Ma 100 éves az első igazi magyar futballsiker

Az 1910-es évek elején a Ferencváros volt itthon az egyeduralkodó, sorozatban nyerte a bajnokságokat, miközben a zöld-fehérek mellett már körvonalazódott egy nagyszerű MTK. A két klubból ragyogó válogatottat lehetett építeni, amely az 1911. januári túráján Párizsban legyőzte a franciákat, majd Milánóban az olaszokat. Igaz, hogy utána Zürichben kikapott a svájciaktól, majd májusban Bécsben is vesztett, ám azt követően az olimpiáig veretlen maradt.

Az előzményeket összefoglalva elmondhatjuk: még egy évtizede sem volt, hogy kiléptünk a nemzetközi porondra, de 1912 nyarán remek előzményekkel utazhatott az együttes Stockholmba – környékünkön minden számottevő vetélytársat megvertünk, némelyeket kiütéssel.

Ráadásul Herczog Ede szövetségi kapitány nem bízott semmit a véletlenre, kiválasztottjaival az ötkarikás futballtorna kezdeténél jóval korábban útra kelt, hogy a skandináviai körülmények között két mérkőzésen csiszolja a gárda játékát.

Önbizalomnak nem volt híján a magyar csapat, hiszen a tavaszi idény folyamán előbb a németekkel végzett döntetlenre az Üllői úti stadionban (4:4), majd Bécsben 1:1-es eredményt ért el, amit majdnem győzelemnek lehetett elkönyvelni, ugyanis a gólzáporos előző találkozón (háromgólos hátrányt követően...) triplázó Bodnár Sándor az osztrákok ellen vezetést szerzett, és a sógorok csak három perccel a befejezés előtt tudtak egyenlíteni.

Először június 20-án, Göteborgban ismerkedtek a mieink az északi viszonyokkal. A svédek ellen játszott először a nemzeti tizenegyben Pataki Mihály, az FTC centere, aki góllal mutatkozott be. A hazaiak kétszer is előnybe kerültek, de előbb a MAC csatára, Bodnár egalizált, aztán az újonc Pataki.

Három nappal később Kristianiában (vagyis a mai Oslóban) a gyengébb norvégokkal szemben brillírozott a magyar legénység, Bodnár három, Schlosser Imre kettő és Tóth-Potya István egy találatával 6:0-ra diadalmaskodott. Ám arról is érkeztek hírek, hogy a játékosok ritkán edzenek, és – a sok utazás miatt is – az állóképességük nem éri el a kívánt szintet...

Egy héttel később Stockholmban, az első olimpiai mérkőzésükön szintén sok gól esett. Persze már eleve megpecsételődött a magyar válogatott sorsa, hiszen a sorsolás szerencsétlensége folytán a torna kiemelkedően legjobb csapatával, a futball – kezdeti előnyüket akkoriban még őrző – tanítómestereivel került össze. Előzetes esélylatolgatásként a Sporthírlap sommásan úgy fogalmazott, hogy az angolok ellen semmi keresnivalónk nincs.

Június 30-án Herczog kapitány a legerősebb összeállításban küldte pályára alakulatát: Domonkos (MTK) – Rumbold (FTC), Payer (FTC) – Bíró (MTK), Károly (BAK), Vágó (MTK) – Sebestyén (MTK), Bodnár (MAC), Pataki (FTC), Schlosser (FTC), Borbás (FTC).

Egy ideig nem úgy nézett ki, hogy semmi keresnivalója e társulatnak, hiszen fölényben játszott, az angolok csak a 10. percben jutottak el először a kapunk közelébe. A 19. percben pedig ígéretes lehetőség nyílt a magyarok előtt, mert Borbás Gáspár beadása nyomán Burn kézzel ütött a labdába. A 11-est a bombaerős lövéseiről nevezetes Bodnár végezte el – ám Brebner kapus „elfogta" a labdát.

Öt perc múlva már 2:0-ra vezettek a háromoroszlánosok, míg a második félidő elején 4:0-ra. Ezután Domonkos László is ízelítőt adott a tudásából, mert Hoare büntetőjét hárította, ám hétmeccses veretlenségünket végül egy 0:7 zárta le...

A legrosszabb kritikát az együttes Európa-hírű csapatrésze, a Schlosser, Borbás balszárny kapta: a Fradi kettőse csak vergődött. Slózinak, a ferencvárosi bálványnak a Sporthírlap szerint egyetlen egészséges momentuma sem volt. Persze ha lett is volna néhány villanása, akkor sem tudjuk kétségessé tenni az ellenfél fölényes sikerét.

Nagy volt idehaza az elégedetlenség, de talán jobb, ha „külső szakértőt" idézünk: „Bámulom a magyarok gyorsaságát, és azt a színes kombináló képességüket, amelyet belevittek a játékba – fogalmazott a három fellépésen 15:2-es gólaránnyal aranyat nyerő szigetországiak csapatvezetője. – A kapu előtt azonban már hibák tömkelegét követték el. Mindenki maga próbálta befejezni az akciót, és mindig látványos, nagy gólt akartak lőni. A kaput kell kitömni, nem a kapust..."

Miután a bradfordi Harold Walden szinte egymaga elintézett minket (kilenc ötkarikás góljából hatot nekünk vágott a center), részt vehettünk egy újabb, hétcsapatos sorozatban. Erre célzott az említett itthoni szaklap is, amikor az értékelésében azt írta: a magyar csapatnak revanslehetőséget kell kapnia, hogy a lesújtó vereséget megpróbálja feledtetni.

Mivel az alaptorna kieséses rendszerben zajlott, a mieink a vereséggel elvileg befejezték az olimpiai szereplésüket. Csakhogy az első két kör búcsúzói számára létezett a Vigaszdíj, amelyről ugyan nem lehetett a főágra visszavergődni, viszont meg lehetett nyerni.

Először, július 3-án Németország ellen bizonyíthattak Schlosserék, ami azért könnyebb feladatnak ígérkezett, azzal együtt is, hogy riválisunk két nappal korábban 16:0-val küldte haza a sportágat még csak tanulgató oroszokat. Herczog kapitány három helyen változtatott az összeállításon: a fedezetposztokon Szury Kálmán (BAK) és Blum Zoltán (FTC) kapott lehetőséget, Pataki helyén pedig újoncot avatott, a TTC centere, Fekete Miklós személyében.

A csapat játéka azonban ezúttal is csapkodó, kapkodó, ötletszerű volt, a tudósító véleménye szerint többször csak véletlenül került magyar játékostól társhoz a labda. A német támadósort a mumusként számon tartott karlsruhei ötös fogat alkotta, de ők ezúttal semmi veszélyt nem jelentettek, még a mi csatársorunknál is sokkal rosszabbul játszottak, ami a tudósító szerint nem kis bravúr volt.

Schlosser Imrét sem méltatta különösebben, pedig már az 5. percben vezetést szerzett szabadrúgásból, aztán a félidő hajrájában egy szép összjáték után újra a kapuba talált, majd nyolc perccel a befejezés előtt 2:1-es állásnál szöglet utáni kavarodásból biztosította be a győzelmet. Szóval Slózi azért összehozott egy mesterhármast – ezért imádta őt a közönség, még akkor is, ha egyébként több helyzetet kihagyott, vagy néhány akció megakadt rajta.

A Vigaszdíjért a döntőben az olaszokat előtte 5:1-gyel kiütő Ausztriát kellett legyőzniük Bíró Gyuláéknak. Ebben azért már volt rutinjuk, hiszen 1911 novemberében 2:0-ra nyertek a sógorok ellen. És a magyar csapat összetétele azóta alig változott, az osztrákoknál viszont mindössze hárman maradtak a fél évvel korábbi felállásból.

Nem is okozott nehézséget a serleg megszerzése, 1912. július 5-én a Domonkos – Rumbold, Payer – Bíró, Vágó, Blum – Sebestyén, Bodnár, Pataki, Schlosser, Borbás összetételű válogatott „legédesebb siker" gyanánt, igen durva küzdelemben, végig fölényben futballozva 3:0-ra felülkerekedett. Schlosser szerzett vezetést az első félidőben, majd a hajrában Pataki és Bodnár tette biztossá a diadalt.

Így tehát a magyar válogatott kereken 100 esztendeje, az első nemzetközi tornaszereplése alkalmával, ha nem is a győztesnek járó éremmel, de mégis elismeréstől övezve térhetett haza. Akárcsak a szövetségi kapitány, Herczog Ede, aki az olimpiai tornán egyre kapósabb játékvezetővé vált. A dán–holland elődöntőben olyan kitűnően működött, hogy sok nemzetközi szaktekintély szerint őt illette volna az angol–dán finálé levezénylése is.

Ám a svéd szervezők az oranje kiesésének pillanatában a holland Groothoff bírónak adták a döntőt. Amint a Sporthírlap megjegyezte: Herczog a kifogástalan szereplése kétségtelenül megerősítette a külföldieknek a magyar futballviszonyokról kialakított jó véleményét.

Együttesünk pedig – amelyben legelső világklasszisunk, Slózi mellett (a mieink közül „egyedül ő tud külsővel rúgni, csavarni, pörgetni", mondta róla az idézett angol) a végére további hat tapasztalt futballista jutott túl már a húsz válogatottságon is, ami akkor még nagy szám volt – olyannyira belelendült a lelkesítő sikertől, hogy a következő hat meccsét is megnyerte, majdnem egészen az első világháború kitöréséig veretlenül maradva.

Amikor egykori futballnagyságunkról beszélünk, bizony, ez a 12–3–1-es mérlegű (és 69:21-es gólarányú...) hároméves időszak is jusson eszünkbe.