„Ez a leggyengébb válogatott, amit láttam"

1996 tavaszán az új szövetségi kapitánnyal négyből négyszer vereséget szenvedett a magyar labdarúgó-válogatott, amely ezalatt egyetlen gólra volt képes, de azt Csank János és a csapat védelmében el kell mondani, hogy erős ellenfelekkel (horvátok, osztrákok, angolok, olaszok) mérkőztünk meg.

A kemény felvezetés után ősztől következtek a vb-selejtezők, amelyeken a két kötelező győzelem (Finnország ellen és Azerbajdzsánban) mellett egy papírforma-vereséget kellett elkönyvelnünk – Norvégia akkoriban elég erősnek számított. 1997 elején már nem próbáltunk sztárgárdák ellen gyakorolni a kvalifikációs küzdelem folytatására, ám a két gyengébb(nek hitt) ellenfél közül a második csúnyán megtréfálta a mieinket – a máltai 4–1 után itthon az ausztrálok bennünket vertek meg 3–1-re.

A Babos – Bánfi – Kuttor, Keresztúri (Plókai A, 79.) – Nyilas (Dombi, 60.), Urbán (Illés, 46.), Balog T. (Aranyos, 83.), Halmai, Nagy N. – Torma (Horváth F., 71.), Klausz összetételű együttesünk a végzetes két gólt csak a 88. és 90. percben kapta, de nem beszélhettünk csupán balszerencséről: a meccs második félidejében kidomborodott a vendégek erőnléti és technikai fölénye – ahogy a tudósítás kiemelte, még a megkerülős cselt is meg tudták csinálni...

Ezután jött a svájci selejtező, amelyen megint fogott „az utolsó percek" átka, Kubilay Türkyilmaz a 83. percben talált be Sáfár Szabolcs hálójába. „Hiába játszottunk jól a mérkőzés nagy részében, ismét a végén buktunk el. Sajnos azt kell mondanom, még mindig nyolcvan perces csapatom van" – értékelt a lefújást követően Csank mester.

Rátérve Détárira, a St. Pölten labdarúgója az április 30-i találkozó napján a svájci lapokban így nyilatkozott: „Ez a leggyengébb magyar válogatott, amelyet valaha láttam." A vereség után még inkább foglalkoztatta a közvéleményt a kérdés: az előző bő évtized legismertebb magyar futballistája miért éppen a sorsdöntőnek kikiáltott erőpróba előtt illette ilyen kritikával nemzeti együttesünket?

– Nem gondolt arra, hogy várnia kellett volna még néhány napot ezzel a nyilatkozattal, mert így még nehezebb helyzetbe hozta a mieinket?

– A svájci újságírók még Magyarországon, az ausztrálok elleni barátságos mérkőzésen kérték ki a véleményemet. Nem tehetek arról, hogy csak a napokban jelent meg a cikk – válaszolta az NS 1997. május 3-i számában Détári Lajos.

– Most, az összecsapás után is kitart az álláspontja mellett?
– Természetesen, sohasem szoktam mellébeszélni. Sajnos a válogatott svájci teljesítménye is engem igazolt.

– A csapat több játékosával még együtt játszott. Velük szemben nem tartja sértőnek a kijelentést?
– Nem akartam senkit sem megbántani, de ezzel együtt ez a véleményem. Az ominózus cikkben egyébként én a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetét bíráltam, mondván, a színvonalhoz képest túl sok együttes szerepel az első osztályban. Továbbá elmondtam azt is, hogy egyetértek doktor Mezey Györggyel: elkéstünk a fiatalítással, ezzel a csapattal nincs sok esélyünk kijutni a világbajnokságra. Ezek egyenes következménye a gyenge válogatott.

– Így viszont logikus a kérdés: ön szerint kiket kellene szerepeltetni, hogyan állítaná össze a kezdő tizenegyet?
– Ez nem az én feladatom...

– Ez esetben úgy tűnhet, hogy Csank Jánost akarja támadni.
– Erről szó sincs, semmi bajom nincs a szövetségi kapitánnyal.

– Nincs tehát arról szó, hogy megsértődött, mert Csank János nem hívta meg a válogatottba?
– Dehogy! Ezerkilencszázkilencvennégyben lemondtam a válogatottságot. Mondom: nincs problémánk, s igazság szerint nem is lehet, mert még sohasem beszéltünk személyesen. De ha már ennyire élesen felmerült a kérdés, annyit elmondhatok: szerintem a volt olimpiai válogatottra kellene építeni a csapatot. Például Lisztes, Dárdai, Sebők, Bárányos és Sándor Tamás mellőzése mindenféleképpen luxus.

– És játéktudása alapján Détárinak helye lehetne a válogatottban?
– Fölösleges ezt a kérdést újból előhozni. A saját védelmemben elmondhatom: az elmúlt évek eredményei önmagukért beszélnek.

– Jelenleg azonban az osztrák másodosztályban játszik.
– Ez igaz, de elképzelhető, hogy a nyártól följebb lépek. Az osztrák élvonalból is megkerestek, és a ciprusi Omonia Nicosia is hívott. Azt se felejtsék el, hogy már harmincnégy éves vagyok.

Döme nem is tért vissza (egyébként az élvonalba sem, legalábbis Ausztriában vagy Cipruson, mert első osztályúként már csupán egy fél idény erejéig szerepelt: 1999-ben a BVSC-ben), míg válogatottbeli „utódai" érdekes évre tekinthettek vissza néhány hónappal később. Ugyanis a norvégok mögött kiharcolták a pótselejtező jogát!

Ehhez az kellett, hogy a két favorit, azaz a skandinávok és a svájciak ellen is hozni tudjunk itthon egy-egy pontot, az azeriekkel szemben mind a hatot (Svájcnak csak a fele sikerült...), a finnek ellen meg egy negyediket is – ez volt az a bizonyos legendás Moilanen-féle kabaré az utolsó meccs utolsó percében.

Így jutottunk el a ki-ki párharcra, amelyen a spanyoloktól csak alig lemaradó, a cseheket és a szlovákokat egyaránt magabiztosan megelőző Jugoszlávia előbb Budapesten 7–1-re, majd Belgrádban félgőzzel 5–0-ra ütötte ki Magyarországot – máig fájó pofon gyanánt. Sajnos igaza lett Détárinak, az az alakulat nem ért fel az ő idejében látott korábbiakhoz.

Nézzük csak meg, miért. Az NB I színvonaláról nem kell sokat magyarázni, már akkor sem számított versenyképesnek. Legalább ekkora baj, hogy a légiósoknál milyen volt a merítési lehetőség. A jugók elleni odavágón öten szerepeltek nálunk külföldi klub futballistájaként: ketten-ketten Belgiumból és Ausztriából, egy ember Pozsonyból.

A visszavágóra ketten maradtak (a többiek már erre a javítási lehetőségre sem kaptak esélyt...): Urbán Flórián az Aalst, Keresztúri András a Slovan Bratislava alkalmazottja volt. Vessük ezt össze azzal, manapság milyen ligákban, milyen csapatokban játszanak (vagy legalább kispadoznak) legjobbjaink...

A csoportbeli második helyhez amúgy arra is szükség volt, hogy hihetetlenül könnyű legyen a sorsolásunk, és hogy a svájciak látványosan csődöt mondjanak: a bakui vereségük mellett oda-vissza kikaptak a norvégoktól, de még a finnektől is házigazdaként. Az utóbbiak meg ellenünk szórakozták el a továbbjutásukat.

Ezt a ritka esélyt ugyan megragadtuk, de az 1–12 során kiderült, hol is a valós helyünk. Azóta pedig hiába várunk arra, hogy egyáltalán reális sanszunk legyen a pótselejtezőre – az viszont erősen valószínű, hogy ha mostanában mégis sikerülne odajutni, ott már nem lennénk úgy megalázva, mint 14 évvel ezelőtt.