volt zseniális, hogy kihozta belőlem, ami bennem volt. Az előbb azt mondtam, abból lesz igazán jó ökölvívó, akiben megvannak az adottságok, de mindez kevés, mert kell valaki, aki ezeket az adottságokat felismeri az emberben és kihozza belőle. Nos, Adler ebben kiváló volt. Ebben is, mert a lelki felkészítésben is utánozhatatlan volt. Úgy kerültem a keze alá, hogy a Vasas sporttelepén kék-fehérre volt lefestve a kerítés, s én azt hittem, az MTK edzésére jövök. Beléptem, Adler fogadott, kérdezte, mi a fenét keresek ott?

– Az előbb említette, hogy az 1967-es csapatbajnokságon már a Vasas színeiben vett részt. Milyen volt az akkori csébék hangulata?
– Ha azt mondom, felejthetetlen, azzal nem mondok semmit. Telt ház a Sportcsarnokban, nagy meccsek, csapatszellem, mi kell még?!

– Néhány jó csapat, mint a Vasas, az Újpesti Dózsa, a Tatabánya, a Borsodi Bányász vagy a Honvéd Zalka SE.
– Hol van az már?! Bolondultak az emberek a csébékért. Mindenki nyaggatott, hogy vigyem be, ez akkoriban rendszeres volt. Bement előttem hét-nyolc pali, én zártam a sort, elordítottam magam, hogy Vasas, hogy a jegyszedők azt higgyék, hogy az egyesülethez tartoznak. Csakhogy volt olyan, hogy lekapcsoltak, mondván, mutassam a jegyeket, persze nálam egy darab sem volt. Aztán az is előfordult – akkor még kevésbé voltam ismert –, hogy kitessékeltek a csarnokból. Idővel szóltam, hogy lassan a ringbe kellene lépnem, mert én vagyok Gedó György. „Ja, te vagy a Gedó? Akkor gyere vissza, menjél a kötelek közé!”

– Az ökölvívást ismerő szakemberek szerint a papírsúlyú kategó­riát önnek találták ki. Igaz ez?
– Részben. Nem ezen állt vagy bukott, de tény, hogy a súlycsoportot a testemre szabták.

– Nem is kellett fogyasztania?
– Eleinte nem, később már igen. Ahogy én szoktam fogalmazni, az ökölvívásomra a következő volt a jellemző: kemény voltam, de igazságos.

– Azon ritka magyar ökölvívók közé tartozott, akinek a technikája mellett megrendítő ütőereje is volt. Hogyan alakult ki?
– A technikámat a jó edzőimnek köszönhetem, az erőm meg megvolt, mert még Csabán a patkolókovácsnál kezdtem a napokat.

– Noha minden klappolt, az első olimpiáján mégsem ért el eredményt. Miért?
– Azt nyilván tudja, hogy az első fordulóban sérülés miatt leléptettek. Felrepedt a szemhéjam, van ilyen. De nem volt annyira súlyos sérülés, hogy be kelljen szüntetni a küzdelmet. Csak éppen egy lengyel srác következett volna ellenfélként, s a nemzetközi bíróbizottság akkori egyik főmuftija lengyel volt, s úgy látta, veszélyes vagyok a honfitársára, így latba vetve minden tekintélyét, amellett állt ki, hogy ne folytathassam a küzdelmet. Nyilvánvalóan sportszerűtlen döntés volt, de alig múltam tizennyolc éves, nem vettem a szívemre.

– Már csak azért sem, mert egy esztendőre rá megnyerte a bukaresti Eb-t. Ráadásul nemcsak az ön, hanem Orbán László nyakába is aranyérmet akasztottak.
– Így van, azt szoktam mondani, ezt megelőzően húsz évvel történt hasonló bravúr a kontinensbajnokságokon, amikor 1949-ben Oslóban váltósúlyban Torma Gyula, középsúlyban Papp Laci lett Európa-bajnok.

– Bocsásson meg, Torma azt az aranyérmet már csehszlovák színekben nyerte meg.
– Na és?! Nekem ő mindig magyar marad! Mindjárt visszatérhetünk a bukaresti Eb-re, de ha már a magyarság szóba került, ennek kapcsán szeretném elmondani, hogy a román fővárosban megnyertük Lacival az Eb-t, s utána a bukaresti Operában Simándy József a Bánk bánból elénekelte a leghíresebb áriát, Hazám, hazám, te mindenem! Libabőrös lettem tőle.

– Nehéz elképzelni, és így utólag utánajárni, de nem hinném, hogy Nicolae Ceausescu, Románia mindenható ura a Bánk bán vendégelőadásával kedveskedett volna az országában élő magyarságnak…
– Lehet, de így vagy úgy, az biztos, hogy ott hallgathattam Simándyt. Aki magyar volt, az értette, aki nem, az román.

– Viszont hajszál választotta el, hogy az eredményhirdetésen nem hallhatta a magyar himnuszt. Az olasz Franco Udella ellen sérülten állt ki…
– Igen, az elődöntőben megfejeltek, felrepedt a szemhéjam, s félő volt, hogy a döntőben felszakad, s akár le is léptethetnek, mint ahogyan a mexikóvárosi olimpián történt. De Szalay László edzőnek zseniális ötlete támadt, azt mondta, ragasszuk le mindkét szemhéjamat, így az olasznak fogalma sem lesz, melyik a sérült, melyik szememre menjen rá. Mert azért megjegyezném, akkoriban nemcsak fejeléssel, hanem a bokszkesztyű fűzőjével is lehetett súlyos sérülést okozni.

– Második Eb-aranya után egy évvel azonban a szorítón kívül az életét veszthette volna…
– Igen, az észak-koreai Kim U Gil ellen már bíztam benne, hogy nyerek, hanem előtte történt a szörnyű merénylet.

– Úgy tudom, önt is meghívták az izraeli sportolók magukhoz a müncheni olimpián, s kis híján szintén a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet áldozata lett.
– Igen, ez megrendített. A vérengzésnek tizenegy halálos áldozata volt, és óriási szerencse, hogy nem voltam köztük. A Fatert hívták meg, neki volt ismerőse az izraeli trénerek között, meg is beszéltük, hogy átmegyünk, szinte a szomszédunkban laktak a Connollystrassén. Csakhogy én az edzésről tértem vissza, gondoltam, megiszom még egy csésze teát. Mire ez megtörtént és indulhattunk volna, hallottuk a nagy szirénázást, s nem sokkal később kiderült, hogy az izraeliek terrorcselekmény áldozataivá lettek. Szörnyű tragédia, nem is nagyon tudtam feldolgozni.

FIDEL CASTRO A LELÁTÓN, FELKÉSZÜLÉS A FLOTTILLÁNÁL

– Gondolom, akkor emellett eltörpült, hogy az olimpiai döntőben kellett bokszolnia.
– Éppen ellenkezőleg! A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Avery Brundage kijelentette, a játékoknak folytatódniuk kell, meg a sportolók is úgy gondolták, de egy ilyen tragédia árnyékában azért ez nem volt ilyen egyszerű. Én pedig különösen be akartam bizonyítani, hogy a sport mindent legyőz, az esetemben ez az aranyérmet jelentette. Mondjuk, egyhangú pontozással vertem meg az észak-koreait, ám a második menetben nem voltam jobb, a győzelemhez az is kellett, hogy ugyan a mérkőzésvezető nem számolt rá, de a záró szakasz vége felé megrendítettem, s ez jó benyomást keltett a pontozókban. Külön öröm, hogy Brundage adta át az aranyérmet, az olimpiának a történtek ellenére tényleg folytatódnia kellett, s roppant büszke voltam, hogy én győzelemmel álltam „bosszút” a történtekért. Az meg nagy örömmel töltött el, hogy én szereztem a magyar sportolók századik olimpiai aranyérmét.

– Hivatalosan a birkózó Hegedűs Csabáé ez a dicsőség, mert ugyan az ön döntője hamarabb befejeződött, mint Hegedűs utolsó mérkőzése, de akkoriban a birkózóknál még nem döntőt, hanem körmérkőzést rendeztek, s az biztos volt, hogy nyolcvankét kilós klasszisunk csak fatális hiba folytán esik el az első helytől.
– Erre azt szoktam mondani, végül is mindegy, mert így is, úgy is Vasas-sportolóé a dicsőség.

– Nem feltétlenül születésnapi interjúba illő kérdés, de huszonhárom éves korára olimpiai bajnok lett, előtte két Eb-n állhatott a dobogó legfelső fokára, mégis a Münchenben nyert aranyat követően leszálló ágba került. Osztja ezt a nézetet?
– Ez az igazság, de a részletek azért érdekesek. Az 1973-as belgrádi Eb-n sérülés miatt nem indulhattam, egy évvel később a sportág első világbajnokságán, Havannában a negyeddöntőben nem nyerhettem a kubai Jorge Hernández ellen – Fidel Castro jelenléte is erősen befolyásolta a pontozást, de a biztonság kedvéért a kubai szétfejelte a szemöldökömet. Ám ez már csupán következmény volt. Eleve nem tudtam felkészülni. Néhány hónappal később, hogy megszületett a fiam, még hetvenháromban bevonultattak katonának, mert elkezdődött a háború.

– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy olyan nagy veszélybe kerülhetett a haza, hogy rám is szükség volt a seregben. Na mindegy, de nem tudtam normálisan felkészülni. Nyilván ez egyfajta nyomás volt, hogy menjek át a Budapesti Honvédba, de én maradtam a Vasasban. A flottillánál teljesítettem szolgálatot sok nagydarab gyerekkel, vittem két pár kesztyűt, hátha valakinek kedve van velem sparringolni. Volt, de mindenkit leterítettem, amikor jött egy tiszt, hogy nem látták-e a Gedót, mert nincs a körleté­ben. „Ja, ez a Gedó, aki halomra ver minket?” Azért a vébére nem ez volt az ideális felkészülés. De tény, München után már csak a katowicei Eb-n szereztem érmet, bronzot. Pedig két olimpián még kint voltam, de csupán a negyeddöntőig jutottam.

NEM LEHETETT PROFI, „MENHELYET” VEZETETT

– Edzőként akkor hallottunk önről, amikor 1994-ben olyan súlyosan megsérült, hogy tolószékbe kényszerült, és azóta is bottal jár.
– Egy hetvenkilenc kilós tehetséges sráccal csiszoltuk az ütéseket, az egyikbe a megbeszéltek szerint beleállt, olyan erővel ütött meg, hogy csak részben tudtam védeni, s elvitte a felső testem, megroppant a gerincem.

– Egy egész ország emlékszik rá, hogy 1998-ban cipőpucolóként kiült a Hősök terére. Mi volt a szándéka?
– Az egykor reflektorfényben élő sportolók közül karrierjük befejezése után sokaknak volt megélhetési problémájuk, bizonytalanná vált az egzisz­tenciájuk. Olyan társaim, akik az országnak dicsőséget szereztek, mégis sanyarú körülmények között éltek. Szándékosan választottam a figyelemfelhívásnak ezt a módját. Meg akartam hökkenteni a világot.

– Sikerült, de közvetve az is, hogy az ön kezdeményezésének eredményeként is, 2004 óta életjáradék illeti meg azokat a sportolókat, akik az ötkarikás játékokon dobogóra álltak. De ha már pénz: gondolt rá, mi lett volna, ha profinak áll? Feltételes módban, mert itthonról ez megvalósíthatatlan volt.
– Valóban elgondolkodtatott, hogy később az általam legyőzött Franco Udella a hivatásosok között világbajnok tudott lenni. Ahhoz, hogy profi legyek, el kellett volna hagynom a hazámat, ezt a montreali előolimpia megnyerése után meg is tehettem volna – ha disszidálok –, de látja, itt ülünk és beszélgetünk. Amikor itthon felvetődött, hogy hivatásos lennék, azt mondták, a profi sport nem egyeztethető össze a szocialista erkölccsel.

– Ugorjunk az időben: később fogalommá vált, hogy Gedóé a Vino bár a Szép utcában, sőt, előtte a Remy Martinben is dolgozott, amely a nyugati turisták felkapott helye volt a Belvárosban.
– Kicsit módosítanám, amit mondott. A Vino bár szerződéses üzlet volt, úgy volt az enyém, előtte nemcsak a Remy Martint vezettem – pontosabban a feleségem, mert neki volt vendéglátós végzettsége. Nyolc évig csináltam a Szép utcai, ahogyan akkor nevezték, gebint, még Somogyi Jenő, a Belvárosi Vendéglátó Vállalat igazgatója, a futballszövetség későbbi elnöke intézte el nekem. Gyakorlatilag „menhely” lett a borozó, nagyon sok rászoruló az én kontómra ivott ott.

– Jól érzi magát így, hetvenévesen?
– Jól! Mi az, hogy jól?! Nagyon jól! És rendkívül büszke vagyok rá, hogy a magyar ökölvívók közül egyedüliként négy olimpián vehettem részt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. április 20-i lapszámában jelent meg.)