Lisztes Krisztián meghozta nehéz döntését

„Ha sikerül megegyezni Brémában, nem feltétlenül változtatok. Huszonnyolc éves leszek, s most olyan szerződést kell kötnöm, amellyel végképp megalapozhatom a jövőmet, és nyugodt életet teremthetek a családomnak. Sajnos a Werder vezetői egyelőre kevesebbet kínáltak, mint amennyit elfogadhatónak tartok. Tudom, mennyit érek."

Lisztes Krisztián, a Bremen magyar középpályása 2003 végén, röviddel karácsony előtt a fenti mondatokkal vázolta a jövőjével kapcsolatos elképzeléseit. Tudvalévő volt, hogy 2004 nyarán lejár a szerződése, s az érdeklődő kluboknak a Bosman-szabály révén már csak vele kellett megegyezniük (a vélt piaci értéke, 3.5 millió euró kifizetését „megúszva"), ami egy új megállapodás esetében nem feltétlenül hátrány. Sőt!

Úgy nézett ki, hogy a Bundesliga „félidei" éllovasa nem bírta az árversenyt, vagy ha úgy tetszik, egy homályba burkolózó egyesület ráígért a brémaiak (egy idő után már alighanem) felsrófolt licitjére. „A saját lehetőségeinkhez képest nagyon jó ajánlatot tettünk, sajnos neki más elképzelései vannak. Mi nem kínálunk többet, hanem elfogadjuk a döntését" – jelentette ki Klaus Allofs, az észak-német klub sportigazgatója, majd hozzátette:

„Amikor kétezer-egyben elvált a Stuttgarttól, ott nem becsülték meg annyira, mint most nálunk. Brémában állandó kezdő, a csapat alapembere lett. A további terveinkhez szükségünk volt az ő gyors döntésére. Most meghozta. Azt hiszem, a háttérben sportszakmai lehetőségek húzódtak meg, valamint az a tény, hogy abban bízik, egy másik egylettől jobb ajánlatot kap."

Lisztesnek a Greuther Fürth elleni február 3-i kupamérkőzés előtt „szorították a mellkasához a pisztolyt", ő pedig a kényszerhelyzetben nemet mondott. Allofs nem említett csapatnevet, a német sajtó viszont azonnal elkezdett találgatni, ki lehet a titokzatos kérő. A SID sporthírügynökség Olaszországot tippelte végcélnak – a középpályás többször is úgy nyilatkozott, szívesen játszana a Serie A-ban –, és azon belül is Genovát vagy Perugiát.

Reálisan nézve az utóbbit teljességgel ki lehetett zárni, egyrészt a gyenge anyagi helyzete miatt, másfelől pedig mert a remek őszt produkáló magyarnak aligha jelenthetett perspektívát, hogy hamarosan minden bizonnyal az olasz B-ligában kellett volna futballoznia. A hajdani BL-döntős Sampdoria sokkal inkább elképzelhető állomásnak tűnt, igaz, náluk Lisztes posztján szerepelt Cristiano Doni, a squadra azzurra középpályása.

Még valószínűbbnek látszott, hogy válogatottunk kulcsembere csak klubot vált, országot viszont nem. A hírek szerint több német klubtól is volt ajánlata, s közülük talán a Schalkéé a legcsábítóbb. A gelsenkircheniek az akkori Werderből már megszerezték a következő idényre Aíltont és Mladen Krsztajicsot, míg a már meglévő keretükből Frank Roston, valamint Oliver Recken is ott feszült korábban rivális zöld-fehér meze. De ebbe kár is jobban belefolyni, hiszen végül minden másképp alakult. Mielőtt azonban átadnánk a szót a legilletékesebbnek, vegyük sorra, honnan is vezetett e nehéz, de végsősoron irigylésre méltó dilemmáig az útja.

Az 1976-os születésű Lisztes Krisztián 1993 őszén, az Újpest ellen, a 11. fordulóban debütált a Fradiban, míg az első (rögvest győztes) gólját a Debrecen ellen szerezte – a sors iróniája, hogy azon a meccsen ki is állították. Egy évvel később, 1994 decemberében az FTC és Stuttgart megállapodott abban, hogy a játékos 1996. július 1-jei hatállyal a VfB labdarúgója lesz.

Erről 1995. január 11-én kötötték meg a szerződést, ám 1996 márciusában a két klub abban egyezett meg, hogy Lisztes egyelőre nem költözik, hanem a svábok egy évre kölcsönadják a zöld-fehéreknek. Ebből az egy esztendőből végül csak fél lett: 1996 őszén, amikor Varga Zoltán vezette a gárdát, még az Üllői úton szerepelt – s végül 1997 januárjában költözött Németországba.

A meglehetősen zavaros klubcserét egy sokkal simább követte. Lisztes négy és fél idényt töltött el Stuttgartban, ám a vb-elődöntős bolgár klasszis, Kraszimir Balakov árnyékából nem igazán tudott kilépni. 2001 tavaszán a VfB már jelezte, hogy ha jön érdeklődő, nyugodtan viheti a légióst. Érdeklődőben nem volt hiány, a végül befutó Werder Bremen mellett több olasz csapat (Napoli, Verona, Bologna) is kopogtatott a magyarért.

Klaus Allofs sportigazgató a Grúzia elleni vb-selejtezőn vette utoljára alaposan szemügyre kiszemeltjét. A felek akkor még igyekeztek titokban tartani az ügyletet, a német sajtó azonban jóval a szerződés aláírása előtt leleplezte törekvéseiket. „Játszani akarok, és ne tartsanak nagyképűnek, de többre értékelem magam annál, minthogy a mai Stuttgartban csak a kispadon üldögéljek. Futballozni szeretnék, és minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam: erre Brémában több lehetőségem lesz" – indokolta annak idején az NS-nek a klubváltását Lisztes.

A következő három szép idényben maximálisan bizonyította, hogy a Bremen által érte kifizetett 1.5 millió euró nem volt túl nagy összeg. Előbb átvette az osztrák Andreas Herzogtól a karmesteri pálcát, majd az Európa-bajnok Johan Micoud érkezése után, kisebb hátrébb szorulva a hadrendben, a franciával közösen bajnokesélyes csapatot faragott a Werderből.

Erre egy példa a döntést megelőző hétvégéről. A csapat az első tavaszi fordulóban az akkoriban igencsak maga alatt lévő Herthát fogadta, és Dárdai Pálék bosszantásában (4–0) jelentős szerepet játszott a honfitárs középpályás is (Király Gábor kisebb sérülése miatt szerencsére kimaradt a K.O.-ból). Akkori szövetségi kapitányunk, Lothar Matthäus a következőképp értékelte a 76. percig (3–0-ig) pályán lévő Lisztes teljesítményét, akinek két nappal azelőtt még 38 és fél fok felett volt a láza:

„Krisztián, amíg a pályán volt, nagyon jól játszott. Sokat tett a védekezésért, de a támadásokról sem feledkezett meg. Összekötő kapocs volt a két csapatrész között, és arra is törekedett, hogy ne csak elkezdődjön, hanem be is fejeződjön egy-egy akció. Tudom, hogy a magyar válogatottban klasszikus irányító volt, a Brémában pedig Micoud mögött játszik – majd meglátjuk, mit hoz a jövő."

Legelőször is egy másodosztályú középcsapat elleni kupapárbajt hozott három nappal később, és a labdarúgó a meccsre szeretett volna összpontosítani (volt is miért: a nagymenő vendégek ráültek a hamar megszerzett előnyükre, energiatakarékos hozzáállásuk jegyében egy óra elteltével Lisztest is lecserélték, majd a végén örülhettek, hogy 1–2-es hátrányba kerülve a 90. és 91. percben 3–2-re vissza tudták fordítani az állást...). Egy nappal később, február 4-én viszont már szívesen beszámolt róla, miért voksolt a klubváltásra:

– Nagyon nehéz volt bármit is mondani. Szívem szerint még vártam volna egy hetet, próbáltam időt kérni, attól függetlenül, hogy már november óta tárgyalunk. A végső szerződéstervezetet egy hete kaptam meg, de igazából nem szerepelt benne, hogy egy, két vagy három évre írhatok majd alá. Ezt látva mondtam, hogy szeretnék egy kis időt kapni, hogy még egyszer átgondolhassam az egészet, és ne kelljen kapkodva igent vagy nemet mondanom.

– Erre a Werder...
– Nemet mondott. Klaus Allofs még a kupameccs előtt mindenképpen tudni akarta, mi a szándékom. Előző este fél tizenkettőig lent voltunk a hallban, és Thomas Schaaf edző hangsúlyozta, örülne, ha maradnék, számítana rám az új csapatban is. Allofs pedig azzal győzködött, hogy az általuk kínált szerződés és az én javaslatom között nagyon kevés az eltérés. Tényleg kevés volt a különbség, én akceptáltam volna, hogy kevesebb pénzt kapjak, csak szerettem volna kis időt kérni. Allofs viszont azt mondta, nekik mindenképpen tudniuk kell, maradok-e, mert ha nem, lépniük kell. Van ugyanis egy brazil bal oldali védő, akit abban az esetben megvennének, ha én nemet mondok. Picit furcsa helyzet volt, de tiszteletben tartottam a kérést, és döntöttem.

– Nemet mondott.
– Furcsa érzés is volt kimondani. A családom nagyon jól érzi magát Brémában, nekem sincs okom panaszra, de akkor és ott úgy éreztem, nemet kell mondanom. Minden várakozást felülmúlóan szerepel a gárda, a bajnoki címért és a kupagyőzelemért is versenyben van, én biztos csapattag vagyok, jól játszunk, remélem, az idény végén feltesszük a pontot az i-re, de utána én elmegyek.

– Vannak már ajánlatai? Valaki csak úgy, a semmire nem mond nemet egy csaknem teljesen megfelelő ajánlatra.
– Komolyan mondom, hogy semmi konkrétum nincs.

– De lehetőség azért van, ugye?
– Természetesen. Eddig igyekeztem távolságot tartani az ilyen jellegű beszélgetésektől és pletykáktól, most viszont fordult a kocka. Már mindenki tudja, hogy szabad vagyok, nekem pedig csapatot kell keresnem, ezért intenzívebben fogok majd egyeztetni az érdeklődőkkel. De azt még nem tudom, hol folytatom.

– Mit vesz figyelembe, amikor mérlegel?
– Ezt nehéz, nagyon nehéz megmondani. Az anyagiak biztosan fontos szerepet játszanak, de nem csak a pénzre fogok figyelni, amikor választok. Jó lenne, ha legalább két konkrét ajánlatom lenne, az ember akkor már tud összehasonlítani, mi az előny itt, mi a negatívum ott, milyen az edző, mi a taktika, milyen poszton és mennyire számítanak rám. De még nem tartok itt, csak bízom benne, hogy hamarosan eljön ennek is az ideje.

Sajnos másnak is eljött. A göndör fürtű játékos, aki addig mind az összes (30) bajnokin szerepet kapott, április 25-én, Bochumban a bal térdén keresztszalag-szakadást szenvedett. Az első diagnózis minimum féléves lábadozási időt sejtetett, s a prognózis többé-kevésbé helyesnek bizonyult.

Hamarosan ellenben – ha mankóval is, de – másféle feledhetetlen pillanatokat élhetett át: a 32. fordulóban kétgólos győzelmet arattak a Bayern vendégeként, így két körrel a bajnokság vége előtt behozhatatlan előnyre tettek szert és 1993 után újra német bajnokok lettek. Lisztes szerint a németeknél Münchenben bajnokságot nyerni olyan, mintha itthon egy vendégcsapat épp az Üllői úton biztosítaná be az elsőségét... Óriási ünneplés következett tehát, a diadalmasan hazatérő együttest huszonötezren fogadták a brémai reptéren!

Na de hogy a február eleji választáshoz visszakanyarodjunk: fájónak tűnt a szakítás és kérlelhetetlennek a Werder, ehhez képest a klub – megbecsülése és tisztelete jeléül, nagyvonalúan – annak dacára is újabb egyéves szerződést kínált magyar labdarúgójának, hogy nyilvánvaló volt, legfeljebb a 2004-es év végén számíthat a játékosra. Ő persze elfogadta a gesztust, és keményen dolgozott a visszatérésén – de az már sosem lett az igazi.

A 49-szeres válogatott középpályás csaknem egyesztendőnyi szünet után, 2005 áprilisában lépett újra élesben is pályára, ám nem tudta magát beverekedni a kezdőcsapatba, sőt többnyire még csereként sem jutott szóhoz (csak kétszer). Májusban így nyilatkozott: „Megállapodtunk abban, hogy nem hosszabbítok. Nem haragszik senki a másikra, nincs itt semmi probléma, tiszta tekintettel tudunk egymás szemébe nézni. Az elmúlt egy év a sérülés miatt nem telt igazán jól, de ezzel együtt is jól éreztem magam Brémában."

Végül ekkor még maradt a Bundesligában, ám a jóval kisebb játékerejű Mönchengladbachnál is csupán ötször szerepelhetett az élvonalban. Továbbra is gyötrődött a rehabilitációval, s végül hazatért, ahol 2008 elejétől előbb fél évig a Ferencvárosban, majd újabb félig a REAC-ban játszott, aztán – a változatosság kedvéért – fél idény erejéig a Bundesliga 2-es Rostockban.

Ezután következett másfél szezon a Paksban, ahol egy Ligakupa-döntővel egészítette ki a dicsőséglistáját: két-két magyar bajnoki cím és MK-diadal, valamint három Szuperkupa-trófea a Fradival, Német Kupa-siker és KEK-döntő a Stuttgarttal, valamint a már említett salátástál Brémában – megtoldva ugyanabban a balvégzetű szezonban egy kupasikerrel is!

Bár most decemberben a paksi fejezet (is) lezárult, a 35. évében járó Lisztes Krisztián még érez magában erőt a folytatáshoz. Ám ha netán nem is lesz már része hangzatos sikerekben, az iménti felsorolás azért alátámasztja – amit a saját szemünkkel is nemegyszer láthattunk –, miért is volt a kilencvenes évek második és a kétezres évek első felének egyik legkiválóbb, legsikeresebb magyar futballistája.