McGregor elődjei, sportágváltók nyomában – bokszoló már győzött ketrecben

Természetesen nem McGregor az első, aki az UFC nyolcszöge után az ökölvívók négyszögében is kipróbálja magát, ám kétségtelenül ő az, aki a legmagasabbra tette a lécet debütálásakor.

McGregorral ellentétes utat járt be 1988 nehézsúlyú olimpiai bajnoka, a későbbi WBO-világbajnok, Ray Mercer, amikor 2009-ben – miután egy bemutató MMA-mérkőzésen kikapott Kimbo Slice-tól – MMA-szabályok szerint csapott össze Tim Sylviával, a korábbi nehézsúlyú UFC-bajnokkal.

Mercer egyetlen profi MMA-meccse jól sikerült: 9 másodperc után egyetlen ütéssel végzett a nála jóval magasabb és súlyosabb ellenfelével.

Persze messze nem volt mindenki olyan sikeres, mint Ray Mercer. Az első UFC-gálán 1993-ben egy Art Jimmerson nevű közepesen sikertelen bokszoló rándult át az MMA-világba, de – ahogy a szöuli olimpiai bajnoknak, úgy neki is csak egyetlen meccsig tartott az MMA-karriere. A meccsen egyetlen kesztyűvel szorítóba lépő félnehézsúlyú bokszolót a brazil dzsiudzsicus klasszis Royce Gracie körülbelül két perc alatt földharcban legyőzte.

Ha már Gracie szóba került, mindenképpen említsük meg a brazil kiválóság egy másik áldozatát is. A szumóban nagyon sikeres Akebono is megpróbálkozott az MMA-val – aztán kick-boxolni is elszegődött – miután véget ért karrierje a sószórók sportágában, s becsődölt étterme miatt megrendült az anyagi helyzete.

A K–1 nyújtott ugyan némi anyagi mentőövet, de sportszakmai sikereket ezzel a húzással finoman szólva sem vágott zsebre: az MMA-ban 4 meccsen négy zakó – az első a már említett Gracie-től. Kick-boxban sem aratott zajos sikereket: csupán egy győzelmet tudott felmutatni, és mellette 9 vereséget szedett össze a korábbi jokozuna.

Akebonót első és utolsó meccsén egyébként bizonyos Bob Sapp győzte le, aki alanyi jogon is résztvevője az összeállításunknak, lévén ő előbb volt NFL-játékos, mint K–1-es harcos. Sapp egy mérkőzésen szerepelt a Minnesota Vikingsnál az 1997-es idény végén, s miután 1998-ban már nem jutott lehetőséghez a csapatnál, abba is hagyta, visszavonult, és civil foglalkozás után nézett: egy temetkezési vállalkozásnál lett koporsóvivő.

Hősünk öt év után egy hirtelen váltással Japánba ment, ahol felcsapott MMA-harcosnak, aztán K–1-esnek állt, és kick-boxolni kezdett. Sapp egyébként pár éve Magyarországon, egy Budapesten rendezett gálán is szerepelt, Kunkli Tivadar le is győzte a K–1-es rendezvényen.

James Toney talán az eddigi legnagyobb név a bokszolók közül, aki az MMA-ban kipróbálta magát, de a több súlycsoportban is vb-címet begyűjtő profi öklöző simán kikapott Randy Couture-tól.

A vasárnap hajnali gála ír főszereplőjéhez hasonló utat járt be 2005 áprilisában Nick Diaz is, amikor az UFC nyolcszögéből átugrott a bokszolók négyszögébe és könnyű, négymenetes pontozásos győzelmet aratott bizonyos Alfonso Rocha ellen – Diaz a kirándulás után visszatért a ketrecharchoz.

A női bokszolók között aztán olyan is akad, amilyen a férfiak között nem: a pályafutását kick-boxban kezdő Holly Holm ugyanis az első olyan sportoló, aki ökölvívásban és MMA-ban is világbajnoki címet tudott szerezni – utóbbit a női küzdősportok egyik legnagyobb meglepéseként tartják számon, hiszen ki számított arra, hogy kiütéssel legyőzi az MMA akkori királynőjét, Ronda Rousey-t?

Maga Rousey egyébként Bobb Sapphez hasonlóan alanyi jogon itt lehet a listánkon, hiszen cselgáncsozóként kezdte sportpályafutását. Olyannyira, hogy az övé az első amerikai olimpiai érem ebben a sportágban, 2008-ban a pekingi olimpián lett bronzérmes a nők 70 kilós versenysorozata végén.

Rousey az olimpián amúgy a vigaszági küzdelmek után lett bronzérmes, és a vigaszági elődöntőben egyébként a két évvel későbbi Európa-bajnok Mészáros Anettet győzte le, ahogy az alábbi videón is jól látható.

Ha már az előbb a kick-box szóba került, ne felejtsük el, hogy Vitalij Klicsko 1985-től, 14 éves korától kick-boxolóként érte el első jelentős sikereit, mielőtt 1996-ban profi ökölvívónak állt volna. Ha hinni lehet a különböző interneten fellelhető adatbázisoknak, akkor Klicsko valamikor a kilencvenes évek elején maga is belekóstolt az MMA-ba, igaz, annak egy speciális, japán változatába.

Természetesen nem csak küzdősportokban jeleskedtek egykori vagy jelenlegi bokszolók. Példának okáért ott van Manny Pacquiao, az egyedüliként nyolc különböző súlycsoportban is világbajnoki címet szerző bokszoló, aki amúgy hazája, a Fülöp-szigeteki kosárlabda-bajnokság élvonalában is szerepel – immár 2014 óta. Mondjuk, nehéz dolga nem volt a csapatba kerüléssel, hiszen ő volt a Kia Picanto vezetőedzője is.

Szintén kosárlabdázóként próbálta ki magát Roy Jones Jr., aki egy meccset játszott 1990-ben a Brevard Blue Ducks USBL-ligában szerepelt csapatában – bár gyanítjuk, inkább lehetett szó reklámfogásról a szöuli olimpián egy botrányos bírói döntés következtében csak ezüstérmet nyerő, ám világszerte ismertté váló Roy Jones „kirándulásánál”.

A magát több sportágban – köztük ökölvívásban – is kitüntető sportolók listájáról mindenképpen ki kell emelni Eddie Eagen nevét, aki az 1920-as nyári olimpián még mint ökölvívó vett részt és nyert aranyérmet a félnehézsúlyúak között. Tizenkét évvel később, 1932-ben aztán már az USA négyesbob-csapatának tagjaként szerzett újabb olimpiai győzelmet, ezzel ő az egyetlen a sporttörténelemben, akinek téli és nyári olimpiáról, két különböző sportágból is van olimpiai aranyérme.

Persze a négyes bob vitathatatlanul a legmeglepőbb sportág a boksz mellett kiegészítőként, ám legalább ilyen meglepő a futball: Leon McKenzie a Norwich és a Crystal Palace színeiben 40 mérkőzést játszott a Premier League-ben és 7 gólt is szerzett az angol élvonalban – egy ideig a Coventrynél Fülöp Márton csapattársa volt, majd miután 2013-ban szögre akasztotta a stoplist, levette mellőle a bokszkesztyűket, és 2013-ban profi ökölvívói karrierbe kezdett. 2016. novemberi utolsó meccse már az angol középsúlyú bajnoki címért ment, de Jahmaine Smyle legyőzte a 10. meccsén első vereségét begyűjtő korábbi focistát.

Aki nem az egyetlen a listán, merthogy Curtis Woodhouse a Birmingham City színeiben a 2002 őszén háromszor pályára lépett a Premier League-ben, és még 1999-ben négyszer lehetőséget kapott az angol U21-es válogatottban. Később alacsonyabb osztályú csapatoknál szerepelt, majd 2006-ban rájött, hogy ő igazából bokszolni szeretne, és egészen a kisváltósúly brit bajnoki címéig jutott a 22 győzelmet, és 7 vereséget hozó profi pályafutása során.

Most pedig jöjjön egy kis jégkorong, amely persze nem áll távol az ökölvívástól. Mégis meglepően kevés hokisból vált bunyós, vagy fordítva. Ezt a nem túl széles tábort gyarapítja Donald Brashear, aki pályafutása során 1025 mérkőzésen szerepelt az észak-amerikai profi jégkorong-bajnokságban, de amatőr ökölvívóként is feljegyezhetünk a neve mellé 2 győzelmet és 1 vereséget.

Szintén szót érdemel az egy hónapja elhunyt Dave Semenko, aki a 70-es évek végén és a 80-as évek elején Wayne Gretzky hatékony társa volt az Edmontonban az NHL-ben, és 1983-ban magával Muhammad Alival vívott egy bemutatómeccset – habár ennek valós sportértékét némileg beárnyékolja, hogy Ali ekkor már másfél éve túl volt a Trevor Berbick elleni utolsó meccsén.

Hogy aztán melyik utat járja be végül Conor McGregor, vajon csak egymeccses kirándulásnak szánja a Mayweather elleni kalandot – mint James Toney, –, vagy hosszabb ökölvívói karrierben gondolkodik – mint például Curtis Woodhouse – azt egyelőre nem tudni.

A mérkőzést a Nemzeti Sport Online is több cikkben vezeti fel, vasárnap, magyar idő szerint hajnali négy óra után pedig indítjuk élő, szöveges tudósításunkat a paradise-i gáláról.

ÖKÖLVÍVÁS, PROFI GÁLA
vasárnap, 3.00 (Egyesült Államok, Paradise), Tv: Sport1
Főmérkőzés: Floyd Mayweather (amerikai)–Conor McGregor (ír)