Klasszis volt, és a fél Aranycsapat edzője

A két világháború közi időszak egyik legjobb magyar játékosa volt, aki azonban sosem szerepelhetett olimpián vagy vb-n. Kalmár Jenő azonban így is kacskaringós utat tett meg élete során, és már azelőtt is, hogy 1928 nyarán egyáltalán eljutott az első osztályban meghatározó szerepű Hungáriába.

Bár a Somogy megyei Mocsoládon született 1908. március 21-én, később a család Soroksárra költözött, ő pedig a Haller téren rúgott először rongylabdába. Tehetségére jellemző, hogy 14 évesen már az FTC korosztályos csapatában igazi labdát kergethetett. S mindezt úgy, hogy nem ő jelentkezett a legnépszerűbb klubhoz, hanem felfigyeltek rá, és kimondottan oda hívták. A profizmus 1926-os bevezetésekor szerződést is kötöttek vele, nehogy a riválisok elvihessék, aztán kölcsönadták erősödni előbb az Ékszerésznek, majd a Pesterzsébetnek.

Utóbbi csereügylet volt, és mivel cseretársa, a védő Papp László súlyosan megsérült, Kalmárt nem tudta visszavinni a Ferencváros. Ám Erzsébeten sem maradt sokáig, lecsapott rá a Hungária, így 20 éves korától a legnagyobb vetélytársnál játszhatott.

Rögtön az első idénye nagyszerűen sikerült, vele ötévnyi szünet után újra bajnokságot nyert a Hungária úti gárda, amely a főképp Orth György nevével fémjelzett korszakot követően végzett ismét az élen. Ráadásul még alig vált ismert labdarúgóvá, amikor rögtön az élvonalbeli debütáló szezonjának elején, 1928 őszén a válogatottban is bemutatkozhatott.

A következő tavaszon végig kitűnő formában futballozott, és a nemzeti együttesben is remekelt: a májusi bécsi meccsen (2:2) pályafutása egyik legjobb játékát nyújtotta, szeptemberben pedig az első gólját ünnepelhette címeres mezben, méghozzá egy nem mindennapi közjátékkal színesített mérkőzésen.

A csehszlovákok már a 4. percben megszerezték a vezetést, majd miután a 61. percben Turay Józsefet kiállították, a prágai közönség betódult a pályára és inzultálta a magyarokat. A mieinket a küldöttség vezetője lehívta a játéktérről, s csak nyolc perc elteltével folytatódhatott a meccs.

És számunkra nem is akárhogyan: emberhátrányban küzdve a lehető legjobbkor, a 89. percben Fogl III József előreadását az előrehúzódó Kalmár lestoppolta, majd 30 méterről fordulásból, bal lábal, irtózatos erővel bombázott a világhírű Frantisek Plánicka kapujának bal felső sarkába.

Ezzel 1:1 lett, ami a körülményeket tekintve szép eredmény volt, és bár ugyanebben a párosításban a következő két idegenbeli döntetlenből kimaradt a kék-fehérek játékosa, a válogatottbeli második gólját (az összesen elért négyből) szintén a csehszlovákok szenvedték el, amikor itthon 3:0-ra elvertük őket 1931-ben.

A nagy áttörést azonban az a találkozó jelentette, amelyre pontosan hat hónappal később, 1932. március 20-án (egy nappal Kalmár Jenő születésnapja előtt) került sor. A Sparta pályáján 27 ezer néző volt tanúja annak, hogy 29 év – és ezalatt 4 iksz, illetve 3 (korábbi) vereség – után nemzeti csapatunk végre vendégként is felül tudta múlni egyik nagy ellenfelét!

A cseheknél öten szerepeltek a bő két esztendővel később világbajnoki döntőt vívó együttesükből (valamint további négy leendő kerettag játszott a soraikban), és előnybe is kerültek a szünet után, ám a félidő közepén mindössze hat perc alatt három gólt szerezve fordítottak a magyarok, akiket – a három újonc egyike, az 1938-ban majd szintén ezüstéremig jutó vb-alakulatunkat hetedmagával már itt is képviselő – Cseh II László vezette sikerre.

A legendás „Matyi" ugyanúgy a Hungáriában futballozott, mint a nyúlánk, bár nem magas Kalmár, aki igazán a csapat tengelyében szeretett játszani, a középcsatár vagy a középfedezet posztján (Prágában az utóbbin lépett pályára). Kiválóan irányított, remekül lőtt, míg fejelésben sokak szerint Kocsis Sándor feltűnéséig a legjobb volt a hazai mezőnyben: erőteljes nekifutás után szinte felröppent a levegőbe, s ott sokszor elképesztő testhelyzetekből is kapura (kapuba...) tudott bólintani.

Ragyogóan induló pályafutását többször is súlyos sérülés szakította meg. Az első, és teljesítményét jelentősen befolyásoló lábtörés az 1929. októberi örökrangadón érte, amikor Amsel Ignác, az FTC kapusa rávetődött a lábára. Hosszú ideig gyógyult, de visszatérése után a játéka már óvatosabbá vált, így a válogatottban sem olyan pályát futott be, mint amilyet a képességei alapján elérhetett volna, csupán 15 alkalommal szerepelt a legjobbak között.

Utoljára 1932 őszén – mindössze 24 évesen. A Hungáriával 1932-ben egy kupát is nyert (közben persze minden idényben a dobogón végeztek a bajnokságban), egy esztendővel később pedig a francia kupagyőztes Excelsior Roubaix-hez szerződött, amellyel aztán rendszerint a középmezőnyben végzett. Kintléte vége felé az RC Roubaix, illetve a (háború után majd világhírnévre emelkedő) Stade de Reims színeiben is lehúzott egy-egy szezont.

Öt év után hazatért, 1938-ban egy keveset játszott még a Hungáriában, majd a Kistextben, ahol közben megkezdte az edzői pályáját, melyet a Gammánál folytatott. A negyvenes évek elején a válogatottnál is dolgozott, Vághy Kálmán szövetségi kapitány segítőjeként. Első nagy sikerét az 1947–1948-as idényben a Csepel edzőjeként érte el, meglepetésre bajnokságot nyert a gyári együttessel!

Aztán irányította a Dorog felkészülését is, 1952 elejétől azonban a nagy Honvéd élére nevezték ki id. Puskás Ferenc utódjaként. Négy szezon alatt három bajnoki címet nyert az Aranycsapat tagjainak nagyobbik részét felvonultató kispestiekkel, nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ legjobb klubcsapatát irányította az ötvenes évek közepén. Az egyetlen alkalommal, amikor a második helyre szorult (1953-ban), épp egykori klubja, az ekkor Bp. Vörös Lobogó néven szereplő MTK előzte meg őket.

Kalmár Jenő a magyar labdarúgás profivá válása (1926) után ténykedő trénerek között Jávor Pál (6 aranyérem) mögött negyedmagával (4-4 elsőség) a második helyen áll az örökranglistán – és bizony minden esélye megvolt, hogy ő is (akár egyedüli!) éllovas legyen, ha a történelem máshogy nem alakítja.

Példának okáért Puskásék vezettek az 1956-os évadban is, amelyből már csupán néhány mérkőzés volt hátra, amikor a forradalom miatt félbeszakadt a pontvadászat (igaz, vesztett pontok tekintetében a kék-fehérek kettővel jobban álltak – de elvileg még ronthattak volna).

Bányai Nándor, a Honvéd balfedezete, Bozsik József párja, kedvesen emlékezett egykori mesterére az NS egyik 2003-as számában: „Én még futballoztam ellene, amikor a Kispest edzőmeccset játszott a Kistexttel. Edzőként nagyon becsültem benne többek között azt, hogy kiállt a futballistákért. Az edzései nagyszerűek voltak, hiszen mindent megmutatott. Bár jól felkészült társaság volt az akkori Honvéd, játszott benne néhány világklasszis, azaz nem volt könnyű újat mutatni, Jenő bácsi azért tudott. Fantasztikus rúgótechnikája volt, jobb külsővel úgy csavarta el a labdát, hogy már úgy látszott, mellé megy, aztán bepörgött a kapuba."

Kalmár is részt vett a Honvéddal 1956 telén a dél-amerikai túrán, aztán nem tért haza. Bécsben a Wackerhez szerződött, és negyedik lett a csapattal az osztrák bajnokságban. A Wiener SC-nél töltött időszaka után 1958-ban Spanyolországba költözött, néhány hétig a Sevillánál dolgozott, majd 1959 tavaszán átvette a Granadát, amellyel kupadöntőbe jutott. Az ellenfél a Barcelona volt, amelyet a tréner két egykori játékosa, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán erősített – a katalánok nyertek is 4:1-re, többek közt Kocka két találatával.

Izraelben viszont összejött a kupagyőzelem, a Hapoel Tel-Aviv kispadján (1960), utána pedig a Portóval végzett a második helyen az 1962–1963-as portugál idényben. Aztán újra Spanyolországba ment; Valladolidban kezdett a másodosztályban, majd az oda kiesett Granadát vezényelte vissza a legjobbak közé 1966-ban. Ezt követően három évet töltött a barcelonai Espanyol élén, s az 1966–1967-es idényben a nagyszerű harmadik helyre vezette a gárdát.

A hetvenes évek elején a CD Málaga csapatával előbb feljutott az első osztályba, ott pedig a klub fennállásának legjobb helyezését érték el 1971-ben – kilencedikek lettek, míg egy évvel később szerepe volt abban (az utolsó hét kört leszámítva ő dirigált), hogy tovább javítottak, a hetedik helyen végeztek. Csaknem két évtizeddel később, 1990 januárjában ebben az andalúziai városban hunyt el.

Sajnos a hazai futballszurkolók fiatalabb nemzedékei alig hallottak a magyar labdarúgás egyik nagy egyéniségéről, hiszen 1956-os távozása miatt több mint három évtizeden keresztül szinte le sem írták a nevét, és mivel a rendszerváltozás táján meghalt, mire újból emlegetni lehetett volna (korábban politikai okokból tiltották), már csak kevesen emlékeztek rá. Pedig kétfajta minőségében is kiérdemelte, hogy ne merüljön végképp feledésbe.