„Itt még mindig a csodavárás jellemző”

Popovics Sándor Guus Hiddinkkel is dolgozott, és van véleménye arról, mit kellene tenni (Fotó: archív)

– Egy-egy átsörözött este után arra riadok – kezdte visszaemlékezését a 2010. május 28-án készülő Nemzeti Sportban Popovics Sándor –, hogy álmomban középkezdés után Kenesei Krisztián Hámori Ferenchez passzol, ő hátrateszi a labdát a jobbhátvéd Turbék Istvánnak, ő pedig hazaad. Látom, ahogy gurul a labda harmincöt méterről a saját kapunk felé, kapusunk, Piel Zoltán pedig akkora luftot rúg, hogy a jobb lába majdnem átszáll a szomszédos BKV-sporttelepre. Úgy kaptunk gólt a Soprontól a meccs első percében, hogy az ellenfél még labdába sem ért. Igazi világszám volt. Persze ahogy múlnak az évek, úgy lett egyre tisztább a kép, hiszen többen is mondták: Sanyi bá', maga esélytelen volt akkor az MTK-nál...

– Mire céloz ezzel?
– Arra, hogy a dolgok nem véletlenül történtek. Amikor kilencvennégyben Gellei Imrétől átvettem az MTK-t, s megpróbáltuk kiharcolni a bennmaradást, gyakorlatilag halálra ítélt csapatot irányítottam. Nem szeretek vádaskodni, most sem teszem, de túl sok mindent hallottam arról az időszakról, és túl sok furcsaságot láttam a kispadról. Holott olyan lelkesedés dolgozott bennem, amikor munkához láttam, mint korábban még soha. És ezen az sem változtatott, hogy Hollandiából hazatérve megdöbbentő dolgokat tapasztaltam. Apróságnak tűnik, de az MTK-pályán például nem volt vécépapír, szétszabdalt újságok jelentették a tisztasági felszerelést. Igazi szegényházba kerültem, de ez nemcsak az MTK-ra volt jellemző, hanem az egész magyar futballra. Pedig akkor már tapasztalt trénernek számítottam: dolgoztam a belga Waregemnél, a holland De Graafschapnál, ahol Guus Hiddink volt a pályaedzőm és megválasztottak az év edzőjének, a NEC Nijmegennél, a Cambuur Leeuwardennél, az Excelsior Rotterdamnál és az Eindhovennél. Mégis hazamentem az MTK kérésére, csak néhány mérkőzés erejéig.

– Igaz, hogy jelentős érdemei voltak Erwin Koeman szövetségi kapitányi kinevezésében?
– Valóban megkeresett Kisteleki István, akinek több szakembert ajánlottam a figyelmébe, és köztük volt Erwin Koeman is. Amikor kinevezték, pontosan lehetett tudni, hogy ő is kudarcra van ítélve. Mint ahogy Magyarországon gyakorlatilag minden szövetségi kapitány, legyen az magyar vagy külföldi szakvezető. Itt még mindig a csodavárás jellemzi a hétköznapokat, az emberek képtelenek felfogni, hogy jöhet ide Guus Hiddink, Louis van Gaal, Arsene Wenger, José Mourinho vagy bárki, a válogatott esélytelen kiemelkedő eredményre.

– Ennyire lehangolónak látja a helyzetet?
– Miért, ön nem úgy látja? Hétről hétre meccsekről tudósít, véleményt formál, egyszerűen nem csaphatja be a szurkolókat azzal, hogy emelkedik a színvonal, izgalmasabbak a meccsek és hasonlók. Aki ilyet állít, hazudik. Az a legszebb az egészben, hogy a magyar edzők egymást dicsérik: véget ér a bűnrossz meccs, a két tréner meg egymást fényezi, hogy ilyen küzdelmes volt a találkozó, és olyan remekül felkészített az ellenfél. Pedig állítom, nincs egyetlenegy jól felkészített magyar csapat sem.

– A Debrecen csak eljutott a Bajnokok Ligájáig...
– Látja, megint az ámítás... Eljutott, aztán kapta a gólokat számolatlanul.

– Dzsudzsák Balázs teljesítményére sem büszke, akit ön hétről hétre láthat, hogy milyen jól játszik, mennyire szeretik a szurkolók?
– Dzsudzsák Balázs örüljön, hogy a PSV játékosa lehet. Tehetséges, ügyes gyerek, de Magyarországon túlsztárolják, és ez bizony nem tesz jót neki. Ha két lábbal a földön marad, sokra viheti. Remélem, tudja az aranyigazságot: amilyen gyorsan megszerették, olyan gyorsan ki is ábrándulhatnak belőle. A Hamburg elleni Európa-liga-mérkőzésen történt kiállítása például milliókba került a PSV-nek. Azt is el kell fogadnia, hogy nincs értelme minden nyilatkozatában volt mesterét, Huub Stevenst bírálni. Persze Hollandiában egy játékos megmondhatja az edzőnek a véleményét, de csakis a szemébe, és ne utólag, amikor már távozott a klubtól. Egyébként hogy valami pozitívumot is mondjak: nagyon büszke vagyok Fehér Csabára, Juhász Rolandra, Babos Gáborra, Gera Zoltánra és Bodor Boldizsárra, akik a pályán és azon kívül is méltóképpen képviselik a magyar labdarúgást.

– Ha ennyire kritikus, miért nem jön haza és mutatja meg a helyes irányt?
– Hogy végleg hazatérjek, arra sohasem gondoltam. Miután megismertem a magyarországi körülményeket, s láttam, milyen mentalitásúak a futballisták, végérvényesen kiderült, hogy nincs értelme hazaköltöznöm. Különben is: ahogy egykor Mészöly Kálmán is mondta, az én időm lejárt, már az új generációé a jövő. Ugyanakkor ma is tele vagyok ambícióval, a tudásomat, a tapasztalatomat szeretném átadni a jövő edzőinek. Sajnálnám, ha mindazt, amit a labdarúgásban megtanultam és elsajátítottam, a sírba kellene vinnem. Ami még fontos: a holland futball is messze van az elittől, nem véletlenül mennek el a tehetséges fiatalok Angliába, Spanyolországba, Németországba, hogy ott fejlődjenek igazán. A holland bajnokság pénzügyi szempontból rendkívül szerény, ugyanakkor az utánpótlás-nevelésünk egyedi Európában. Amíg Magyarországon irigyek egymásra az akadémiák, Hollandiában összedolgoznak, segítik egymást. Kiváló a szakmai munka, és nemcsak a fiataloknál. A magyar edzők figyelmébe ajánlanám például Raymond Verheijent és az úgynevezett periodizációval kapcsolatos munkásságát. Az egymásra épülő terhelési folyamatok szakembere rendkívül népszerű és elismert Nyugat-Európában, dolgozott például az orosz és a dél-koreai válogatottnál, segítette Guus Hiddink és Frank Rijkaard, Louis van Gaal és Dick Advocaat munkáját. Igazi forradalmár a fizikai felkészítésben.

– Úgy gondolja, hogy a Verheijen-módszer segíthetne a magyar labdarúgáson?
– Meggyőződésem, hogy igen, bár sokszor úgy érzem, a magyar futball gyógyítható beteg, de nem akar meggyógyulni.