Anglia: klubok a válogatottal szemben

Az angol példáról azonban a Republic együttes egyik sora jut mindig eszembe: „Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú híd..."„Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú híd..."

Ha ugyanis a két fenti tény között van egyáltalán összefüggés, akkor biztosan a másik irányban: nem azért sikertelen az angol válogatott, mert sok az idegenlégiós, hanem azért van szükség sok külföldire, mert az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók (amit a válogatott szereplése jelez).

Először is: az angol válogatott igazából soha nem volt sikeres. Abban az időszakban, amikor még valóban a futball tanítómesterei voltak, felsőbbrendűségi érzéseiktől vezérelve nem indultak a világbajnokságokon és egyéb tornákon, amikor meg végre rászánták magukat, a második világháború után, addigra már csak egy csapat voltak a bő élmezőnyből, de sohasem annak az elejéről. Vb-ken és Eb-ken összesen három alkalommal nyert eddig érmet az angol csapat (vagyis ugyanannyiszor, mint a magyar), ebből kétszer hazai pályán, 1966-ban és 1996-ban. Mégis mindig győzelmet várnak tőle – irreálisan.

A tavalyi világbajnokságon a fogadóirodák általában a harmadik legesélyesebb csapatnak rangsorolták az angolokat, de ennek nem szakmai okai voltak, hanem csak annyi, hogy a lelkes fogadó angolok komoly pénzeket tettek a sajátjaikra, a szorzók mesterséges leszorítására késztetve ezzel az irodákat. Fabio Capello vezetésével tehát semmi mást nem tett Dél-Afrikában az angol együttes, mint hozta a tényleges papírformát a korai kieséssel. (Érdekesség, hogy ennek ellenére talán csak pár percen múlt a nagy kiugrásuk: ha Landon Donovan nem lő gólt az Egyesült Államok–Algéria meccs hosszabbításában, akkor az angolok csoportelsőként jutnak tovább, elkerülik a németeket, és helyettük a Ghána–Uruguay–Dél-Korea ágra kerülnek, ahonnan sokkal egyszerűbben beevezhettek volna a legjobb négybe.)

De hogy a bevezetőben említett állítás következetlenségét még jobban lássuk, érdemes visszamenni kicsit az időben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára. Túlzás nélkül állítható, hogy ekkoriban az angol klubcsapatok még jobban dominálták az európai kupaporondot, mint napjainkban bármikor: például az 1977 és 1982 között lejátszott hat BEK-döntő mindegyikét angol csapat nyerte, ráadásul három különböző! (Liverpool, Nottingham Forest, Aston Villa – de eközben a KEK-ben és az UEFA-kupában is rendszeresen döntőztek a különböző angol kis- és nagycsapatok a hetvenes években.) Mindezt gyakorlatilag idegenlégiós nélkül, hiszen az angol csapatok kereteiben akkoriban legfeljebb csak néhány skót, walesi, északír vagy ír futballista játszott, akik mindig is hazainak számítottak.

A válogatott ugyanakkor még a mostaninál is gyengébben szerepelt: az 1974-es és '78-as világbajnokságra sem jutott ki, mint ahogy az 1976-os Eb selejtezőin sem tudta elverekedni magát legalább a legjobb nyolcig, a négyes döntőről nem is beszélve. Hogy ez az óriási különbség miért alakult ki a klubok és a nemzeti együttes eredményei között, érdekes szakmai elemzés témája lehetne, de az mindenképpen leszögezhető, hogy nem az idegenlégiósok száma okozta.

És akkor vissza az eredeti megállapításra: azért van szükség manapság Angliában sok külföldire, mert a helyi futballisták nem elég jók. Az nyilvánvaló, hogy az angol piac nyújtja a legjobb hátteret minél több európai élcsapat kitermelődéséhez: a kontinens vezető gazdasága biztosítja a magas életszínvonalat és a fogyasztóképes keresletet, amely találkozik a futball iránti hihetetlen fanatizmussal. Ez így együtt hatalmas bevételekkel látja el az angol klubokat, akik ebből rendkívül erős kereteket tudnak összehozni – de ha ezeket a játékosállományokat angol futballistákkal nem tudják feltölteni (mert azok nem elég jók hozzá), akkor egyszerűen feltöltik külföldiekkel.

Mindez még kiegészül azzal is, amiről egykorábbi írásombanmár szó volt: a gazdaságilag legerősebb klubok, vagyis az angolok globalizálták legelőször és legerősebben marketingtevékenységüket, az ezzel járó kulturális nyitottság és a helyi közösségbe való beágyazódottság fellazulása pedig zöld utat adott a játékoskeretek globalizálásának is.

A sok légiós tehát csak egy tünet, nem maga a betegség – a külföldiek számának mesterséges korlátozása így csupán tüneti kezelés lenne, amely legfeljebb csak elfedi a szakmai képzésben fellelhető bajokat ideig-óráig, de semmiképpen nem orvosolja azokat.

SZABADOS GÁBOR