Vincze Ottó jól kioktatta a mesterét

Már az sem volt semmi, ahogy Vincze Ottó a német másodosztályú Waldhof Mannheim játékosa lett. Az ózdi születésű labdarúgó az előző két szezont újra a Ferencvárosnál töltötte, amelynek színeiben még nagyon fiatalon, 1995-ben rúgta a híres dupláját a Grasshoppers ellen 3–0-ra megnyert BL-mérkőzésen. Az akkori bajnokság végén aranyérmet is ünnepelhetett, majd fél idényre ismét tinédzserkora második felének együttese, a svájci Sion légiósa lett, újabb fél évad erejéig pedig a Barcelona második csapatánál próbálkozott. Hazatérése (1997) után lett alapember a Fradiban, és hamarosan a válogatottban is bemutatkozott. 1999 nyarán aztán három hétig készült a Bundesliga 2. újoncánál, miközben tárgyalt is a klubbal.

A megbeszélések végül eredményre vezettek, igaz, nem átlagos módon. A mindent eldöntő utolsó egyeztetésen már nem Vincze ára volt napirenden, hanem a saját anyagi igényei. Több órája tartott az alkudozás, hogy mennyiért írjon alá, amikor a középpályás abban maradt menedzserével: feldob egy egymárkást, és ha az érme az írás oldalára esik, akkor elfogadja a felkínált feltételeket. Nos, estére szignálta a három évre érvényes szerződést...

Végül azonban nem maradt ennyi ideig a Rajna partján. Az első idénye jól sikerült, húzóemberré vált, 31 bajnokin játszott és ezeken kilenc gól fűződött a nevéhez a 12. helyen záró együttesben. (Nemzeti mezben is újabb három fellépést gyűjtött a korábbi kettő mellé.)

Nem volt vele semmi probléma és nemegyszer a német lapok is elismeréssel szóltak a játékáról. 2000. augusztus 16-án aztán a tréninget követően szóváltásba keveredett Uwe Rapolderrel. Az eset nyomán a vezetőedző kihagyta a magyar légióst a St. Pauli elleni összeállításból. A Mannheim 5–0-ra kikapott, és a vereség után a sajtó nem kímélte a szakembert. Állítólag az újságok szerint Vincze került ki győztesen az „összecsapásból", hiszen nélküle alulmaradt az alakulat.

– Múlt szerdáig semmi gond nem volt – nyilatkozta augusztus 22-én, azaz majdnem egy héttel később az NS-nek Vincze Ottó. – Amikor odahaza futballoztam, akadt néhány viharos ügyem, itt Mannheimben viszont az első esztendő nyugalomban telt el.

– Ezúttal pontosan mi történt?

– Az első fordulóban három nullára nyertünk az Aachen ellen. A csapat legjobbja voltam, két gólpasszt adtam, és a harmadikban is benne voltam. A meccs utáni edzésen mégis átalakította Rapolder az együttest. Ez történt szerdán is, én meg odamentem hozzá, és közöltem: Magyarországon úgy tartják, győztes csapaton nem szerencsés változtatni. Neki nem tetszett ez a megjegyzés, és úgy döntött, kihagy a gárdából.

– A hírek szerint előjogokat követelt magának, ezért lett mérges a szakvezető.

– Azt mondtam, hogy vannak vízhordók és vannak alkotó játékosok a keretben, és én az utóbbiak közé sorolom magam. Még azt is mondtam, hogy más munkát kellene végezniük a vízhordóknak, és mást a képzettebb, kreatív labdarúgóknak.

– Nem félt attól, hogy az eset után eltanácsolja a klubtól?

– Miért féltem volna? Ha megteszi, már az élvonalban fociznék. Mondtam, küldjön el, megkönnyítené a helyzetemet, hiszen még két évig szerződés köt a Mannheimhez. Ám a távozásomról hallani sem akar az edző. Ráadásul a vereség után a sajtó is kikezdte, az újságírók is úgy gondolják, nélkülem nem sokat ér a csapat. Ezért írták, hogy egyedül én vagyok a vesztes meccs nyertese. Egyébként ma kibékültünk, már újra barátságban vagyunk, és remélem, játszhatok a Nürnberg ellen.

A középpályás szóba hozta a közelgő, olaszok elleni világbajnoki selejtezőt is. Elmondta, kapott egy faxot Bicskei Bertalantól, amelyben a szövetségi kapitány tudatta vele, hogy a bő keretben kalkulál vele. Vincze Ottó azonban ennél többre számított, ezért bízott benne, hogy lesz még alkalma bizonyítani a válogatottban is.

Nézzük akkor, mi minden vált valóra a játékos reményeiből. A nemzeti együttesbe való visszatérésére még négy évig várnia kellett, amikor is hat találkozó erejéig Lothar Matthäus bizalmat szavazott neki (e meccseken társaival egy győzelemnek örülhetett, gólt nem szerzett). Ami pedig a közelebbi jövőt illeti, valóban bekerült a Nürnberg elleni csapatba – de ebben nem volt köszönet, mert 4–1-re kikaptak hazai pályán, és a magyart a 64. percben lecserélték. A következő két fordulóban is kezdő volt – aztán már az egész idényben csupán ötször.

Összesen 16 mérkőzésen játszott (szemben az előző idénybeli 31-gyel), és csak két meccsen az első perctől az utolsóig. Egy alkalommal ugyan nem cserélték le, de az 55. percben a játékvezető vetett véget idő előtt a szereplésének. Ez a piros lappal színesített mönchengladbachi 0–3 volt Vincze utolsó bevetése mannheimi színekben...

Bajnoki gólt amúgy egyet sem rúgott (ellentétben első waldhofos évadja kilenc találatával), csupán a kupában talált be így ízben. Továbbá az az „elégtétel" sem adatott meg számára, hogy a lapok azt pedzegessék, nélküle rosszabbul megy a gárdának, hiszen az előző kiírásban még újonc társaság a negyedik helyen zárt, vagyis egyetlen helyre és egyetlen pontra az élvonalbeli feljutástól...

Érthető, hogy nem volt maradása a klubnál, de sajnos következő állomáshelyén, a szintén Bundesliga 2-es Cottbusban még ennyi lehetőséget sem kapott: egy idény alatt kilenc ligamérkőzésen lépett pályára, és a végén már a kispadra sem fért oda. Emiatt 2002 nyarán visszajött Magyarországra, mégpedig az akkori bajnok ZTE csapatához. Az ott eltöltött két éve ellentmondásos volt, sokszor őt okolták a vereségekért és az öltözőben kialakult rossz hangulatért is.

Következő lépésként hároméves szerződést írt alá a Győri ETO-hoz, ahol az első két idényben még sokat játszott, ám pályafutása utolsó két esztendejében két súlyos sérülés is érte, a térdét és a bokáját is műteni kellett. Az első után Győrben, a másodikat követően az átalakuló Ferencvárosnál (a másodosztályban) nem számítottak rá többet, így hiába hívták még máshová, inkább felhagyott a profi labdarúgással. Tegyük hozzá: a visszavonulás mellett döntött ugyan, de „civilként" is szeretett sportágával kapcsolatos munkákat vállalt.

A futballrajongóknak pedig nem kell őt hiányolniuk a képernyőről, mivel tavaly ő lett az egyik szakértő a Bajnokok Ligája-meccseket közvetítő országos kereskedelmi csatornán.

1930-ban e napon jelent meg arról hír az NS-ben, hogy az osztrák labdarúgó-bajnokság átszervezési kísérletének milyen új változata körvonalazódott. Volt ugyanis egy olyan terv, hogy az őszi és a tavaszi évadot egy harmadikkal, a téli szezonnal bővítenék ki, ám ez a kezdeményezés a Rapid, Vienna, Wacker hármas ellenállásán megtört. Ezért a reformerek pótlólag azt találták ki, hogy maradjon akkor a kétfordulós körmérkőzés, de az idény két fele közt mégis rendeznének egy harmadik kört is, amelynek az lenne a tétje, hogy a győztese jogot szerez a korszak első számú nemzetközi sorozatában, a Közép-európa Kupában való indulásra (az Ausztriának járó másik helyet fenntartva persze a bajnok számára). Végül csak sokkal később, az 1974–1975-ös kiírástól valósult meg az, hogy négy kör volt és mindenki négyszer játszott mindenkivel (ehhez akkor a létszámot is visszacsökkentették tíz csapatra).

1960-ban e napon a FIFA római kongresszusán két világbajnokság helyszíne is eldőlt. Először arról döntöttek, hogy az 1962-es tornát igenis Chilében rendezik, miután a végrehajtó bizottság néhány tagjának nem sokkal korábbi szemleútján kiderült: szerintük a dél-amerikai ország az 1960-as nagy földrengés okozta jelentős anyagi károk ellenére is képes lesz megrendezni a viadalt. A leendő házigazda részéről a szervezőbizottság elnöke kijelentette: a sportlétesítményeket a kezdési időpontig teljesen rendbe hozzák, a klímaviszonyok pedig a május-júniusi időpontban kedvezőek lesznek, mivel olyankor az átlagos középhőmérséklet 18-24 fok között van arrafelé. Ezután határozott arról az ülés, kié legyen a rákövetkező, 1966-os viadal. Három pályázó volt, az NSZK, Anglia, valamint Spanyolország, és nagy meglepetésként hatott, hogy az utóbbi közölte: visszalép a szigetországiak javára. Így aztán a szavazáson Anglia 34:27 arányban felülkerekedett, de ha megfigyeljük, a két másik kandidáló sem maradt túl sokáig vb nélkül, mivel az 1966-os esemény utáni következő két európai helyszín Nyugat-Németország (1974), majd Spanyolország (1982) lett.

1970-ben e napon rendezték a Népstadionban a női atlétikai Európa-kupát, amelyen igen rangos hatos mezőnyben szerepelhetett a magyar válogatott. A versenyt teljes mértékben uralták a két Németország atlétái, egy kivételével az összes számot ők nyerték. A végső győzelmet az NDK szerezte meg 70 ponttal, a második az NSZK (63) lett, és messze leszakadva következtek csak a szovjetek (43), akik a súlylökésben diadalmaskodó Csizsova révén egy szám erejéig beleszóltak a „nagyok" játékába. A legkiválóbb eredményt a gerelyhajító Fuchs (NDK, 60.60 méter), a már említett Csizsova (19.42 m) és a távolugró Rosendahl (NSZK, 680 cm) érte el – valamennyien a világ az évi legjobbját teljesítették, sőt az utóbbi csak két centire maradt el a világcsúcstól. Ami a további sorrendet illeti, végül szűken Lengyelország (33) és Nagy-Britannia (32) is megelőzte a mieinket (32). A legjobb magyar Balogh Györgyi volt, aki 100-on, 200-on és a 4x100-as váltóban is harmadik lett.

1980-ban e napon a moszkvai olimpia szervezőbizottságának első elnökhelyettese, Vlagyimir Popov sajtótájékoztatót tartott, amelyen a nem sokkal korábban záruló esemény fontosabb összegző információit osztotta meg a nyilvánossággal. A végleges adatok szerint a játékok eseményeinek 5.5 millió nézője volt a helyszíneken, ami 90 százalékos látogatottságot jelentett, s ekképp rekordot is, mivel a korábbi csúcstartó Münchenben (1972) 74 százalékos kihasználtságot mértek. A sportvezető eldicsekedett azzal, hogy a műszaki berendezések 90 százaléka hazai gyártmányú volt, továbbá elmondta: a fő sajtóközpontban 5000 információt és közleményt adtak ki, 19 ezer filmet hívtak elő és 212 ezer telefonbeszélgetést folytattak le. Azért jellemző a Szovjetunióra, hogy ez utóbbiakat is gondosan „figyelemmel kísérték" és megszámolták...

1990-ben e napon különleges rendőri készültség közepette, a hermetikusan lezárt Tienanmen téren lobbantotta fel Csiang Cö-min a Pekingben egy hónappal később megrendezett Ázsiai Játékok fő fáklyáját, így elindulhatott a rendezvény kezdetéig tartó váltófutás, melynek során a jelentés szerint több mint százmillió ember hordozta végig az országon a lángot. Az első számú kínai politikai vezető, a KKP főtitkára mintegy ezer meghívott jelenlétében végezte el a műveletet, amely előtt az akkreditált újságírók is csak személyi motozás, illetve a számozott belépőjegyek többszöri felmutatása után juthattak be a számukra kijelölt, kötelekkel elkerített térségbe. (A készültség oka nyilvánvalóan az volt, hogy szűk egy évvel korábban ott, a Mennyei Béke terén fojtották vérbe – több ezer halálos áldozattal – a kommunista rendszer ellen tiltakozók hatalmas tüntetését.) Az ünnepélyes aktust a Mao-mauzóleum mögé terepjárókkal bevontatott ágyúkból elvégzett díszlövések, hatvanezer galamb szabadon engedése és a polgármester üdvözlő beszéde kísérte továbbá. Fontos hangsúlyozni: ez még nem a hivatalos megnyitó volt, annak a maga idejében ugyancsak megadták a módját. Közben eldőlt, hogy a versenyekkel egy időben tartandó ülésén az Ázsiai Olimpiai Bizottságok Szervezete mit tűzött ki az egyik legfontosabb napirendi pontként. Új elnököt kellett választani, mivel három héttel a Tienanmen téri ünnepség előtt az addigi első ember, al-Sabah sejk az életét vesztette, amikor Irak lerohanta hazáját, Kuvaitot...