Az 500. Bélától - Illés itthon lett próféta

Ötszáz bajnoki mérkőzés... 1901 után – amikor is az első hivatalos bajnokságot rendezték hazánkban – több mint száz esztendőn keresztül mindössze egyetlen játékosnak adatott meg, hogy elérje ezt a bámulatos számot. Elsőként a Tatabánya egyszeres válogatott védője, a klubhűség mintaképe, Szabó György mondhatta el magáról, hogy ennyiszer pályára lépett a magyar élvonalban – egész pontosan 510-szer –, és bizony sokan hitték, a remek sportember teljesítménye örökéletű lesz.

Visszavonulása után 21 évvel azonban akadt valaki, aki egyre közeledett a csúcsához – előbb viszont, 2004. november 27-én egy roppant kerek jubileumot, az 500. szereplését ünnepelhette. Illés Béláról, az MTK Budapest 64-szeres válogatottjáról van szó. Sokan vélekedtek úgy, hogy a Hungária körúti közönség első számú kedvence a megelőző 15 esztendő legjobb honi futballistája. Közéjük tartozott klubja szakmai igazgatója, Garami József is, aki ehhez még hozzátette: emberileg is nagyra tartja a karmestert, aki még ennél is szebb karriert futhatott volna be, ha külföldre szerződik.

Illés karrierje azonban teljes egészében a magyar első osztályhoz kötődött. 1986 őszén mutatkozott be, és hogy nem vándormadár típus, azt jelzi: mindössze három csapat mezét viselte az összesen két évtized alatt. Debütálását követően öt élvonalbeli idény alatt 128 találkozót játszott a Haladásban, majd jött három esztendő, 81 pályára lépéssel a Honvédban.

Utána pedig hosszú-hosszú időszak következett az MTK színeiben – fél év kihagyással, ugyanis a sárvári születésű, de egykor Szombathelyen ismertté váló támadó középpályás 2004 tavaszán rövid időre visszatért a vasi megyeszékhelyre, ahol 14 találkozón vetették be –, aztán a kék-fehérekhez visszatérve a vezetőkkel való megállapodása szerint már csak amolyan kisegítő szerepet szánt magának, ám csökkentett edzésmunkát végezve, legfeljebb egy félidőt vállalva is a csapat jolly jokerének számított.

A Vasas elleni összecsapáson lépett pályára 277-edszer – a félezres határ eléréséről emlékezetes Fáy utcai erőpróba előtt Illés Bélát a Nemzeti Sport is részletesen faggatta a bámulatos mérföldkőről.

– Gondolom, az elmúlt napokban a megszokottnál többen voltak kíváncsiak a véleményére.
– A pályafutásom alatt meglehetősen sok interjút adtam, ám most kerek jubileumhoz érkeztem, éppen ezért rengetegen keresnek – mondta Illés Béla. – Elsősorban a különböző kerek évfordulókról kérdeznek, de akadt olyan újságíró is, aki azt kérte, állítsam össze a legjobb tizenegyet a valaha velem játszó futballistákból. Most mondja meg, nem egy lehetetlen vállalkozás ez?

– Való igaz, tizennyolc esztendő alatt számos kiválósággal szerepelt együtt, ezért nem lenne egyszerű e kérésnek eleget tennie. Maradjunk inkább a számoknál... Abban nem vagyok biztos, hogy tudja, melyik volt mondjuk a háromszázadik élvonalbeli meccse, a debütálására azonban alighanem emlékezik.
– Az valóban megmaradt bennem. Ezerkilencszáz-nyolcvanhatban Tatabányán játszottunk a Haladással, és kikaptunk egy nullára.

– Tudja, hogy kinek a helyén küldte pályára Rátkai László?
– Arra már nem emlékszem...

– A későbbi kilencszeres válogatott Bognár Zoltánt váltotta, és a Népsport a másnapi számában azt írta: „Az 59. percben cseréltek a vendégek. Illés Béla személyében tizenkilenc éves labdarúgót küldött pályára Rátkai. Egészen ügyes dolgokat csinált."
– Nem voltam még tizenkilenc éves, csak tizennyolc múltam... Az egyébként rémlett, hogy pozitív kritikát kaptam.

– Milyen emlékei vannak a Haladásnál eltöltött időszakról?
– Nem arattunk nagy sikereket, mégis jó szívvel gondolok vissza azokra az évekre. Családias volt a hangulat, az edzések után sokáig együtt maradtunk, igazi baráti társaságot alkottunk. Később, amikor Pestre kerültem, ez a miliő nagyon hiányzott.

– Így utólag nem bánja, hogy amikor 1990-ben a Haladás kiesett, nem igazolt el, hanem ott maradt az NB II-re? Ha azt az évet az élvonalban tölti, már rég csúcstartó lehetne...
– Valószínűleg a mai világban kevesen döntenének úgy, ahogy én annak idején, ám akkor az az elhatározás természetes volt számomra. Nem akarok nagy szavakat használni, de tény, akkoriban a futballisták még jobban ragaszkodtak a klubjukhoz.

– Később miért a kispestiek ajánlatára mondott igent?
– Azért váltottam, mert szerettem volna bajnoki címre esélyes együttesben játszani. Választási lehetőségem bőven volt, hiszen az élcsapatok többsége szívesen látott volna, és mivel a válogatottban sok jót hallottam a Honvéd-játékosoktól az együttesükről, hozzájuk igazoltam. Jól döntöttem, hiszen számos sikerben volt részem a három idény alatt.

– Árulja el, amikor ismét klubot váltott, miért az újonc MTK-hoz igazolt?
– Abban az évben meglehetősen sokan távoztak Kispestről, és úgy érzékeltem, a keret nem lesz olyan erős, hogy a bajnoki címért legyünk versenyben. Ugyanakkor az első osztályba visszakerülő MTK-nál nagy terveket szőttek, és jó esélyt láttam arra, hogy komoly sikereink legyenek. Nem kellett csalódnom...

– Remek szakemberekkel dolgozhatott együtt. Közülük kinek köszönheti a legtöbbet?
– Mindegyiküktől tanultam valamit, hiba lenne valakit is kiemelni közülük.

– Aki jár az MTK meccseire, az tapasztalhatja, a csapat akkor az igazi, ha Illés Béla a pályán van. Nem érzi úgy, hogy még éveket játszhatna az élvonalban?
– Alighanem tudnék még ezen a szinten futballozni egy ideig. Ám ha nincs meg a megfelelő motiváció, akkor nem szabad tovább csinálni. Az ötszázadik mérkőzés, aztán Szabó György csúcsának a megdöntése még ösztönöz, más azonban már nem nagyon. Mostantól több időm lesz a családra, elmehetek mondjuk majd síelni, mert erre bizony aktív játékosként nem volt lehetőségem. Abban biztos vagyok, hogy a nyártól legalább fél éven keresztül semmilyen szinten nem játszom, de ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem húzok majd futballcipőt. Egyébként feltett szándékom, hogy megszerezzem az edzői licencet, ugyanis nem akarok elszakadni a labdarúgástól.

– Ha jól tudom, felvetődött, hogy esetleg ötszázas mezben lép pályára a Fáy utcai meccsen.
– Igen, azonban aki ismer engem, az tudja, nem szeretem a felhajtást. Esetleg ha a Hungária körúton lenne a meccs, vállaltam volna ezt a mezszámot, így viszont marad a tízes dressz. Ünneplésre így is lesz ok, csak azt nem tudom, miként tudok minden invitálásnak eleget tenni.

– Attól nem fél, hogy uram bocsá' rosszul lép a találkozó előtt és ugrik a jubileum?
– Már gondoltam erre én is, de annyira csak nem tudok megsérülni, hogy egy perc erejéig ne léphessek pályára...

Szerencsére ilyen gond nem adódott. És bár e találkozó is fontos bajnoki pontokért zajlott, a jelenlévőknek semmi kétségük nem lehetett afelől, hogy ez a kilencven perc az akkoriban már rendre a kispadról beszálló Illés Béla – akit a futballistákat képviselő HLSZ választott a kilencvenes évek legjobbjának – 500. élvonalbeli bajnokija miatt vonul be labdarúgásunk történelmébe.

Persze, lehetett találgatni, hogy Garami József vajon pályára küldi-e egyáltalán a 36 éves játékost, de nemleges válaszra aligha fogadott volna bárki is. Az MTK mindenesetre nem készült ünnepséggel, azt tavaszra, a csapat első meccsére tervezte, az angyalföldiek szurkolói viszont szép gesztusként egy ajándékcsomaggal és egy 500-as számozású mezzel kedveskedtek az ellenfél élő legendájának. Természetesen a felhajtást figyelmen kívül hagyva szakmai érv sem szólt amellett, hogy Illés a kispadon kucorogja végig a mérkőzést...

Nem is lehetett ott túl kényelmes üldögélni, hiszen mitől is lenne kellemes látvány, hogy az ellenfél gyorsan vezetést szerez... A vendégek tíz percig a védekezésen kívül semmit sem csináltak, viszont aztán váratlanul egalizáltak. Majd amikor az MTK éppen kezdett fölénybe kerülni, és akár már fordíthatott is volna, újra gólt rúgott a Vasas, legalább annyira bármiféle előjel nélkül, mint korábban a látogatók.

Az újabb egyenlítés érdekében pedig Garami József a szünetben meghúzta azt, amit minden vendégszurkoló nagyon várt: beállította Illés Bélát, aki ezzel immár végérvényesen tagja lett az ötszázasok roppant szűk körű klubjának. Az MTK hívei és persze a jubiláns számára alighanem akkor lett volna igazán varázslatos ez a hideg szombat este, ha éppen legnagyobb kedvencük révén sikerül újra beérni a piros-kékeket, ám erre még csak lehetőség sem kínálkozott.

Noha a Vasas a lefújás előtti pillanatokban bombagólt lőve megszerezte a harmadik gólt (3–1), a magyar színvonalhoz képest kimondottan jónak ítélhető első hatvan percet ezzel együtt is egy igen gyenge utolsó félóra követte. Illés Béla jubileuma pedig így saját maga és együttese számára is szomorúan alakult, hiszen az ünnepelt alighanem a korábbi 499 mérkőzése mindegyikén jobb teljesítményt nyújtott...

Úgy alakult, hogy a következő nagy nap, május 14-e sem a fergeteges játékkal tűnt ki a többi közül, hiszen bár az MTK ezúttal házigazda volt, megint nem tudott győzni: 0–0-ra végzett a Kaposvárral. A csapat szurkolói viszont így legalább megszokott környezetükben köszönthették hősüket. „Tizennégyes számmal: dr. Füzi Ákos" – hallatszott a meccs előtt, majd két másodpercnyi hatásszünetet követően a hangulatfelelős újfent mikrofont ragadott: „most pedig a közönség támogatását kérném, hölgyeim és uraim, a tízes mezben: Illéééés Béééla!!!" Mire a valóban segítőkész publikum: „Béla, Béla, Béla".

Az ezúttal kezdőként szereplő játékos méltó társat is kapott a jeles eseményhez: Szabó Györgyöt az MTK elöljárói szeretettel meghívták a Hidegkuti-stadionba. A 63 évesen még mindig a tatabányai öregfiúk között futballozó veterán nem is kérette magát, sőt a kezdéshez a csapatkapitányi karszalagot viselő Illés Béla társaságában baktatott ki. A vastaps éppúgy járt neki, mint utódjának – mi több, a közel negyedórás ajándékozási hullámból is kivette a részét: a házigazdák baráti körétől például egy díszes serleget kapott.

Közben a lelátón állva tapsoló szurkolók mintha csak egy meglepetéspartin lettek volna, kedvencük úgy esett egyik ámulatból a másikba. Zsebórát, vázát, kupát, no meg két új, egyaránt 511-es számmal díszített mezt vehetett át még az első sípszó előtt – a kék-fehérrel a hazaiak, a zölddel a kaposváriak kedveskedtek neki. A kék csíkkal ellátott fehérben amúgy játszhatott is volna a karmester, mert az MLSZ áldását adta erre, csakhogy ő köszönte szépen, és ezúttal is visszautasította a lehetőséget, mondván, ha eddig bevált a 10-es számú dressz, a hátralevő hetekre (hónapokra, esetleg évekre...) is jó lesz.

Amikor már úgy tűnt, hogy egy tehertaxit kell rendelni az ajándékok hazavitelére, Illés Béla az MTK serdülő focistái alkotta díszsorfal közepette a kezdőkörben felsorakozott társak után sietett – na ekkor szembesült a többiek koreográfiájával: tíz MTK-futballista pólója tette ki a „Béla király 511" feliratot. (Az "ly" és az "511" egy-egy trikón feszült, így jött ki.) A kezdőrúgást természetesen Illés végezte el, habár nem Béla, hanem két tüneményes gyermeke, az egy napon született Bence és Lili.

A labda ezt követő kilencven perces rugdosására nem érdemes különösebben kitérni, arra viszont igen, hogy az ezredforduló időszakának kiemelkedő hazai futballistája végül még egy szezont ráhúzott négy bajnoki elsőséggel (Kispest: 1993, MTK: 1997, 1999, 2003), három MK-diadallal (1997, 1998, 2000), három gólkirályi címmel (1993–1994: 17 gól, 1996–1997: 23, 1998–1999: 22), s szintén három Év labdarúgója-díjjal (1994, 1997, 1998) fémjelzett pályafutására, így végül 540 fellépésnél (s azokon 215 találatnál) állapodott meg.

Nehezen lemásolható eredménysor. Mivel pedig sikeres pályafutása szerénységgel is párosult – róla nyugodtan kijelenthető, hogy soha nem szállt a fejébe a dicsőség –, továbbá a pályán és azon kívül is példát mutatott sportszerűségből, valamint nem keveredett botrányos ügyekbe sem, nemzetközi hírnév híján is nyugodtan példaképnek lehet állítani!

1934-ben e napról két szösszenet az alsóbb osztályú labdarúgás világából. A BLSZ „amatőr-zsűrijéhez" érdekes kérelem futott be nem sokkal korábban, hogy a PTBSC hadd vásárolhasson egy rend ruhát Horváth Sándor nevű játékosának, miután nevezettnek a pálya öltözőjéből ellopták az öltözékét az egyik mérkőzés alatt. Ilyen vagy ehhez hasonló eset addig nemigen fordult elő – mármint hogy erről kelljen döntést hozni. Ekkoriban ugyanis profizmus volt hazánkban, nem is gyenge, viszont az amatőrök bajnokságaiban keményen próbáltak őrködni azon, hogy az egyesületek bujtatott módon, azaz természetbeni juttatásokkal se pénzeljék a futballistáikat. A testület e konkrét esetben nem zárkózott el az engedély megadása elől, de mindenekelőtt bekérette a PTBSC-től a feljelentés hiteles másolatát, sőt esetleg a detektívjelentést is... A másik történet pedig ahhoz kapcsolódik, hogy sok panasz érte akkoriban a profi klubokat, amiért úgymond elszippantották a közönséget az amatőrmérkőzésektől. Aki pedig azoknak „megmaradt", kis túlzással vagy mind potyajegyes volt, vagy a kerítés tetejéről nézte a küzdelmeket. Az FSE vezetősége eredeti módon kívánta megakadályozni az ilyesfajta meccsélvezetet. A gyanútlan potyázó egyszer csak arra lett figyelmes ott fenn a palánk tetején, hogy az egyik drukker elkiáltja magát: „Cézár, oda nézz!" S szinte még el sem hangzott az utolsó szó, amikor Cézár, az FSE saját költségén vásárolt hatalmas farkaskutya már rohant is a játéktéren keresztül, ugatva a palánk felé. És ha a nem fizető néző nem tudott lekászálódni, mielőtt a „házőrző" odaért, a derék eb fel-felugrott a palánkra, esetleg kiszakítva az illető nadrágjából a meg nem váltott jegy árát...

1964-ben e napon egy olyan olvasói levél is megjelent az NS-ben, amilyen körülbelül egy évtizeddel korábban elképzelhetetlen lett volna, tabutémáról lévén szó. Kolozsvárról (tehát immár nem Clujból...) három magyar nemzetiségű agráregyetemista – nevet is megadva – a magyar(országi) sportolókat üdvözölte. Ahogy írták, végig nagy érdeklődéssel kísérték figyelemmel a tokiói olimpia eseményeit, és nagy örömmel vették tudomásul sportolóink szereplését (10 első, 7 második és 5 harmadik helyezéssel, az éremtábla hatodik helyezettjeként zártuk a játékokat). Szívből gratuláltak ehhez minden érintettnek, akiknek további sok sikert és kitartást is kívántak. Külön kérték, hogy az újság tolmácsolja üzenetüket az „öreg" Polyák Imrének (a napokban elhunyt bajnok három ezüst után tudott végre aranyat szerezni birkózásban – nem véletlenül lett a nemzet sportolója), az öttusázó Török Ferencnek (két érmet szerzett Japánban), valamint az ugyancsak győzni tudó vízilabda- és labdarúgó-válogatottunk összes tagjának.