A Honvéd pár centire a csúcsliga 8-asától

Minden idők legsikeresebb Sampdoria-edzője, az akkor 60 esztendős Vujadin Boskov, aki már 1986 ősze óta ült az együttes kispadján – s korábban (1979–1980) bajnokságot nyert a Real Madriddal is – nehéz napokat élt meg 1991 novemberének elején. Az itáliai sajtó össztüzet nyitott rá, összeállítási hibákat emlegetve és taktikai melléfogásokat kitalálva. Még azért is a jugoszláv (szerb) trénert hibáztatták, hogy Gianluca Vialliék a bajnokság megnyerése után túl sokat ünnepeltették magukat...

A hagyományok és az alapítási sorrend szerint második számú genovai csapat pedig ezekben az években élte a fénykorát. 1990-ben megnyerte a KEK-et, míg a következő idényben története egyetlen Serie A-elsőségét – többek között a két nagy milánói sztárklub, a hollandokkal felálló Milan és a világbajnok német sztártrió által hajtott Inter előtt.

A következő szezonban aztán beleesett az ilyenkor szokásos hibába, és a nagy lendületet követően leült kissé: játékosai, akik közül többen válogatottak is voltak, jóllaktak valamelyest – nehéz ennyi siker után újra felrázni egy társaságot. Ám más a hazai és más a nemzetközi porond: mert igaz ugyan, hogy a Samp a Nápolyban elszenvedett legfrissebb, 2–1-es vereség nyomán hátulról volt hatodik a tabellán, a bajnokság végén pedig elölről lett „csak" hatodik, a legrangosabb kupára maradt elég motivációja.

Például azért is, mert a nagyobb bevételek reményében ekkor rendeztek először csoportkört a legjobbak számára. Ehhez a 32-es táblán – ennyi ország volt még csak, és mindegyiket csupán az aktuális címvédő képviselhette a néhány hónappal később BL-re átkeresztelt BEK-ben – két fordulót kellett túlélni, hiszen a legjobb nyolcat osztották két kvartettre.

Az olaszok elsőként a felemelkedőben lévő norvég futball később rettegett zászlóshajóját, a Rosenborgot 7–1-es összesítéssel gázolták le, miközben következő ellenfelük, a Honvéd 3–1-gyel a Dundalkot (a Pisont István duplájával az írországi visszavágó elért 2–0 révén).

Egymás ellen pedig játszva pedig itthon a második félidő elején ismét a kispestiek „legnagyobb királya" talált be, és a sokat látott brazil Cerezo egyenlítése után az annak idején nagy lobbanással feltűnő, majd hasonló tempóban eltűnő Cservenkai Donát góljával mégiscsak meglett a győzelem – a házigazda együttes azon az estén megérdemelten birkózta le 2–1-re a mindenki által sokkal esélyesebbnek tartott vetélytársat.

„Valóban visszaesett a formánk, de a magyar bajnokot még így is legyőzzük. Egygólos előnyét már az első félidőben ledolgozzuk" – fogadkozott a második felvonás előtt Fausto Pari, a genovaiak egyik (nem túl meghatározó) tagja, de a többiek sem voltak ezzel másképp. Nézzük meg, mit mondott az esélyekről egy, a honvédosoknál (kívülálló helyzeténél fogva) kevésbé elfogult szakember, az általuk a megelőző hétvégén izzadságos módon felülmúlt BVSC szakvezetője, Kisteleki István:

„Azt hiszem, vitathatatlan, hogy a Kispest itthoni viszonylatban a legjobb együttes. Nem azért, mert minden poszton átlagon felüli játékosokkal rendelkezik, hanem mert a gyors, rövid passzos játékot Mezey György legénysége képes a legjobban előadni. És van egy irányító középpályása, Pisont, aki fazont tud adni a futballjának.

Viszont anélkül, hogy bírálni akarnék, a csapat sokkal jobb csatárt érdemelne, mint a román Adrian Negrau. Érzésem szerint nem a Honvédba való. Aztán ott van a kapus kérdése. Azt hiszem, az még megoldatlan. No, és azt kell mondanom, hogy a védelem még hazai szinten sem tartozik az erősebbek közé. Tény, hogy van négy-öt átlagon felüli képességekkel megáldott labdarúgó, a középpályán erősek, de aztán... Egy biztos: ha sikerül továbbjutniuk, az világszenzáció lesz."

Majd figyeljük meg, kiken és min múlott a kinti kupameccs kimenetele... Valamint jegyezzük meg: az előző évadban az akkori magyar címvédő, az Újpest – már az első körben – szintén épp az olasz bajnokkal akadt össze a BEK-ben, és a Diego Maradona-féle Napoli elleni 0–5-ös összesítésből tanulhatta meg, hol is tart hozzánk képest a vb-bronzérmes ország labdarúgása...

A vb miatt szépen kipofozott Luigi Ferraris Stadion 35 ezer nézője előtt a következő felállásban szerepelt a mostani párharc két együttese 1991. november 6-án: Pagliuca – Vierchowod, Mannini (Lanna, 16.), Pari – Lombardo, Katanec (Invernizzi, 61.), Cerezo, Silas, Orlando – Vialli, Mancini, illetve Gulyás – Plókai A., Csábi, Bérczy, Cseh (Cservenkai, 77.) – Pisont, Kovács E., Urbányi, Csehi (Halmai, 46.) – Negrau, Vincze I.

Ahogy arra számítani lehetett, a Samp a mérkőzés első pillanatától kezdve hatalmas iramot diktált. Persze ahhoz, hogy már a 8. percben vezethessen, az is kellett, hogy a vendégfutballisták fejben még ne a meccsen járjanak... A hazaiak hihetetlen gyorsan és főleg pontosan közelítetek a magyar kapu felé, és az egyik akciójuk jutalmaként kapott szabadrúgásból Roberto Mancini a bal oldalról lágyan ívelt az ötös bal sarkához érkező Attilio Lombardo felé, aki Gulyás István mellett a háló közepébe bólintott (1–0).

A továbbjutással kecsegtető hamar jött találat felszabadulttá tette az olaszokat, és úgy kezdtek játszani, hogy bár fájt, el kellett ismerni: ez igen, ez az igazi labdarúgás! Ahogy kezelték a labdát, majd pontosan továbbították a társnak, s a kapu elé érve kész haditervvel érkeztek, mutatta, hogy egy egészen más (futball)világból valók.

A Honvéd, felocsúdva az álmélkodásból, kissé összeszedte magát és megpróbálkozott néhány ellentámadással. Ezek azonban körülbelül olyan gondot okoztak a Cerezo vezette Samp-védelemnek, mintha mondjuk az ificsapatukkal játszottak volna gyakorlómeccset. Amikor pedig megszerezték a labdát, úgy hagyták állva játékosainkat, hogy azt rossz volt nézni...

Középen Mancini – napjaink hírneves edzője, akiről már ekkoriban sokan azt pletykálták, hogy valójában ő irányít, nem Boskov – azt csinált, amit akart, s ebben méltó társra lelt Lombardóban (a 25 esztendős futballista „öreges", erősen kopaszodó külseje ellenére nemcsak fiatal volt még, de roppant gyors is), legelöl meg a világklasszis Gianluca Vialli szinte megszégyenítő produkció után vette be a hálónkat.

Történt, hogy a 26. percben Lombardo ezúttal a bal oldalon tűnt fel, középre ívelt, ahol a meccs másik „embere" felfejelte magának a labdát, aztán az ötösnél átemelt Cseh András fölött, majd közelről a későn ébredő Gulyás alatt a kapu közepébe belsőzött (2–0).

A Honvéd igyekezett, ez vitathatatlan, de ezen a szinten ez ennyire volt elég... Az ismételt dekoncentráltság pedig arra, hogy képesek voltak felidézni a meccs elejét, noha ezúttal nyolc percet sem kellett várni a genovai gólra, mert Vialli azonnal a szünet után betalált a rendkívül gyengén védő Gulyás kapujába. Mancini emelt húsz méterről „ikerpárjához", akit ugyan Bérczy Balázs megelőzött, ám fejese rövidre sikerült, a gólgyáros pedig lecsapott a lecsorgó labdára, és 11 méterről nem túl erős lövést eresztett meg – de mivel a hálóőr későn vetődött, a labda szépen elhaladt a keze mellett és sajnos át a vonalon is (3–0).

Már az első félidőben kiderült, hogy a két fél nincs egy súlycsoportban, de a második 45 perc jó része azért így is nagyon elkeserítően hatott. Egyszerűen azt csináltak a házigazdák, amit csak akartak. Nem volt egyetlen Honvéd-játékos sem, aki fel tudta volna venni a ritmusukat és hellyel-közel hasonló esélye lett volna a labda megszerzésére, mint bármelyik olasznak. Kizárólag arra voltunk kárhoztatva, hogy üldözzük a labdát és az ellenfelet – a Kispest a lelkesedésen és az akaraton kívül semmit sem tudott felvonultatni.

A védelem hősiesen, ám minden szervezettséget nélkülözve próbálta útját állni a támadásoknak, a középpályások nem tudtak mit kezdeni az esetleg megszerzett labdával, elöl pedig Negraunak és Vincze Istvánnak saját jószántukból nem sikerült veszélyt jelenteniük. Aztán a nagy macska-egér játszadozás közepette a Honvéd talált egy gólt – a 65. percben Csábi József hatalmas bedobása bőven a tizenhatoson belül landolt volna, de a földre esése pillanatában a menteni igyekvő Pari a jobb felső sarokba küldte... (3–1) –, és ettől kissé megváltozott a játék képe. Hiszen még egy magyar gól, és máris a látogatók vannak a BEK nyolcas döntőjében!

A magabiztos olaszok megszeppentek, a Kispest viszont minden mindegy alapon megpróbálta a lehetetlent. Ekkor már közel sem volt olyan folyamatos a genovaiak összjátéka, és közel sem statisztaszerepet töltött be a magyar alakulat, hanem futballistái tudatos támadásvezetések után érkeztek a Sampdoria kapuja elé.

Persze a hazaiak néhány akciója során még eközben is csak a szerencse mentette meg a kapunkat az újabb góltól, ám mindezek ellenére a történelmi sansz nálunk is megvolt: a 82. percben Csábi újabb mérföldes bedobással jelentkezett, Negrau remekül emelkedett ki a védők gyűrűjéből, és a jobb felső sarokra bólintott – ám Gianluca Pagliuca a fizika törvényeit meghazudtolva repült, és az utolsó másodpercben szögletre tornászta a labdát...  

Így azonban végül a Sampdoria lépett tovább, és bár egészen egyértelműen látszott, melyik a jobb csapat, a tény az: a Honvéd kiejthette volna csúcsfavorit ellenfelét... Mindez kifejeződött a lefújás utáni véleményekben is.

„Magunkat ütöttük el a továbbjutástól – nyilatkozta Mezey György, akit láthatóan nagyon bántott, hogy elemi hibák miatt kellett elköszönnie együttesének. – Olyan gólokat kaptunk, amelyeket nemzetközi szinten nem szabad. Természetesen nem a játék képe miatt mondom ezt, hiszen a Sampdoria fölényben volt, főleg az első félidőben, de nem tudott igazi helyzeteket kidolgozni, hanem védőink egyéni hibáit használta ki. Pedig különösen a második játékrészben fizikálisan egyenlő ellenfelek voltunk. Sajnos soha vissza nem térő nagy alkalmat szalasztottunk el, mert ezt az olasz együttest most el lehetett volna búcsúztatni, még akkor is, ha nagyon lenéztek bennünket..."

„Három null után minden a mi javunkra látszott eldőlni, három egyet követően viszont minden ellenünk volt – értékelt Boskov. – Egy biztos, a kapusunknak köszönhetjük, hogy továbbkerült a csapat, mert ahogy kiütötte a labdát a sarok elől, az egyszerűen fantasztikus volt. A Honvéd az utolsó húsz percben szédületesen játszott, de hozzá kell tegyem: keveset lőtt kapura. És az is igaz, hogy a mi védelmünk nagyon jól futballozott."

„Három null után elkezdtünk szórakozni, és ez majdnem megbosszulta magát. A kispestiek akkor igencsak megszorongattak minket, és bevallom férfiasan, szerencsével nyertük meg a találkozót" – ezt pedig Mancini mondta az öltözőfolyosón.

Nos, némi szerencséjük bizonyosan volt, de az a nagy magyar igazság, hogy ezen a szinten már csak olyan labdarúgókkal lehet(ne) érvényesülni, akik képesek a mérkőzés első percétől a legutolsóig koncentrálni. Mert ha ez nem így van, akkor úgy jár mindenki, mint a Kispest, amely elkerülhető gólokat kapott – bár sokan mondták, hogy a két kapus közti különbség döntött, azért a védők is kellettek a vereséghez, mivel leblokkoltak és nem tudták elrúgni a labdát –, s aztán már csak próbált futni a szerencséje után.

Azt viszont már nem lehet csupán a szerencse számlájára írni, hogy Vialliék ha már bekerültek a legjobb nyolc közé, mindjárt meg is nyerték a csoportjukat. Mert tény, hogy a Crvena zvezda, Anderlecht, Panathinaikosz triónál el lehetne erősebbet is képzelni (a Samp egyedül a belgáknál kapott ki, 3–2-re), de az oda-vissza megvert Zvezda a címvédő volt, és a másik ág sem különbözött nagyon (a szupererős Barcelona mellett a Sparta Praha, Benfica, Dinamo Kijev hármas szerepelt ott)!

Mivel nemzetenként még csak egy alakulattal kellett számolni, a felsoroltakon kívül az angol, német, francia, holland reprezentánst hiányolhatná az ember, azonban mind a négynek (Arsenal, Kaiserslautern, Marseille – a következő kiírás bajnoka, PSV) „sikerült" ugyanabban a fázisban kiesnie, mint a Honvédnak... Egyszeri esély volt, amelyet a Kispest sajnos nem használt ki. A két „maradék" futballnagyhatalom, azaz Spanyol- és Olaszország bajnoka azonban igen: a Barca és a Samp egymással játszotta a finálét, és ki ne emlékezne Ronald Koemannak a hosszabbításban eleresztett bombájára – a BEK történetének legutolsó góljára!

1961-ben e napon rendezték a labdarúgó NB I tizenegyedik fordulóját, melynek csúcsrangadója szokatlan párosítású volt: a második helyen álló Vasas – amely gólkülönbsége alapján egyetlen találattal jobban állt, de ugye akkoriban ez nem számított, mert gólarányt néztek – az éllovas Tatabányát fogadta. Az igen színvonalas és izgalmas találkozón az angyalföldiek rengeteget rohamozták Grosics kapuját, ám a „bányászok" rendkívül szervezett védekezésükkel sokáig elhárították a bajt, miközben gyors kontráikban bíztak. Végül aztán a 73. és 78. perc között összeomlott a vendégek hátsó alakzata, amely három gólt kapott, bár ebből a második tizenegyesből született, míg az utolsó öngól volt. A piros-kékek két „saját" találatát a közelmúltban elhunyt Bundzsák Dezső szerezte, aki értelemszerűen a 3:0-ea megnyert mérkőzés (egyik) hőse volt. A Tatabánya visszaesett a harmadik helyre a Csepelt 2:0-ra elverő Dorog mögé, míg a szezon végén már dobogón sem volt, mert a címét megvédő Vasas mögé két másik fővárosi gárda (Újpest, Ferencváros) zárkózott fel.

2001-ben e napon hosszú-hosszú huzavona után végre csapatra talált első számú férfi kosárlabdázónk, Dávid Kornél. A Washington Wizards NBA-s együttesénél október végén szabadlistára tett magyar sportoló a francia bajnokságban szereplő Strasbourghoz írt alá, noha hívta őt az Euroliga-résztvevő spanyol Unicaja Málaga és egy meg nem nevezett olasz élcsapat is, valamint természetesen a játékos korábbi magyarországi egyesülete, az Albacomp. Dávid választása mégis az elzászi gárdára esett, mivel a spanyol és az itáliai klubnál csak három hónapra kínáltak neki biztos szerződést. A Rajna-parti városban magasra ették a mércét: az előző idénybeli negyedik hely után ezúttal már döntőt akartak vívni. Ebből aztán nem lett semmi, csak egy 9. hely jött össze. A 30 éves magyar 17.5-ös pontátlagot ért el és meccsenként átlagban 7.5 lepattanót szedett le, majd a szezon végeztével továbbállt a patinás litván Zalgiris Kaunashoz, amelynél több sikerélményben volt része, hiszen megnyerték az országos bajnokságot. Az egykor a tengerentúlon a Chicago Bullsban, a Cleveland Cavaliersben, a Toronto Raptorsban és a Detroit Pistonsban is megforduló center (aki összesen 109 NBA-mérkőzésen lépett parkettre) pályája utolsó éveit Spanyolországban, a TAU Cerámicánál és a Gran Canariánál töltötte.