Sosem volt még ennyi gól egy BL-meccsen

Kezdjük az egészet ott, hogy egy héttel főszereplőink nyolc évvel ezelőtti BL-mérkőzése előtt a Francia Ligakupa nyitó köre a szokottnál is nagyobb témát szolgáltatott a helyi sajtónak, mivel több nagyágyú is roppant tartalékosan állt ki. A sok B-csapat láttán a sorozatot közvetítő francia közszolgálati televízió sportszerkesztőségének vezetője is felemelte a szavát.

„Nem amatőrmeccsek közvetítésére kötöttünk szerződést a profiligával. Ami itt folyik, tönkreteszi a versengés presztízsét" – háborgott a L'Équipe hasábjain Frederic Chevit, pedig ekkor még nem tudhatta, mire készül Didier Deschamps.

A Monaco rákészült

A címvédő Monaco vezetőedzője az Olympique Marseille elleni, a forduló rangadójának kikiáltott találkozó előtt világossá tette, nem hajlandó a legerősebb tizenegyét pályára küldeni.

„Úgy fogom összeválogatni a kezdőcsapatot, ahogyan azt szerintem az érdekeink megkívánják. Ha egy klub a Bajnokok Ligájában szerepel, logikus, hogy más sorozatok kevésbé fontosak. Ezzel minden BL-résztvevő így van" – magyarázta az egykori világklasszis középpályás, aki aztán be is váltotta fenyegetését: fiatalokat, mi több, újoncokat küldött pályára.

A Ligue 1 listavezetője annak rendje és módja szerint ki is kapott, bár a Stade Vélodrome-ban elért 0–2-es eredmény miatt nem kellett szégyenkeznie. A házigazda OM mestere, Alain Perrin ugyan beharangozta, hogy ő a legjobb összeállításban játszatja az együttesét, de miután az első fél órában eldőlt a meccs (2–0), ő sem volt rest Fabio Celestinit, Daniel Van Buytent és Didier Drogbát lecserélni – ettől fogva pedig kevésbé élvezetes előadást láthatott a közönség.

„Ha azt nézzük, mekkora a keretünk, és hány fronton küzdünk, logikus lépés a rotáció. A francia labdarúgás szempontjából nem túl szerencsés ez a megoldás, de szükségünk volt a feltöltődésre. Novemberben bajnokit játszunk Marseille-ben, akkor már a legjobbakkal jövünk" – ígérte a hercegségbeliek ugyancsak pihentetett csapatkapitánya, Ludovic Giuly.

Deschamps-on pedig – ahhoz képest, hogy mégoly rutintalan tanítványainak esélyük sem volt a nagy rivális ellen – nem látszott, hogy megrázta volna a kudarc. „Amit ma mutattunk, több mint biztató a jövőre nézve" – mondta, de arra talán ő sem gondolt, hogy a fényes jövő már a küszöbön kopogtatott, és nem a csapatépítés, hanem az erőkímélő hozzáállás jóvoltából (is).

Mielőtt azonban az akkor még szintén bajnoki éllovas Deportivóval összecsaptak volna a BL-ben, várt rájuk egy-egy lazábbnak ígérkező meccs hazájuk élvonalában. Egyikük sem alakított valami nagyot, de már ebből is a Monaco jött ki jobban: a tabella legalján található Le Mans-t fogadva 1–2-ről kényszerült fordítani – ami a vendégek két öngóljának segítségével sikerült is (4–2)... A rivális közben a spanyol tabella utolsó előttijénél, Murciában vizitált, és a sovány 0–0-s döntetlen miatt át kellett engednie a Real Madridnak a vezetést.

Ezzel együtt elmondhatjuk: a 2011-es viszonyokhoz képest annak idején rangosabbnak számított ez a párosítás, és három kör után amúgy is ők tanyáztak a továbbjutással kecsegtető első két helyen a Bajnokok Ligája C-csoportjában.

Ami a Monacót illeti, amilyen remekül kezdett – győzelem Eindhovenben, majd az AEK tönkreverése –, olyan kellemetlenül érte két héttel korábban a La Coruna-i kudarc. Persze a Riazorban ki lehet kapni 1–0-ra, a csapatnál mégis nagyon fogadkoztak, hogy otthon visszavágnak a Depornak. Márpedig ha ez sikerül nekik, az a reváns jóleső érzésén túl azzal is járhatott, hogy a csoport élére lépnek.

A vendéglátók önbizalmát növelhette, hogy a két fontos középpályást, Frant és Víctort, valamint a gólvadász Albert Luquét ezúttal nélkülöző galíciai együttes az otthonától távol általában nem brillírozott (az előző öt nemzetközi kupameccsén nem nyert), ám akadt olyasmi is, ami aggodalmat keltett Deschamps-ban: Fernando Morientes, a keret első számú „spanyoltudora" megsérült a hétvégén.

Normális esetben a Real Madridtól kölcsönvett háromszoros BL-győztes csatár és Shabani Nonda alkotta a Monaco támadósorát, ám közbejött a sérülésük, így afféle kényszermegoldásként a csak nem sokkal azelőtt felépülő Dado Prso, valamint a középpályássorból kiemelt Giuly került helyettük a támadósorba. Nem egészen két órával a kezdő sípszót követően aztán bebizonyosodott, hogy a mester – csapatát a történelembe repítően – jó döntést hozott 2003. november 5-én.

Állandóan középkezdtek...

A felek így álltak fel. Monaco: Roma – Givet, Squillaci, J. Rodriguez, Evra (Ibarra, 83.) – Bernardi, Rothen, Plasil (Zikosz, 67.) – E. Cissé – Giuly, Prso (Adebayor, 75.). Deportivo: Molina (Munúa, 46.) – Manuel Pablo (Munitis, 46.), Najbet, Scaloni, Jorge Andrade, Romero – Mauro Silva, Sergio (Pandiani, 60,), Valerón – Tristán, Amavisca.

Már a 2. percben Giuly próbálta kiugratni Jérome Rothent, Manuel Pablo rosszul ért bele a labdába, így a francia átemelhetett a kétségbeesetten kifutó José Francisco Molina fölött. Szűk tíz perc múlva, amikor a látogatók már épp felocsúdtak volna a sokkból, Giuly lépett ki középen, és némi mázlival növelte az előnyt. El akart ugyanis menni a kapus mellett, de az kivetődve fél kézzel útját állta a labdának. Viszont nem fogta meg, így a támadó szinte belebotlott, aztán már csak az üres kapuba kellett gurítania.

És folytatódott a hazai offenzíva. A 26. percben Rothen szögletét Prso az ötösön viszonylag szabadon hagyva fejelte be, de még a negyedik gól is belefért az első fél órába: Jorge Andrade hajmeresztő mozdulattal az égbe lőtte a labdát a saját kapuja előtt, Jaroslav Plasil visszafejelte az alapvonal közeléből, és az ismét lengén őrzött Prso másodszor is közelről bólintott a hálóba. Rögzítsük: a 30. percben 4–0 állt az eredményjelzőn, úgy, hogy az ellenfél a spanyol bajnokságban néhány napja még élen álló együttes volt!

A Monaco vezetőedzője azonban nem véletlenül nem járt örömtáncot a kispad mellett. Amint magához tért a vendéggárda, kiütköztek a hercegségbeliek rutintalan védelmének hiányosságai. Diego Tristán egy jó átadással védőjéről befordulva, egészen közelről, Flavio Roma lábai között lőtte be a szépítő gólt. Pár perc telt csak el, és a különbség újra emberi léptékűvé változott, mivel Valerón lövését a hazai kapuvédő Lionel Scaloni felé ütötte, s az elsőként lecsapó argentin középpályás az üres kapuba küldte a második galíciai találatot.

Ennek az őrült játékrésznek méltó lezárása volt egy perccel később a Depor-védelem újabb bakija. Giuly sokadszor óriási lendülettel ugrott ki, a kirontó Molina mellett balra passzolt, és az épp a 29. születésnapját ünneplő Prsónak megint csak az üres kapuba kellett passzolnia – 5–2. Ez volt a BL történetének gólban leggazdagabb félideje!

A szünet mintha nem is lett volna. A Molina helyére becserélt Gustavo Munúa rögtön az elején kifutva kellett, hogy (fejjel) tisztázzon Giuly elől, és Plasil úgy 30 méterről gyönyörűen ívelt a hálóba. Újabb két perc, újabb gól: Rothen mindenkit faképnél hagyott a bal oldalon, centerezését Prso még át is vehette, mielőtt bevágta volna a hetediket. Ezek után elég hosszú üresjárat következett, három percbe is beletelt, mire ismét kettőt fújhatott a sípjába a bíró, de megérte ilyen sokat várni, ez volt talán a legszebb jelenet.

Tristán két szép bokamozdulattal csapta be a rá támadó hátvédeket, majd lágyan átnyeste Roma fölött a labdát – ebben a játékrészben is megvolt a Depor-becsületgól. A 67. percben majdnem láttunk egy kihagyott helyzetet, de mégsem, Édouard Cissé lövésébe ugyanis beleért egy láb, így Munúa már harmadszor kotorászhatott a hálóban.

A Monaco szinte minden létező gólrekordot megdöntve 8–3-ra verte meg az addigi három BL-mérkőzésén összesen egyszer kapituláló vetélytársát. A tekintélyes L'Équipe „Az őrület éjszakájaként" kezelte a szerda estét, igaz, a Lyon müncheni győzelmével is számoltak a lap munkatársai. A Le Parisien szerint a „Monaco atomjaira bontotta a La Coruna-iakat, miközben a lelátón együtt ücsörgő Raúl és Morientes szóhoz sem jutott".

A Marca címlapján öles betűkkel egyetlen szó szerepelt: „Katasztrófa", míg az As azon kesergett, hogy mindössze fél óra játékot követően a díszpáholyban helyet foglaló Albert herceg Augusto César Lendoiro Deportivo-klubelnök jelenléte ellenére önfeledten ugrált a hullámzó tömeggel...

Rekordadó Dado

A Monaco tényleg elképesztő estét varázsolt a II. Lajos Stadionba. Prso ontotta a gólokat, Giuly szétzilálta a látogatók hátsó alakzatát, Rothen ismét remekül forgatta a karmesteri pálcát, és folytathatnánk a sort napestig a remeklők méltatásával. Ehelyütt azonban elégedjünk meg Rothen szavaival, aki horvát csatártársát dicsérte.

„Dado csodálatos volt – mondta az irányító. – Mindenki sajnálta, hogy Fernando nem játszhat, de ma tapasztalhattuk, nagyon erős a keretünk, képesek vagyunk betömni a lyukakat."

A mérkőzést követően azonban Javier Iruretát legalább akkora „sztárként" lesték, mindenki az ő magyarázatára volt kíváncsi. „Az eredmény mellbevágó, de tulajdonképpen csak három pontról van szó. Ezenkívül úgy vettem észre, hogy ugyanannyi lehetőségünk volt, mint a Monacónak, de amíg a házigazdák kizárólag a kontrákra építettek, és minden bejött nekik, addig mi hiába birtokoltuk jóval többet a labdát, peches napot fogtunk ki. Mindemellett a lényegről, a továbbjutásról korántsem kell lemondanunk" – hangzott a spanyol szakvezető válasza a 3–8-as fiaskót követően.

A hercegség csapatát gardírozó Didier Deschamps-ot érthetően jókora ováció fogadta a sajtótájékoztatón, ahol a következőket mondta: „Karrierem során voltam már részese nagy győzelmeknek, ám sohasem ilyen szintű ellenféllel szemben, mint a Deportivo. Ez bizonyítja számomra, hogy nálunk tehetséges játékosok szerepelnek. A siker titka, hogy nagyon hamar betaláltunk, és szinte minden mélységből indított labdánk veszélyes volt, mert nem működött az ellenfél lestaktikája. Ugyanakkor négy kettőnél meleg volt a helyzet, de szerencsére a mérkőzést eldöntötte a félidő előtti utolsó gólunk."

Azt pedig a sérült Morientes helyén játszó Prso szerezte, aki a szünet után nem sokkal negyedszer is megvillanva beállított egy csúcsot. Bajnokok Ligája-meccsen négy találatot korábban csak Marco van Bastennek (1992, Milan–Göteborg 4–0) és Simone Inzaghinak (2000, Lazio–Marseille 5–1) sikerült összehoznia – s azóta is csupán a Ruud van Nistelrooy (2004, MU–Sparta Praha 4–1), Andrij Sevcsenko (2005, Fenerbahce–Milan 0–4), Lionel Messi (2010, Barcelona–Arsenal 4–1) triónak.

Tegyük hozzá, a Depor elleni mérkőzés hőse, aki az OM-es Drogbával holtversenyben immár vezette a sorozat góllövőlistáját (és a záráskor majd nem az elefántcsontparti, hanem saját klubtársa, a neki most „helyet adó" Morientes miatt szorult a második helyre...), hivatalos találkozón addig még mesterhármast sem szerzett soha!

„Van Basten nagyszerű játékos volt, amellett a példaképem. Hogy egy lapon szerepelek vele a statisztikákban, óriási megtiszteltetés számomra. Milyen csodálatos születésnapi ajándék!" – mondta a Le Parisien című lapnak.

Jobb későn, mint soha

Prso talán még nem is tudta, de délnyugati szomszédunknál a sajtóorgánumok máris a horvát sport olyan nagyságaival emlegették együtt, mint Davor Suker, Zvonimir Boban, Goran Ivanisevic, Janica Kostelic és Toni Kukoc. Pedig bő egy évvel azelőtt a hazájában még a jól értesült futballszurkolók sem tudták, ki az a Dado Prso, akit időnként becserélnek a Monacóba. Aztán fél év alatt a válogatott kulcsembere lett.

Prso otthon azért volt szinte teljesen ismeretlen, mert zadari lévén nem a fővárosban vagy Splitben, hanem az NK Zadarban kezdett futballozni, amely akkoriban az élvonal és a másodosztály között ingázott. Mint minden dalmát fiúnak, neki is nagy álma volt, hogy a Hajduk játékosa legyen, próbálkozott is a spliti klubnál, de nem járt sikerrel. „Nem üti meg a kellő szintet" – állapították meg róla a B-csapat edzői.

A délszláv játékosok iránt Európa-szerte régóta mutatott nagy érdeklődés lehetővé tette, hogy külföldön próbáljanak szerencsét. Erre az útra vállalkozott hősünk is, ha már hazai földön nem lehetett próféta: 1996-ban került Franciaországba, az akkor harmadik ligás (!) Ajaccióhoz. Korzikán két évig játszott, 53 bajnokin 21 gólt lőtt, majd 1999-ben a Monacóba igazolt, amellyel az évek során bajnoki és Ligakupa-diadalt is ünnepelhetett.

Többnyire azonban csereként kapott lehetőséget, aztán a 2002–2003-as idényben végre ő lett a kongói Nonda többé-kevésbé állandó ékpárja. Az eredmény: 20 meccs, 12 találat. Morientes érkezésével viszont megint nehéz helyzetbe került – de most egyetlen este világhírnévig lőtte-fejelte magát...

Még ez előtt történt, hogy a horvát válogatott az Eb-selejtezőkön 0–0-s hazai döntetlennel, majd a bolgárok elleni idegenbeli vereséggel rajtolt. Az újonnan kinevezett szövetségi kapitányt, Otto Baricot a sajtó azonnal a pokolba kívánta, kilátástalannak látva a továbbjutást.

Később a veterán tréner a belgák elleni sorsdöntő összecsapásra behívta Prsót, aki tehát 28 évesen debütált. Egy góllal és két gólpasszal a 4–0-s diadal legfőbb kovácsa volt, s bár utána a tárgyalt BL-diadalig nem volt újra eredményes a nemzeti tizenegyben, továbbra is az egyik leghasznosabb labdarúgónak bizonyult.

„Ha már a sorozat elején a válogatottban lett volna, akkor most nem kellene pótselejtezőt játszanunk" – írták a lapok. Az „Arany Copf" becenévvel illetett játékos olyannyira az ország kedvence lett, hogy miután megsérült, már naponta jelentek meg hírek az állapotáról.

Ami az egyesületi karrierjét illeti, kevéssel a 8–3 előtt a Fulham képviselői jelentkeztek a II. Lajos Stadionban, és fölajánlottak érte a hercegi klub vezetőinek egymillió fontot. Prso – aki a nyáron még azt mondta, sokkal kevesebb pénzért is kész a Monacónál maradni, ha a klub anyagi helyzete nem rendeződik – a mellőzése miatt állítólag komolyan elgondolkodott azon, hogy Angliában folytatja a pályafutását. Érthető, elvégre klubhűség ide vagy oda, mindenki többet szeret szerepelni meccsenként öt-tíz percnél.

Utóirat helyett

Nos, mindkét vágya teljesült, ha némi módosulással is. Ebben a szezonban már majdnem másfélszer annyi bajnokin jutott szóhoz, de az élvonalbeli góltermése visszaesett az előző kiíráshoz képest (29 találkozó/8 találat). A BL-remeklése azonban nagyon hatásos volt, így a következő nyáron, „öregkorára" mégis a szigetország egyik elitcsapatához szerződhetett.

Csak éppen nem Angliába, hanem a skót Rangershöz, amelynél volt még három jó évadja, mielőtt a térdpanaszai 2007-ben visszavonulásra nem kényszerítették. Az első kettő mindenképpen jól sikerült: előbb 18 gólig és liga- meg Ligakupa-aranyig jutott, a második végén pedig Alex McLeish menedzser a legjobb igazolásának nevezte.

A befejező idényére is maradt szép pillanat: a glasgow-i (protestáns) szurkolók, illetve klubtársai megható módon búcsúztak el tőle. Közben ráadásul a horvát válogatottnak is stabil tagja volt három röpke évre, és – afféle későn érő fiatalemberként – képviselhette a hazáját a 2004-es Eb-n, majd a 2006-os vb-n is.

No de hogy ne hagyjuk elvarratlanul a 2004-es szálakat sem: mindkét tárgyalt együttes továbbjutott a csoportból, és bár a Deportivo alig előzte meg a PSV-t, utóbb egészen az elődöntőig menetelt ahol csak José Mourinhóék tudták megállítani.

Ne felejtsük: az az esztendő volt az utolsó, amely felcsillantotta az (esély)egyenlőség nemes hagyományát. Mielőtt újra alárendelődtek volna néhány megaklub és a gigaválogatott állandósuló uralmának, még egyszer utoljára mindenhol a kiscsapatok tobzódtak: a görögök megnyerték az Eb-t, a BL-döntőben pedig a Porto diadalmaskodott – a legutolsó akadályig menetelő Monaco, azaz Dado Prsóék ellenében.