Egy zseni az égi pályákról

„Inkább legyen száz irigyem, mint egyvalaki, aki sajnál" – hányszor, de hányszor hagyta el ez a mondat a száját. Ranga László büszke ember volt. Amellett rettenetesen gyors, fegyelmezett, profi – és nem utolsó sorban vérbeli, zseniális autóversenyző. Maximalista.

„Inkább legyen száz irigyem, mint egyvalaki, aki sajnál" – hányszor, de hányszor hagyta el ez a mondat a száját. Ranga László büszke ember volt. Amellett rettenetesen gyors, fegyelmezett, profi – és nem utolsó sorban vérbeli, zseniális autóversenyző. Maximalista.

Ma tíz éve, hogy az égi pályákon száguld, de a gyorsaságik mentén még most is gyakran szóba kerül a neve. A magyar ralisport meghatározó alakja volt, akinek hagyatékát most fiai, László és Péter viszik tovább.

Hat bajnoki címet szerzett – ő volt az, aki tényleg, versenyben is legyőzte a legendás Ferjáncz Attilát, s erre joggal lehetett büszke.

A világ egyik legboldogabb emberének tartotta magát, hiszen már gyerekkorában is autóversenyző akart lenni, s ez utóbb valóra vált: 20 évet töltött el ralipályákon. Azt mondta: a győzelem az egyik legjobb dolog az életben. Mert hiszen egy sportoló arra készül, hogy a lehető legjobb eredményt érje el, s amikor ez sikerül, amikor a csúcsra ér, az hihetetlen érzés.

Nagyon nagy küzdő volt: az utolsó években már a rali mellett párhuzamosan az életet jelentő idővel is versenyt futott. Gyógyíthatatlan betegségéről mégsem tudott senki – nem tudták a nézők, nem tudták az ellenfelek. A műtéteket (és súlyos műtétekről volt szó) mindig szünetre időzítette, s az idénynyitó rajtjánál már ismét ott volt, mosolygósan, harcra készen – s csak kevesen, tényleg nagyon kevesen tudták, milyen erőfeszítésébe került újra meg újra felvenni a sisakot, felvenni a kesztyűt.

De muszáj volt: az autósport nélkül egyszerűen elképzelhetetlen volt az élete.

A World Rally Carokat már nem próbálta ki. Nem mintha nem lett volna rá lehetősége, de nem akarta: azt mondta, túlságosan fájna, ha nem versenyezhetne ezzel a csúcstechnikával, akkor inkább nem is akarja tudni, hogy milyen. De csapatfőnökként még akkor is ott állt a pálya szélén, amikor ő maga már nem tudott a volán mögé ülni. A nyolcadik, a kilencedik műtét után, akkor is, amikor már csak fél tüdeje volt, amikor amputálni kellett a bal lábát. Mert Laci ilyen volt, amellett, hogy büszke – örök harcos és nagy szellem is.

Tíz éve, hogy elment, de a szurkolók még ma is gyakran emlegetik a pályák szélén.

S nem hal meg, akit nem felejtenek el.

Hiányzol, Laci!