Az F1 legmegrázóbb hétvégéje - meghalt Senna

Ez a cikk nem a Formula–1 valaha volt egyik legkiemelkedőbb alakjának életéről és pályájáról szól, de még csak nem is a sportágat – leginkább éppen az 1994-es San Marinó-i Nagydíjon történtek hatására – biztonságosabbá alakító intézkedések számba vételéről. Pusztán megkíséreljük az évforduló kapcsán felidézni azt a tragikus eseménysort, amely az imolai versenyhétvégét örök mementóvá tette, és nem csupán Ayrton Senna május 1-jei halála miatt, hanem mert az egymástól független több baleset félreérthetetlenül jelezte: változtatni kell, mivel emberéletek forognak kockán, és a veszély még a legfőbb sztárokat, s ezáltal a száguldó cirkusz hitelét és létét sem kíméli.

Elöljáróban annyit, hogy az 1950-es évek „hőskorától" kezdve számos halálos baleset történt az F1-es versenyeken, edzéseken és teszteken. Sajnos régen magától értetődő volt, hogy bármikor történhet efféle szerencsétlenség a csak korlátozottan biztonságos pályákon az iszonytató tempóban haladó autókkal, melyek „utasát" még nem védték a mai modern eszközökhöz és módszerekhez mérhető óvintézkedésekkel, sem a járműben, sem az aszfaltcsík „védművei" révén. Ettől függetlenül azért a technika egyre fejlődött e téren is, ezért 1982 – Gilles Villeneuve, majd az olasz Riccardo Paletti tragédiája – óta egyetlen versenyző sem halt meg a nagydíjakon, egyedül a kanadaihoz hasonlóan többszörös futamgyőztes Elio De Angelis 1986-os tesztbalesete vetett árnyékot a sorozatra.

Ami a vb-t illeti, 1994-re visszavonult Alain Prost, Senna legnagyobb ellenfele, és a McLarennel háromszoros világbajnok brazil átszerződött a francia „Professzor" helyére az akkoriban verhetetlennek tűnő Willams-csapathoz. Örök riválisa nélkül is erős kihívóra talált a fiatal Benetton-versenyző, Michael Schumacher személyében, de felvette a kesztyűt, és az új idény első három viadalának mindegyikén (beleértve Imolát) ő volt a leggyorsabb az edzésen, azaz megszerezte az első rajthelyet. Igaz, ilyen-olyan okok (kicsúszás, karambol) miatt egyik GP-t sem fejezte be, így a mindháromszor élen végző ifjú német trónkövetelő fölényesen vezetett az összetettben, már a végzetes hétvége előtt is.

A figyelmeztetés

A pénteki edzés, amelyen egyébként Senna pályacsúcsot javított (megdöntve Nigel Mansell 1992-es abszolút körrekordját), hozott egy súlyos balesetet is. Az egyik kettős lassító kanyarban Rubens Barrichello az első ívet még bevette, a második, balra hajló kanyart azonban kiegyenesítette: elvesztette uralmát járműve fölött. A pálya jobb széle felé blokkolt kerekekkel csúszó Jordant megdobta az aszfalt szélének emelt szegélye, az autó így egyméteres magasságban repülve nekiütközött a gumikból emelt falnak, illetve a mögötte lévő kerítésnek, megpördült a hossztengelye körül, majd fölfordult, s visszaesett a földre.

A mentőszemélyzet először visszafordította a gépet az ütközés következtében megmaradt két bal oldali kerekére. A pilóta szemmel láthatóan nem volt magánál – az eset televíziós lassításánál látszott, hogy feje már az első falnak csapódás után tehetetlenül billegett a nyakán. A bukósisakja teljesen deformálódott, ezért alatta az arcát számos sérülés borította, ezenkívül enyhe agyrázkódást szenvedett, sőt egy pillanatra elvesztette az eszméletét is.

Az edzést azonnal felfüggesztették, és csak közel fél óra elteltével lehetett folytatni, miközben az orvosi jelentés arról tudósított, hogy a brazil állapota kielégítő, nincs súlyos sérülése. Másnap már sétált a boxutcában, és nyilatkozatokat adott, amelyekben elismerte: azért következett be a baleset, mert gyorsabban hajtott a megengedettnél, túl nagy tempóval – 200 km/óra feletti sebességgel – akart bevenni egy lassú kanyart.

A tragédia

A szombati edzés 18. percében aztán Roland Ratzenberger Simtek-Fordja a pálya Gilles Villeneuve-kanyarjában közel 300 kilométeres sebességgel nekivágódott a betonfalnak, majd több mint száz métert csúszott-pörgött a füvön, mire megállt. A két kerekét és számos egyéb tartozékát elveszítő autóban a mindössze harmadik F1-es versenyén induló osztrák újonc feje tehetetlenül hanyatlott előre, miközben a mentőegységek a helyszínre értek. Előbb levették a bukósisakját, majd óvatosan kiemelték őt az autóból, és azonnal szívmasszázst kellett alkalmazniuk az életben tartása érdekében.

A halál okait elemző orvosi jelentésből később kiderült, hogy a 32 éves Ratzenberger ekkor már kómában volt, háromszor állt meg a szíve, miközben az egyik fülén keresztül rengeteg vért vesztett. Az első segélynyújtás után egy mentőautóval azonnal a pálya mentőhelyiségébe, majd helikopterrel a bolognai kórházba szállították. Ott állt be 14.15-kor a halál. Az említett jelentés azt is tartalmazta, hogy súlyos agyrázkódást szenvedett, koponyája és több nyakcsigolyája eltörött. Egyetlen pillanatra sem tért már magához.

A RAI televízió egyik felvételén amúgy tisztán látszott, hogy az egyenesben elszállt valami az autójáról. Utóbb kiderült, az első vezetőszárnya tört le, ami ekkora sebességnél teljesen irányíthatatlanná teszi a járművet. Az osztrák, aki Gerhard Berger egyik legjobb barátja volt, és sokszoros futamgyőztes honfitársát tekintette a példaképének, az előző körében kicsúszott, és felvetődött, hogy esetleg megsérült a kocsija, de ő gyors irányváltásokkal megbizonyosodott, hogy minden rendben van, és nekiindult egy újabb menetnek – amelyből már sosem tért vissza...

A baleset után Senna kiment a pályára, megpróbált informálódni, hogy miként történt a tragédia, ám sokat ekkor még ő sem tudott meg. A sors szomorú iróniája, hogy mint a Nemzeti Sport beszámolt róla, vasárnap délelőtt Niki Lauda felkereste Sennát a Williams boxában, és felszólította: mint korelnök vegye kezébe a pilóták érdekeit az FIA-nál, hogy az szigorúbban ellenőrizze a biztonsági feltételeket. A brazil valószínűleg magától is ezen akart dolgozni, hiszen a versenyzők reggeli értekezletén Schumacherrel és Bergerrel együtt őt is az egyik vezetőjévé választották társai az újjáéleszteni tervezett GPDA-nek, vagyis a pilóták érdekvédelmi szervezetének, amely ekkor már több mint tíz éve nem működött. Mindezt néhány órával a halála előtt... (A szervezet egyébként a következő, Monacói Nagydíjtól tevékenykedett, és 11 éven át Schumi volt az elnöke.)

A teljes döbbenet

Az 1984-es bemutatkozása után tízéves pályafutása alatt 161 GP-n 3 vb-elsőséget, 41 győzelmet, 65 pole pozíciót, valamint 614 pontot gyűjtő brazil pilóta utolsó nyilatkozata már önmagában vészjóslóan hangzott: „Jó helyről indulok, de szörnyű volt a szombati nap, nagyon furcsa baleset történt Ratzenbergerrel. Az autók nem elég stabilak a kanyarokban, azt hiszem, hogy az összes pilóta szenved emiatt. Az én autóm is olyan, mint a többi, nagyon nehéz vezetni. Nem mondhatom, hogy nagyon nyugodt lennék..."

A verseny rajtjánál J.J. Lehto Benetton-Fordjának leállt a motorja, a portugál Pedro Lamy (Lotus) pedig hátulról belerohant. Az ütközés következtében szétrepülő gumi- és autódarabok a közönség felé csapódtak, de szerencsére nem okoztak súlyos sérülést, bár kilenc nézőt kivizsgálásra kórházba kellett szállítani.

A 4. kör megtétele után lendületből újraindulhatott a mezőny. Ismét az eredetileg is pole pozícióból startoló Senna állt az élre, ám mindössze két körön át vezetett. A 6. körben, a Tamburello-kanyarban, amely a pálya leggyorsabb hajlata, autója közel 300 kilométer/órás sebességgel egyenesen tovább rohant, a betonfalnak vágódott, majd néhány pördülés után megállt. 14.14 volt ekkor az idő. Az eszméletlen pilótát percek múlva húzták ki a járműből, majd megismétlődött a szombaton Ratzenberger tragikus baleseténél látott jelenetsorozat: szívmasszázs, újraélesztés, miközben Senna szemmel láthatóan rengeteg vért vesztett. Néhány perc eltelte után helikopterbe tették, és a bolognai Maggiore kórházba szállították.

Az intézmény szóvivője 15.32-kor bejelentette: a versenyző nem tért magához, légzési nehézségei vannak. A legnagyobb probléma azonban a többszörös homlok-, illetve koponyaalapi törés volt, amelynek következtében agyvérzés, illetve agyödéma lépett fel – a pilóta agya visszafordíthatatlan, súlyos károsodást szenvedett.

A második sajtókonferencián, 16.28-kor közölték, hogy gégemetszést hajtottak végre, hogy könnyítsék a pilóta légzését, és óvják agyát a további károsodástól. Senna azonban nem volt műthető állapotban, és agyműködése 18.05-kor leállt, mély kómába esett. 18.40: a háromszoros világbajnok szíve leállt – a versenyző több mint négyórás haláltusa után elhunyt.

(Csak a rend kedvéért: a baleset miatt megszakított futam a szabályok szerint folytatódott, bár például Damon Hill, Senna williamses társa csupán csapata vezetőinek határozott utasítására volt hajlandó újra elindulni. Végül az év végén majd első vb-címét ünneplő Schumacher nyert – s ezzel triplázott –, a ferraris Nicola Larini és a mclarenes Mika Häkkinen előtt.)

Miért? S merre tovább?

A Nemzeti Sport már Ratzenberger halála napján elkezdte keresni a tragédia mögötti okokat. Annyit lehetett tudni, hogy a lerepülő alkatrész miatt veszítette el uralmát autója felett az osztrák, tehát a csapat is érintett (lehet) a hibában. A lap feltette a kérdést: vajon ki a felelős? „Aki engedte elindulni a világbajnokságon az újonc Simtek-istállót? Aki Formula–1-es licencet adott az újonc pilótának (az első elemzések szerint nem zárható ki, hogy egy erősebb nyakizmokkal rendelkező versenyző életben maradt volna az ütközéskor)? Esetleg aki nem »bélelte ki« eléggé a Villeneuve-kanyart? A baleset azonban mindenki óvatosságra int, a szigorodó szabályok ellenére ugyanis az autók egyre gyorsabbak is."

Másnap, az újabb, még mellbevágóbb fejlemények nyomán már részletesebb elemzésre is vállalkozott az NS, főleg az imént említett két utóbbi megállapításra fókuszálva. Emlékeztetett rá, hogy abban az esztendőben, 1994-ben a szabályalkotók csökkentették az elektronika szerepét a kocsikon, ezáltal nőtt a pilótákra száguldás közben háruló feladatok mennyisége, miközben az autókból egyre nagyobb teljesítményt (vagyis tempót) tudtak kicsiholni. Másrészt „ha a Lamy és Lehto közötti rajtkarambolt is hozzávesszük, akkor mind a négy hétvégi incidenst az elavult, a modern biztonsági feltételeknek nem megfelelő versenypályával lehet magyarázni."

Tételesen: Barrichello kicsúszásánál a rosszul megválasztott sebesség mellett a túl magas peremkövek okozták a bajt, a rajt utáni ütközésnél pedig (amikor nézők is megsérültek) a túl szűk imolai célegyenesnek is szerepe volt a történtekben. Ratzenbergernél a minimális kifutási lehetőség és a betonfal okozta az autó szétforgácsolódását, és ugyanez vonatkozott a Tamburello-kanyar mögötti falra is. „Az Autodromo Enzo e Dino Ferrari nevű aszfaltcsík a világ leggyorsabbjai közé tartozik, de eddig mindenki megúszta, s egészséges maradt."

Azóta tudjuk, hogy Senna halálát nemcsak az ütközés okozta, legalábbis nem önmagában, hanem a jobb szemébe fúródó, a Williamsről kerekestül leszakadó kerékfelfüggesztés-rúd, amely „megtalálta" a néhány milliméteres gumírozott helyet a sisak és a rostély között. És hogy a pilóta miért sodródott ki? Az egyik vélemény a kormányoszlop törését okolta, a másik pedig az aszfalt egyenetlenségét (amely megdobta az onnantól e nézet szerint irányíthatatlanná váló gépet).

E kérdésben éveken át húzódó bírósági perek is folytak, de ami biztos: a következőkben a pályákat (így az imolait is) átépítették, korszerűsítették – az új ringeket pedig már eleve biztonságosra tervezték –, ahogy a versenygépek kialakítására is egyre több megkötés vonatkozott. Fontos lépés volt még, hogy kötelezően bevezették a nyakat és fejet védő, HANS nevű felszerelést.

Mindehhez sajnos kellett a milliók kedvencének számító, igazi szupersztárrá emelkedő, s már életében – de főképp azóta – legendává nemesedő Ayrton Senna halála is.

1934-ben e napon kellemes hírekre leltek a Népsport olvasói a franciaországi magyar légiósokról. A jelentés szerint Kohut Vilmosról hasábokat írtak a marseille-i lapok, mivel ő volt a közönség kedvence. A szélső ekkor 16 élvonalbeli és 15 kupagólnál tartott. Felesége szerint „a Vili egy meccsen annyi labdát kap, mint idehaza tízen kapott"... A Marseille egyébként ekkor már majdnem biztosan bajnok volt, és a kupadöntőbe is  bekerült, ahol nem mással kellett szembenéznie, mint a Sete gárdájával. Ott szerepelt Bukovi Márton, akiről a kinti újságok olyan címeket és kritikákat jelentettek meg, hogy ő „a pályák királya", és „játéka a legnagyobb élvezet futballnéző számára". Valóban jól mehetett neki: végül csapatával a bajnoki és a kupaaranyat is „elorozta" Kohuték elől – vb-ezüstérmes szélsőnk majd egy (valamint négy) évvel később vigasztalódhatott kupa-, illetve három esztendő múlva élvonalbeli elsőséggel.

1954-ben e napon Sztálinvárosban, a mai Dunaújvárosban az ünnepi program részeként 6000 fős közönség előtt 3:0-ra nyert bajnokin a korszak kiemelkedő együttese, a Honvéd. A későbbi bajnok katonacsapatból ezúttal a kétgólos Czibor tűnt ki leginkább, aki rengeteget változtatta a helyét, és ezzel sokszor hozta zavarba a (szezon végén búcsúzó) házigazdák védelmét. A harmadik találat Kocsis nevéhez fűződött, míg Puskás ezúttal elsősorban az irányításra törekedett. A legfőbb rivális, a Vörös Lobogó ekkoriban a Hungária körútra még 9000 nézőt is ki tudott csalogatni, akik azt látták, hogy az „emtékások" 3:1-re győznek a Dorog ellen.

1964-ben e napon hír jelent meg egyik disszidens labdarúgónkról, ami néhány évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna – és ezúttal is ki lehetett hallani „némi" elítélő mellékzöngét az információ közléséből. Az AP hírügynökségre hivatkozva ugyanis a „Tovább vándorol Czibor" című anyag arról számolt be, hogy az Aranycsapat 33 éves volt klasszisa ezúttal a tengerentúlon próbált szerencsét, és a kanadai Hamilton profi csapatához szerződött.

1974-ben e napon rendezték meg a Képes Sport nemzetközi futóversenyét a Városligetben, és a résztvevők a Ferencváros–Komló labdarúgó MNK-döntő (3–1) gyülekező közönsége előtt futottak be a Népstadionban felállított célba. A mintegy 6.5 km-es távon a győzelmet a müncheni olimpia kétszeres bajnoka, a korszak egyik sztáratlétája, a finn Lasse Virén szerezte meg (aki Montrealban mind 5000, mind 10 000 méteren megvédte aztán a címét!), de mindössze hét másodperccel maradt el tőle huszonkétszeres magyar bajnok hosszútávfutónk, Mecser Lajos.

2004-ben e napon az előző év afrikai futballistájának választották Samuel Eto'ót, a Mallorca kameruni csatárát. A díjazott esztendőben (2003) még mindig csak 22 éves csatár korábban már kétszer is volt dobogós, de 2000-ben és 2001-ben is a harmadik helyre szorult. Ezúttal a veterán nigériai Jay-Jay Okochát és az új sztárjelöltet, az elefántcsontparti Didier Drogbát előzte meg. Félelmetes ívű pályafutását jól illusztrálja, hogy már 1998-ban Interkontinentális-kupát nyert a Real Madriddal, majd miután ez év (azaz 2004) nyarán átszerződött a Barcelonához, kétszer is BEK-győzelemig jutott a katalánoknál töltött öt éve alatt – és most készül az újabb sikerre az Interrel, amelyben a jelenlegi az első idénye. Mindamellett utazik Kamerunnal a vb-re, és – sok egyéb sikere, címe mellett – 2004-ben, majd 2005-ben is megvédte a trónját Afrikában, ahol azóta még két második helyet is begyűjtött (Drogba mögött) a földrész legjobbját megválasztó szavazásokon.