Vitéz Hidegkuthy: bajtársak, bajok, bajnokok

Kicsit több mint kilenc éve hunyt el Hidegkuti Nándor, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb csillaga (a maga korában kétségkívül világklasszis!), aki 1994-ben, az Öcsi bácsi április eleji születésnapja alkalmából megrendezett összejövetelen a Nemzeti Sport munkatársával folytatott beszélgetése keretében számvető jelleggel is visszatekintett a múltba.

Ennek kapcsán felidézzük pályafutásának fontosabb részleteit, sőt annál valamivel többet, hiszen a temérdek fennmaradt Puskás-sztorihoz hasonlóan vele is megestek olykor kevésbé ismert, de az összképet színesítő, feljegyzésre érdemes dolgok. Csakhogy közben dominánsabb személyiségű csapattársai mellett az ő története(i) talán kissé háttérbe szorult(ak) az eltelt évtizedek során. 1944 tavasza az átlagosnál is jobb téma: háború és futball – szokatlan páros egy „izgalmas" korszakból.

A válogatott

A Sebes Gusztáv-féle legendás csapat összeállítását a többség még ma is kívülről fújja, de azt talán kevesebben tudják, hogy csak hosszú és kínkeserves próbálkozások után állt össze a világverő csatársor. Illetve ez még nem is olyan különös, ám az már igen, hogy a középcsatár hogyan épült be a gárdába. Például még nem az MTK játékosa volt, hanem több más fővárosi kisegyesület után éppen a HAC támadója, amikor 23 évesen végre bekerült a legjobbak közé.

„És milyen érdekes körülmények között... 1945. szeptember 30-án kiballagtam az Üllői útra, ahol a románokkal mérkőztünk – elevenítette fel régi emlékét. – Kíváncsi voltam a mieinkre. És mit ad Isten, azonnal az öltözőbe küldtek. Gallowich Tibi bácsi (neves szövetségi kapitányunk az NS elismert munkatársa is volt abban az időben – a szerk.) röviden közölte, hogy Szusza Feri sérült, én állok be a helyére. Az utcáról lettem válogatott. Két góllal tettem le a névjegyemet, amúgy hét kettő lett a javunkra."

Hidegkuti azonban – akiről azért el kell mondani, hogy már 1943-ban kerettag volt a „frontátvonulást" megelőző utolsó meccsünk, az emlékezetes magyar–svéd (2:7) előtt, majd az 1945. augusztus 20-i újrakezdéskor a B-válogatottban játszott a veterán Sárosi György doktor oldalán – a háború után eleinte hosszabb-rövidebb kihagyásokkal csupán beugróként jutott szóhoz Kocsis Sándor, Puskás Ferenc, esetleg Czibor Zoltán szerepkörében. Körülbelül 1950-től vált rendszeressé a játéka, de még az 1952-es olimpián is többször csak jobbszélsőként „fért be".

„Nekem mindegy volt, milyen poszton kaptam lehetőséget. A lényeg, hogy válogatott lehettem. Számomra, aki az UFC-ben még kapus voltam, nagy utat jelentett eljutni a középcsatárságig az Aranycsapatban" – mondta erről a sportnapilap munkatársának az 1922-es születésű center, aki tehát mindössze 28-30 esztendősen lett fix ember az együttesben. A végső mérleg: ötkarikás aranyérem Helsinkiben, ezüst a svájci vb-n, majd részvétel a következő világbajnokságon is, összesen pedig 69 bevetésen 39 gól – s közülük három is a Wembleyben a felejthetetlen 6:3 során.

Az MTK

Nándi bácsi beszélt Bukovi Mártonról is, akit minden idők legnagyobb edzőjének tartott. A futballtörténetileg is kiemelkedő jelentőségű szakember tanította az MTK (és közvetve a többi nagy klub) tagjait arra, hogy a labdánál nincs gyorsabb a pályán. Pedig, ellentétben a mai hiedelmekkel, az akkori menők többsége gyorsnak számított; Budai László, Czibor, sőt Puskás is robbanékony volt, míg Hidegkuti 11.8 mp alatt futotta a százat.

Az „Öreg" azt mondta, az utókor azért értelmezi rosszul a nagy idők iramát, mert a labda „futott". Ők meg jól helyezkedtek, és pontosan érkeztek a kapu elé. A belső embereknek így nem kellett hosszú sprinteket levágniuk a labdával.

A szárnyjátékra is épült a magyar futball, meg a remek támadó fedezetekre, Bozsik Józseffel vagy Kovács Imrével. És volt még egy zseniális húzása Bukovinak, sok más, szintén szenzációs taktikai és stratégiai ötlete mellett. Kitalálta a hátravont középcsatár posztját – mert akadt egy nagyszerű főszereplő hozzá az amúgy taktikailag és technikailag is tökéletesen képzett, munkabíró, sőt a fejjátékban sem ügyetlen Hidegkuti személyében.

A még többnyire a hagyományos WM-felállást alkalmazó ellenfelek középhátvédje automatikusan odaállt fogni a rivális 9-esét, de mivel esetünkben az hátrébb helyezkedett, őrzőjét tulajdonképpen kivonták a forgalomból, így a valóban csatárként működő összekötők előtt sokkal több üres hely maradt. Ma is találni hasonló szerepkörű játékosokat: ők a középpályások és az ékek között félig irányító, félig befejező feladatot látnak el. Hatvan éve valami ilyesmit játszott Hidegkuti is...

Aki 1947-től szerepelt a Hungária körúton (előtte a Fradinál is próbálkozott, de megjegyzést tettek a tudására, ezért végül továbbállt egy kerülettel), és ott maradt egészen 1958-ig, amíg szögre nem akasztotta a csukáját. Ezalatt a kék-fehéreknél összejött neki kétszáznál is több találat, három bajnoki cím, egy-egy kupa- és KK-elsőség (a döntő hazai találkozója 6:0-val zárult az UDA Prahával szemben, és ő egymaga háromszor volt eredményes), illetve 1955-ben szuper teljesítmények a BEK legelső kiírásában az Anderlecht (10:4-es összesítés) és a későbbi finalista Reims (6:8) ellen.

Az edző

A jó játékosból aztán hamarosan jó edző is lett: az MTK-nál eltöltött kis időt követően a Fiorentina fénykorában volt a violák trénere, és ezalatt az Olasz Kupa mellett a KEK-et is elhódította a gárdával (a következő idényben pedig ismét döntőig jutottak) – mindmáig ez a firenzeiek egyetlen rangos nemzetközi trófeája! Egy mantovai kitérő után hazajött, és a Győri ETO-val 1963 őszén bajnokságot nyert, majd másfél évvel később a BEK-elődöntőig meneteltek.

A hatvanas években más jelentősebb itthoni együttesek kispadján is ült, aztán kisebb klubok következtek (egy rövid lengyelországi szerepvállalással), végül a hetvenes évek második felében az egekig magasztalták Egyiptom rekordbajnokánál, az Al-Ahlinál (amely másként a National, vagyis a „nemzet csapata"), hiszen ötször is az ottani liga legjobbjainak bizonyultak. Jelentősebb feladatot Kairó után már nem vállalt.

„Sokat töprengtem, kinek-minek köszönhettem a boldog éveket. Tán annak, hogy jókor születtem. Az MTK-ban és a válogatottban is fantasztikusan nagy egyéniségek játszottak mellettem" – összegezte 1994-ben a sportmúltját.

Persze az elején még nemigen lehetett sejteni, hogy ez lesz belőle.

A meccs

Az egykori „Gacek" (a környékbeli svábok hívták így a vékonydongájú srácot) Óbudáról, az Újlaki FC-től a Gázműveken keresztül jutott el az Elektromosig (ahonnan majd a háború után egy idényre a Herminamezei AC-hoz ment az MTK-s révbe érése előtt). Az alsóházban található Latorcai utcaiaknál játszott 1944 tavaszán, amikor április 9-én a tabellát fölényesen vezető NAC-hoz szólította őket a sors(olás).

A nagyváradiak kötelékének tagja volt akkoriban a Szombathelyről odakerülő Lóránt Gyula is, de főleg a csatársor volt ütős a Bihar megyeieknél: a Perényi (Pecsovszky) József, Barna János, Sárvári (Spielmann) Ferenc, Bodola Gyula, Tóth III Mátyás ötösből Barnát kivéve mindenki megfordult a válogatottban (és amikor úgy hozta a történelem, a románban is!), sőt Perényi (azután) és Bodola (azelőtt) a legnagyobbak közé tartozott keleti szomszédunknál.

A Tromosban is szerepelt egy későbbi nagyágyú, mármint a center mellett: a hozzá hasonlóan óbudai Börzsei János ugyancsak az MTK-ban teljesedett ki utóbb, és az Aranycsapatnak is fontos kiegészítő embere volt. Más kérdés, hogy ezekben a napokban az alakulat erősen meggyengült, a budapesti események (erről később) miatt öt tartalékkal állt ki – miután általános elismerést keltve mégis elutazott! –, noha a bennmaradás szempontjából nagyon fontos volt számára a pontszerzés.

Hatezer néző előtt az éllovas a 12. és a 13. percben is gólt rúgott egy-egy „pompás akcióból", utána viszont „lanyhult az iram és az Elektromos is szóhoz jutott. A zöld-fehérek 2:0 után érthetetlenül leálltak és csak helyenkint csillant fel a nagyobb tudásuk. Mintha a hirtelenül érkezett meleg lanyhította volna őket."

A 40. percben aztán egy beívelésből „Hidegkuti élesen azonnal lő, a kapus jó érzékkel ugrik, de csak beljebb tudja nyomni a labdát". A szünetben a 2:1-es vesztésre álló vendégek öltözőjében „sok a veszekedés, Schmidt Ferenc, a csapat szaktanácsadója csendesíti a társaságot, aztán mérgesen megjegyzi: »Ezt az energiát inkább a játékba adnátok!«"

A botrány

A második félidőben „az Elektromos feljön, a váradi közönség igencsak türelmetlen már. A 18. percben pedig kitör a botrány. Rozsáli lesről indul, a partjelző int, a játékvezető azonban nem fúj. A csatár szalad tovább és a leállt nagyváradi védelem mellett gólba vágja a labdát. Szilágyi játékvezető jelzi a gólt és indul középre. A közönség hatalmas tüntetésbe kezd, erre odamegy Nagy partjelzőhöz, pár szót vált vele, azután közli, hogy a találat érvénytelen és szabadrúgást ítél kifelé.

Az Elektromos-játékosok odarohannak hozzá, húzzák-ráncigálják, Szilágyi azonban kitart a második ítélete mellett. Mintegy három-négy percen át csúnya, sportszerűtlen jelenetek zajlanak, de végül valahogy mégiscsak helyreáll a rend és megindul a játék. A fővárosiak kemény futballba kezdenek, egyik kemény belemenés a másikat követi, de a játékvezető nem nyúl erélyesebb rendszabályhoz.

A 30. percben a tizenhatos vonalának jobb sarka előtt kavarodás keletkezik, kintről csak azt látni, hogy Kállait és Hidegkutit a játékvezető erélyes mozdulattal kiállítja. A két játékos nem akar lemenni és ismét Szilágyi körül csoportosulnak a pestiek. Nagy nehezen azonban a két futballista kimegy.

Alig kezdenek újra, egy Elektromos-vezető kihívja magához Börzseit és néhány szót vált vele. Ő visszamegy a pályára, de pár másodperc múlva sántikálni kezd és elhagyja a játékteret. Példáját gyors egymásutánban követi Kósa, Gálik és Buzássy is, ők is kibicegnek, pedig előzőleg semmi bajuk sem volt. (A közönség szörnyen fújol.) Amikor az Elektromost így már csak öt játékos képviseli a pályán, Szilágyi játékvezető a 34. percben lefújja a mérkőzést.

Sághy László, a NAC labdarúgó-szakosztályának elnöke: Szégyellem magam, hogy így megcsúfolták a magyar labdarúgósportot.
Schmidt Ferenc: Amíg teljes volt a csapat, jól küzdött. A gól meg nem adása idegileg összeroppantotta a fiúkat, ezért borult fel a rend. A történteket mélyen sajnálom."

A bírók

Érdekes megfigyelni, hogy a látogatók illetékese még csak véletlenül sem a bíróban vagy az ellenfél tagjaiban kereste a hibát, hanem volt ereje azon melegében elnézést kérni – de most térjünk rá a meccs utóéletére. Az eljárásban illetékes Konyor Lajos egyesbíró (mai fülnek szokatlanul közlékenyen) már az ítélet előtt készségesen elemezte az eshetőségeket a Nemzeti Sport érdeklődésére:

„A szövetség nem tud ebben a kérdésben perrendszerű bizonyítékokra támaszkodni. Ha bebizonyosodik, hogy a levonult játékosoknak semmi bajuk sem volt és csak tettették a sérülést, akkor példamutatóan szigorú ítéletet kell hozni. A koronatanú a játékvezető lesz: ő látta közelről, mi történt, ki rúgta meg a játékosokat, ki okozhatott nekik olyan sérülést, hogy kénytelenek voltak elhagyni a pályát."

Szintén nem próbált elrejtőzni a nyilvánosság elől Szilágyi Béla sem, aki „középtermetű, fekete, csillogó szemű ember, tíz éve játékvezető. Minden szavából kiérezni, hogy nagyon lesújtotta a nagyváradi botrány. Fölzaklatott idegállapotára is sokszor hivatkozott, mert Budapesten maradt feleségéért és gyermekeiért aggódott vasárnap egész nap. A mérkőzés alatt is folyton ők jártak az eszében."

Tudnivaló, hogy nem sokkal korában szállták meg a németek az országot, amivel összefüggésben április 3-án – hat nappal a meccs előtt – az Egyesült Államok légiereje megkezdte hazánk rendszeres bombázását.

A háború végéig, tehát a követező egy év alatt országszerte mintegy húszezren estek ennek áldozatul – azért „csak" ennyien, mert az angolok részben bosszú motiválta, részben direkt megfélemlítő szándékú németországi terrorbombázásaival ellentétben a fölénk érkező amerikaiak alapvetően csak a nagyvárosok hadászatilag fontos ipari, stratégiai célpontjait és a vasútvonalakat szemelték ki, s azokat is nappal. A félelemérzethez természetesen ez is bőven elég volt, főleg az elején, amikor még tartott a sokkhatás.

„Kérem, semmi baj sem lett volna, ha az a vitás gól nem esik. Jól ment a találkozó, sima lefolyásúnak ígérkezett. Csinnektől mentes, nem túl magas színvonalú, de elég jó játék folyt – kezdte visszatekintését a botrányra és a drámai fordulatokban gazdag meccsre a kulcsszereplő, majd így folytatta:

Annál az esetnél láttam, hogy az ott tartózkodó partjelző megmozdította a zászlaját, de én jeleztem, hogy nem les. Intettem? Lehet, hogy a kezemmel valamit mutattam. Mindenesetre az volt az érzésem, hogy Rozsáli nem indult lesről. A szélső azután még kicselezte a NAC védelmét, majd Kósa belőtte a gólt, amelyet én megadtam és intettem a középkezdéshez.

(Szilágyi megtörölte a homlokát és fájdalmasan felkiáltott:) Aztán visszavontam a gólt! A becsületérzésem támadt fel. Odajöttek hozzám a NAC játékosai, Bodola, Tóth és Sárvári, s illedelmesen kértek, hogy hallgassam meg a partjelzőt. Ekkor odamentem hozzá, és ő határozottan kijelentette: »Nagy les volt, játékvezető úr!«

Kérem, én messze álltam Rozsálitól, a partjelző viszont közvetlenül mellette, vele egyvonalban. Visszavontam a gólt. Csak a becsületemre és a szabályra vigyáztam, ezt higgyék meg az Elektromos-játékosok, akik mindig azt hajtogatták, hogy ők idegesek voltak, mert a budapesti események miatt aggódtak. Hát én talán nem voltam ideges? Nekem is Budapesten maradt a családom.

(Mit látott, mit tapasztalt a levonuláskor?) A visszavont gól után Kállait és vitéz Hidegkuthyt kiállítottam, mert a partjelzőm szerint sértő megjegyzéseket tettek reá. Aztán egyszerre csak jelentkezett előttem az egyik, majd a másik, később a harmadik Elektromos-játékos. Mindegyik szabályszerűen bejelentette, hogy sérült, nem bír tovább játszani. Én nem láttam, hogy megsérültek volna, hiszen egyetlen csúnya dancs, egyetlen erősebb belemenés sem fordult elő. Láttam, hogy az öt főre leolvadt Elektromos már nem játszik komoly szerepet, így lefújtam a mérkőzést.

Sportszerű körülmények között már nem lehetett volna befejezni a játékot, annál is kevésbé, mert a közönség mind fenyegetőbb magatartást tanúsított a vendég budapesti játékosokkal szemben."

Az eljárás

Másnap a fegyelmi ülésre „bevonult az Elektromos két levonult játékosa, Gálik és Kósa, Schmidt Ferenc szaktanácsadó, valamint Mácsay András edző. Mintegy fél óra hosszat tartott a tárgyalás. Buzássyt, aki behívójegyet mutatott fel, már előbb kihallgatta az egyesbíró. Most, a közös tárgyaláson az Elektromos egyik vezetője azt találta mondani, hogy Buzássy azért vonult le, mert bokán rúgták. Persze Konyor rögtön szembeállította Buzássy vallomását, aki azt mondta, hogy a karja fájt és azért ment le.

Ilyen és ehhez hasonló ellentmondások zavarták meg a futballisták és a vezetők vallomásait... Konyor Lajos a levonulókat két-két hónapra tiltotta el, a kiállított vitéz Hidegkuthyt pedig három hónapra, szeptember 15-ig. Kállait, a másik kiállítottat felmentette, illetőleg a büntetését a kiállításával megtoroltnak vette. Az Elektromos TE-t a fokozott felelősség alapján kétszáz pengő pénzbírsággal sújtotta."

Az eljárásra rangos vendég is érkezett megfigyelőként a legfelsőbb sporthatóságtól. Az úriember a következőképpen értékelt: „Nagyváradon olyan fegyelmezetlenség tünetei mutatkoztak, amelyek főleg azért, mert fiatal játékosokról van szó, példaadóan büntetendők. Az MLSZ egyesbírója feladata magaslatán állt, amikor az ítéletet meghozta. Mit érnek az olyan fiatalok, akiknek első szereplése a nagy egyben azzal kezdődik, hogy fütyülve mindenre, ami szent és sportszerű, otthagyták csapatukat, társaikat és sérülést színlelve cserbenhagyták egyesületük ügyét csak azért, mert vélt sérelmük volt."

Nehéz nem kihallani a véleményből a kor szellemét, amikor a háborús időszakban különösen rossznéven vették a bajtársiasság hiányát, ha valaki saját magával törődve hátat fordított alakulatának és az előírásoknak – a keleti fronton visszaszoruló, az ország határainak (fél év múlva kezdődő) közvetlen védelme előtt álló hadseregben az ilyesfajta „fegyelmezetlenségek" sokkal jelentősebb következményekkel járhattak. A rossz példát ezért felettébb ártalmasnak találták.

Ugyanakkor Hidegkutira ez a feddés nem vonatkozott, hiszen ő nem magától ment le a pályáról; más kérdés, hogy nála aztán igazán elszakadhatott a cérna, mert szintén lezavart társa megúszta további retorziók nélkül, miközben őrá mint főkolomposra szabták ki a legsúlyosabb tételt. Egyébként az összecsapás egyéni értékelése is az indulatosságáról árulkodott: „v. Hidegkuti sokat veszekedett a társaival".

A múlt

Egy kis kitérő, miért szerepelt a neve mellett a vitéz előnév (vagy legalább a v. előtag), és miért bukkanhatott fel az írásmódja itt-ott thy-s változatban is. Imre Mátyás és Bocsák Miklós „Örökség" című könyvéből kiderül: az apa első világháborús hős, díszpolgár, tekintély volt, így a család – s benne az ifjú Nándor – a vitézi rend által szervezett események főszereplője. Az anya meg gyárigazgató...

Csak hát ilyen származással nem szerepelhetett valaki az Aranycsapatban, Hidegkuti nevét ezért a világégést követően kihúzták az alakuló válogatottból. A játékos – már a következő, 45 évvel későbbi rendszerváltás után persze – a következőképpen elevenítette fel ezeket a sokáig titkolt dolgokat:

„Édesapám addigra már elvesztette a munkáját. És akkor már bajban volt az édesanyám is, akit ki akartak tenni a gyárból, nem beszélve rólam, akit sokan a múltunk miatt egyszerűen levegőnek néztek. Sebes Gusztáv segített. Azt mondta: az elvtársak fejéből ki kell törölni, kik voltunk. Ki kell találni egy másik Hidegkuti családot. És ezt az újat egy film segítségével be kell mutatni az elvtársaknak, az országnak.

Guszti bácsi maga dirigálta a filmet, amit aztán a Filmhíradóban közzé is tettek. Ebben az édesanyám már munkásnő volt, nagy kendővel a fején a gépnél serénykedett. Élmunkásnő lett! Bemutatták, ahogyan dolgozik, elmesélték, munka mellett milyen nehezen nevelte a családot... Akik ismertek minket, tudták, hogy nem igaz. Mégis, ők is elfogadták, hogy nem azok vagyunk, akiknek eddig gondoltak. Elfogadták, hogy ezentúl új arcunk van, hogy mások lettünk. Édesanyám így aztán a továbbiakban is a gyárban maradhatott. Én meg, immáron mint munkásfiú, játszhattam Öcsiékkel..."

A bajnokság

Na de térjünk még vissza egy picit 1944-hez. Az eltiltottak nélküli, megtépázott Tromos 16-án – a Fradival az ezüstéremért vetélkedő – Kolozsvárhoz utazott, és késett is két órát, ami az akkori vasúti állapotokat ismerve nem volt meglepő. A fáradt, tartalékos együttest a házigazda – soraiban többek között a temesvári születésű Kovács IV Istvánnal, az Ajax leendő kétszeres BEK-győztes sztáredzőjével – 4:0-ra ütötte ki...

A Latorcai utcaiak a botrányos váradi fellépésük után a hátralévő nyolc találkozójukból hetet elbuktak, így nem csoda, hogy végül négy helyet visszacsúszva kiestek. (Más kérdés, hogy a néhány kör után félbeszakadó új idény helyett megrendezett egykörös, csökkentett létszámú, nem hivatalos őszi bajnokságban jobb híján ők is ismét helyet kaptak, miként majd a háború után újjászerveződő NB I-ben ugyancsak kísérletet tehettek a megkapaszkodásra, de akkor már Hidegkuti nélkül.)

Közben a NAC hatalmas, 13 pontos fölénnyel megszerezte az aranyérmet – első vidéki csapatként az NB I történetében, ha a formailag különálló, de valójában Budapesthez kapcsolódó Újpestet és Csepelt nem tekintjük.

A jövő

Ugyanabban az 1944. április 14-i NS-számban egyébként, amelyből az olvasó megtudhatta, hogy a fegyelmezetlen „fiatal vitéz" milyen hosszú kényszerű kihagyásnak néz elébe, a belső oldalon egy kisebb anyag is megjelent, nem akárkinek az (egyik) első interjújával. A „kispestiek tavaszi csatársorában balösszekötőt vagy balszélsőt játszó fiatal tehetségről" írt az újság.

„A játékost a sport nagyközönsége még nem ismeri. Helyesnek véljük ezért a bemutatását. Puskás Ferenc 1927 áprilisában született, kis ideje tehát már a tizenhetedik életévét tapossa. Magassága 167 centi, súlya 63 kiló. Eddigi sportmúltjáról a következőleg beszél:

»Édesapám, akit szintén Puskás (Purczeld) Ferencnek hívnak, hosszú időn keresztül volt a Kispest játékosa. Pályája befejeztével edzősködni kezdett. Én még tízesztendős sem voltam, amikor megengedte, hogy részt vehessek a KAC-kölykök edzésein, amelyeket ő vezetett. Tizenötödik évemben jártam, amikor az első csapatba bejutottam. Az őszi idény végén az egyesület vezetősége a Nagyvárad elleni mérkőzésen beállított, és azóta megszakítás nélkül játszom.

(Nem nagyon megterhelő az élvonal tempója a szervezete számára?) Kora gyermekkorom óta állandóan edzésben és játékban vagyok. Sok nehéz mérkőzésen szerepeltem ez alatt az idő alatt. Úgy érzem, bírom az NB I iramát is.«"

A kortársak számára nemcsak az akkori áprilistól a háború végéig tartó egy esztendő bizonyult roppant keménynek, sőt sokszor tragikusnak, hanem bizony a folytatás is. Azokban az időkben, a vérzivatart, a különböző típusú megszállásokat, diktatúrákat és a nélkülözést elszenvedve nem sok vigaszuk maradt az embereknek – a sport, és azon belül főleg a futball viszont kétségkívül az volt.

Amely szurkoló 1944 negyedik hónapjának 14. napján kezébe vette a sportlapot, aligha sejthette, hogy a benne kiemelt szerepet kapó két ismeretlen fiatal mennyi örömet fog még neki szerezni, s éveken át milyen büszkévé teszi majd a közelgő fényes futballkorszak során.