Henry: jött egy remek hét, gólból is lett hét

Hét éve április legelején az Arsenal háza táján még triplázási álmokat dédelgettek, ezekből azonban heves brutalitással ébresztette őket a zord valóság. Mindössze négy nap alatt... A Manchester United 3-án a kupagyőzelem, a Chelsea pedig 6-án a BL-diadal esélyétől fosztotta meg a gárdát, és elemzők szerint ekkor már azért is volt okuk aggódni, vajon a csapat megnyeri-e a már zsebben érzett bajnokságot.

A szóban forgó évadban az „ágyúsok" elleni korábbi négy meccsen a három 2–1-es vereség mellett mindössze egy remire futotta az Abramovics-gárda erejéből, de most egyszerre sok mindenért revánsot vett azzal, hogy végre legyőzte nagyobb múltú városi vetélytársát, és vele az Arsenal-fóbiáját.

(Más kérdés, hogy a Chelsea a visszavágón hiába fordított a Highburyben 0–1-ről 2–1-re a 87. percben – amikor már mindenki hosszabbításra számított –, a Bajnokok Ligája következő körében útját állta a bravúrgárda Monaco, azaz mondhatni: Arsene Wenger egykori klubja revánsot vett a kékek által elszomorított volt mesteréért...)

Hogy a francia szakvezető mennyire el volt kámpicsorodva, íme: „Nagyon-nagyon csalódott vagyok. Borzasztóan mélyen vagyunk, kegyetlenül nehéz lesz felemelni a játékosokat. De hiszem, hogy mentálisan erősek a fiúk, és kilábalnak a gödörből. Kemény teszt előtt állunk" – mondta az észak-londoniak menedzsere.

Az erőltetett menet már három nappal később, pénteken folytatódott a Liverpool elleni rangadóval, majd vasárnap jött az újabb ütközet Newcastle-ben. A képlet úgy festett, hogy ha ezeken sikerrel túljut a társaság, nagyon közel kerül az aranyéremhez, ellenkező esetben hátulról könnyen innen is elsöpörhette (volna) őket a robogó Chelsea. A megálmodott tripla első két trófeájának elillanását kényszerűen tudomásul véve Wenger felvezetésként hosszan értekezett a helyzetről, illetve a követendő stratégiáról:

„Az én dolgom, hogy emlékeztessem a játékosokat arra, milyen jók, és mennyire erős társulatot alkotnak. Félek, talán elfelejtették, hogyan jutottak el ide, s ebben az esetben nekem kell segítenem. Ha az emberbe jobbról, majd balról is belerúgnak, nehéz megint normálisan járni, de nekünk gyorsan túl kell tenni magunkat a történteken. Hiába lesz az az érzésünk a végén, hogy többet is elérhettünk volna – ha megnyerjük az angol bajnokságot, ostobaság volna sikertelennek nyilvánítani a szezont."

Aztán az első meccsen, 9-én úgy egy félidőnyi ideig azt gondolhattuk, hogy az Arsenal kártyavárként omlik össze a friss kudarcainak hatására. A Michael Owen újra meglelt góllövő csukájával felettébb veszélyessé váló Liverpool nagyon is alkalmasnak látszott arra, hogy a megroggyant „ágyúsokat" végleg a sárba, illetve a válságba tiporja, de két világ- és Európa-bajnok, illetve Konföderációs Kupa-győztes francia klasszisa, Thierry Henry, valamint Robert Pires zsenialitása megmentette a csapatot.

Pedig nem így indult. Ha a Chelsea elleni BL-párharc mindkét mérkőzésén nagyot hibázó Jens Lehmann a meccs reggelén bekapcsolta a rádiót, azt hallhatta, hogy klubja máris keres valakit a posztjára. Aztán beállt a kapufák közé, és egy kirúgás elvégzése után másodszor már a gólvonal mögött ért a labdához, amikor az 5. percben kiszabadította azt a hálóból.

Hogy a hazaiakban van tartás, az első félóra végén bizonyosodott be: Pires mesés indítását Henry légstoppal megszelídítette, majd balról azonnal lőtt, Jerzy Dudek lábai között, pontosan a bal kapufa tövéhez. Csakhogy a szünet előtt a második aznapi pofonját is megkapta az alakulat (1–2). Minden egybevágni látszott, a bennfentes angol szakírók már fogalmazhatták nagy ívű elemzéseiket egy verhetetlennek hitt együttes villámgyors hanyatlásáról, Arsene Wenger pszichikai síkon elkönyvelt csődjéről.

Azonban Henry, akinek szereplése hátfájdalmai miatt csak pár órával a kezdés előtt vált biztossá, a második játékrészben ellenállhatatlanul futballozott. Igaz, az újabb egyenlítésből még csak epizódszerepet vállalt: az ő labdáját tette Fredrik Ljungberg a tizenhatosra betörő Pires elé, hogy aztán a középpályás a rövid sarokba terelje. Egy perccel később (!) viszont már Henry mutatványa ragadtatta el a közönséget. A kezdőkör magasságából indulva cselezte magát előre, dőltek-borultak a védők, végül a tőle megszokott módon a hosszú sarokba csavart. Bámulatos szóló volt!

A Liverpoolt oly mértékben sokkolta az ellenfél fordítása, hogy a meccs további részében képtelen volt tisztességes támadásokat vezetni. Nem így a házigazdák: Henry a 77. percben lerázta őrzőit, majd Dudekbe vágta a labdát, de szerencséjére az visszapattant a testére, onnan meg a kapuba (4–2).

Gérard Houllier-t, a „vörösök" szakvezetőjét valósággal megbabonázta a rivális – és benne a honfitárs ászok... – teljesítménye: „Az Arsenal egyszerűen fantasztikus volt a második félidőben, nem hiszem, hogy bármelyik csapat felvehette volna vele a versenyt. Tartottam tőle, hogy egy ilyen hét után a játékosai úgy fognak küzdeni, mint a sebzett oroszlán, és igazam lett. Ilyen pazar futballt még nem láttam ellenünk senkitől" – tolmácsolta elismerését a lefújás után.

Április 11-én még a newcastle-i döntetlennel is hizlalták az előnyüket a tabellán Patrick Vieiráék (a Chelsea a dupla forduló során csupán egyetlen pontot szerzett), ráadásul ez volt az utolsó rangadójuk a szezonban, a hátralévő hat bajnokin többnyire a tabella alsó feléhez tartozó csapatok vártak rájuk. A kilenc nap alatt a negyedik mérkőzésüket játszó „ágyúsoknak" egyébként több sanszuk volt a győzelemre, ám szakvezetőjük a 0–0 után kijelentette, hogy ilyen hét után elégedett az egy ponttal is.

Majd jött némi pihenő, melynek végén, 2004. április 16-án az Arsenal alaposan, 5–0-ra elpáholta a Leedset a következő kör nyitómérkőzésén, és ezzel újabb lépést tett a bajnoki cím elhódítása felé. Ezen a pénteki estén a ligában fölényesen vezető együttes vélhetően másra is rávert volna egy ötöst, csak hát a sorsolás úgy hozta, hogy épp a kiesés ellen (sikertelenül) hadakozó Unitednek kellett felkeresnie a Highburyt. A vendéglátók pedig láthatóan végleg kiheverték az FA-kupa-elődöntőben és a BL-negyeddöntőben átélt kudarcokat.

A főhős megint Henry volt, a csodacsatár Pires „jégtörő" találata után klasszikus mesternégyest szerzett, és szinte egymaga elintézte a leedsieket, akik kétszer annyit is simán kaphattak volna. Arsene Wenger nem is talált szavakat a győzelem után. „Annyi mindent elmondtunk már Thierryről, hogy képtelenség újat kitalálni. A világ egyik legjobb csatára, akiről nem beszélni kell, hanem nézni, ahogy futballozik. Ha a csapatnak jó a hangulata, és egy hullámhosszon van vele, élvezet nézni a játékunkat" – mondta a mester.

„Hihetetlenül jó labdákat kaptam, nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen remek társak vesznek körül. A képességek önmagukban nem elegendőek a sikerhez, odaadás és becsvágy nélkül sehová sem jut el az ember" – mondta Henry, aki az elmúlt három bajnokiján hét gólt szerzett, és hamarosan már nemcsak szóban ünnepelték: 26-án meghatottan vette át a díjat, miután kollégái őt választották meg az év játékosának. A futballisták részvételével megtartott szavazáson az egymás után másodszor nyerő támadó Frank Lampardot, Steven Gerrardot, Alan Shearert, Jay-Jay Okochát és Vieirát megelőzve végzett az élen.

Hiszen nemcsak ezekben a hetekben őrizte remek formáját, de valójában már az év eleje óta elképesztő mutatókat produkált, elsősorban a Premiershipben. Január elsejétől a Leeds kiütéséig 14 bajnokin 17 gólt szerzett, aminek köszönhetően a teljes idényt nézve sem járt messze az egy per egyes átlagtól: 32/29 – ez az angol gólkirályi cím és az európai Aranycipő legnagyobb esélyesévé tette.

És aztán mindkettő meg is lett neki 30 találattal (azaz a végére kissé alábbhagyott a lendülete, amit a francia válogatott is megsínylett a nyári Eb-n, amikor képtelen volt feltörni a görög „betonfalat", bár a tornán jegyzett két góljával őt még nem is érhette túl erős kritika), míg összesen 39 góllal zárta a szezont – ez volt egész karrierjének legjobb egyenlege.

Egyébként a következő kiírásban mindkét elsőségét meg tudta ismételni (európai viszonylatban Diego Forlánnal holtversenyben), sőt a PL-ben végül négyszer bizonyult a legjobb mesterlövésznek, hiszen már 2002-ben is az volt, majd 2006-ban még egyszer utoljára.

Időzzünk el egy kicsit a számoknál, ugyanis Henry olyan rekord felé közelített, amelyet az Arsenal berkein belül kevéssel korábban még szinte megdönthetetlennek hittek. Az „ágyúsok" valaha volt legjobb góllövője, Ian Wright 185-ször köszönt be a vetélytársaknak, nyurga üldözője pedig a házi örökrangsorban immár a harmadik volt, 150-nel.

A harmincas-negyvenes évek sztárja, Cliff Bastin (178) állt a második helyen, de ő 396, míg hősünk (addig) csupán 251 alkalommal lépett pályára. Igaz, a feledhetetlen Wright is mindössze 288-szor, de akárhogy is: mivel a francia zseni még csak 26 esztendőnél járt, elvileg jócskán túlszárnyalhatta nagy elődjét, ha valóban hűséges marad az Arsenalhoz.

Ám felvetődött a kérdés: vajon képes lesz-e ellenállni az állandó csábításnak, Abramovics millióinak, vagy a Real Madrid sikereinek? E két klub igazi BL-specialistáknak számított – a Chelsea az orosz tulaj és José Mourinho érkeztével, míg a blancók a megelőző hat év három trófeája alapján –, márpedig Henry gyűjteményéből nagyon hiányzott egy európai kupa (voltaképpen nem is hiányzott más).

Ő azonban időről időre megerősítette, hogy nem megy sehová, és valójában be is tartotta a szavát, hiszen virágkorában, amíg huszonéves volt, maradt a Highburyben. Nem csoda, hogy 2005 októberében előbb Wright összesített rekordját adta át a múltnak, majd februárban Bastin bajnokikra vonatkozó 150-es csúcsát is – végül 226-nál és 174-nél állt meg 2007-ben. Máig ő a Premier League történetének harmadik leghatékonyabb góllövője, és az egyetlen, aki zsinórban öt szezonban is húsz találat fölé tudott jutni.

Érthető hát, hogy amikor nyolc év után, egy sérülésektől sújtott kínlódásos idényt követően két bajnoki címmel és Szuperkupa-trófeával, illetve három FA-kupa-diadallal a tarsolyában továbbállt a Barcelonához, régi hívei nem felejtették el, és 2008-ban minden idők legjobb Arsenal-labdarúgójává választották!

Apropó, bajnoki elsőségek: a kettő úgy jött össze, hogy a fent részletezett 2003–2004-es idényt végül a várakozásoknak megfelelően az (újabbra azóta is hiába vágyó) „ágyúsok" nyerték meg – 38 körön át teljességgel veretlenül! Ilyesmi addig mindössze a legelső, 1888–1889-es kiírásban fordult elő a Preston North Enddel (amelynek azonban alig több mint fele annyi meccset kellett vívnia a dicsőséghez...)!

Ami az egykor Monacóban feltűnő, majd egy féléves felejthető Juventus-kaland után Londonba kerülő (végül 2010 óta New Yorkban levezető) Henryt illeti, a katalánoknál már nem volt első számú ember, viszont az ott töltött három évad során megvalósult a még beteljesületlen nagy álma is. 2009-ben minden létező (szám szerint hat) fontos kupát elnyert a Barcával, így nyilván már kevésbé neheztel a gránátvörös-kékekre, amiért a 2006-os döntőben – éppen a szülőföldje közelében, a Párizs melletti St. Denis-ben – megfosztották őt (és az Arsenalt) a BL-sikertől.

Összegezve, a válogatottal már egészen ifjan mindent learató csatár kiforrott labdarúgóként 2003-ban és 2004-ben is második lett az Aranylabda-voksoláson – ez is azt bizonyítja, ami az eddigiekből is kiderülhetett: az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb olyan futballistája (volt), aki sosem kapta meg a legértékesebb egyéni trófeát.