Ebben a világban a magyar válogatott csoportgyőztesként jut tovább egy nagy tornán, ugyanott Izland a legjobb nyolc közé jut, Wales (legalább) a legjobb négy közé, a spanyolok gólt kapnak a kieséses szakaszban, a németek nem rúgnak be minden tizenegyest, a britek meg közben még az EU-ból is kilépnek. (Utóbbi egyébként legalább akkora meglepetés, mint amelyek az Eb-n voltak, a fogadóirodáknál például a maradás és kilépés oddsa nagyjából ugyanolyan volt, mint az osztrák és a magyar csapat győzelméé a nyitómeccsünkön, és ugyanúgy a magas odds „nyert”.) Vannak persze állandó dolgok, például hogy Lionel Messi nem nyer nagy tornát az argentin válogatottal, de ez szinte már fel sem tűnik, főleg nem az Eb alatt.
Mi mindent tanultunk hát eddig az Eb alatt?
Első és legfontosabb: igenis van több millió magyar futballszurkoló idehaza, a magyar futball képes arra, hogy tömegeket mozgasson meg – szó szerint –, lehet érte lelkesedni, és vereség esetén is lehet elismerni és megtapsolni. Kell persze ehhez olyan teljesítmény a pályán, amely mindezt aktiválja, és – ami a belgák elleni vereségből látszik – nem is elsősorban az eredmény, hanem az abba fektetett munka a fontos a szurkolóknak.
A nagy kérdés most az, hogy hogyan lehet a válogatottat az Eb ideje alatt körülvevő hangulatból legalább egy apró darabkát átmenteni a hazai klubfutballra is – erről rövidesen írok majd bővebben is.
Egyelőre vissza a még mindig zajló Európa-bajnokságra, amelynek második legfontosabb tanulsága, hogy a 24 csapatos bővítés telitalálat volt. Bevallom, én magam is féltem attól, hogy a mezőny felhígítása minőségromlással jár majd, és a csoportkör érdektelenné válik, de ennek ellentéte következett be. A „kiscsapatok” nem egyszerűen csak megállták a helyüket, de egyenesen őt adták meg a torna első felének igazi ízét, karakterét, tőlük lett az Eb igazán élvezhető. Az előzetesen „potyautasnak” gondolt válogatottak közül egy sem végzett a csoportja utolsó helyén, és Albánia kivételével mindannyian tovább is jutottak legalább a nyolcaddöntőbe, sőt, volt, aki tovább is. Mindezt nem elsősorban a topcsapatok kárára (bár az angolok tudnának erről mesélni…), hanem inkább a középmezőnyére, vagyis azon csapatokat szorították ki, akik rendszeresen eljutnak a nagy tornákra, de ott általában nem alkotnak maradandót. Ez azt mutatja, hogy az európai középmezőny szélesebb az eddig gondoltnál, vagyis megint csak alátámasztódik a 24 csapatos bővítés jogossága.
További tanulság, hogy mindaz, amit a már emlegetett angol válogatott hagyományosan csalódást keltő szereplésének okaiként szoktak felhozni, vagyis a Premier League téli szünet nélküli tempója, illetve a légiósok magas száma, nem több, mint – ideillő angol szóval – bullshit. A walesi válogatott pályára lépő tagjai egy kivétellel mind a Premier League-ben (vagy ami a terhelés szempontjából még rosszabb, a Championshipben) játszanak, és egyáltalán nem tűnnek kifacsartnak – hogy a többi csapat angliai légiósairól, Giroud-ról, Özilről, Payetről vagy éppen Sigurdssonról ne is beszéljünk…
Ami pedig a Premier League-ben szereplő „túl sok” külföldit illeti, errőlkorábbanírtam már részletesen, itt most említsünk csak annyit, hogy nem azért nem tud nagy eredményt elérni az angol válogatott, mert sok a légiós a bajnokságban, hanem azért van sok légiós, mert az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók. Az angol kluboknak vannak messze alegjobb anyagi lehetőségeikEurópában, és nyilván nem várják ölbe tett kézzel az angol utánpótlást, hanem inkább külföldről hoznak játékosokat. Az idei Eb pedig újra megdöntötte a fenti légiósteóriát, hiszen végre olyan támadók voltak az angol válogatottban, akik a Premier League-ben is meghatározó szerepet tudtak betölteni (mint Kane és Vardy), de a csapatuk mégis kevesebb gólt szerzett, mint a magyar…
És ha már szóba került a walesiek egyetlen kivétele: Gareth Bale egyértelműen az Eb legkellemesebb meglepetése számomra, hiszen tökéletesen bemutatja, milyen az, amikor egy, a csapatából minden szempontból kiemelkedő sztár nem veszik el a sztárságában, nem hisztizik, nem követel előjogokat magának, hanem fogát összeszorítva gürcöl és harcol a saját csapatáért, eggyé válva a hozzá képest névtelen csapattársaival, ezáltal is inspirálva őket. Ha kell, védekezik, ha kell, gólokat rúg – Bale példát mutat minden sztárfutballistának, hogyan kell csapatkapitányi karszalaggal vagy anélkül vezetni egy nemzetet egy tornán.
Szinte sorsszerű, hogy Wales és Bale éppen Portugáliával és Ronaldóval találkozik az elődöntőben – korábban mindig azt mondtuk, hogy egy ilyen tornán nem lehet érdemtelenül eljutni a legjobb négy közé, de a portugálok most alaposan rácáfoltak erre. Az egyéni képességeik kétségkívül akár az elődöntőre is predesztinálják őket, de a mutatott játékuk és az eredményeik nem – abban legalább akkora a különbség Wales javára, mint mondjuk a piaci értékek alapján a portugálok javára. A világ jelenlegi két legdrágább labdarúgója – aki alig több mint egy hónapja még együtt nyert Bajnokok Ligáját – most válogatottjával megmutathatja, hogy mi ér többet a futballban: a rutin és az egyéni tudás, vagy a lelkesedés és a szervezettség – kell ennél jobb összecsapás?
Még jó, hogy van még három meccs…
SZABADOS GÁBOR