Az olasz futball a zsákutca végére ért

Több váratlan is eredmény is volt már ebben a kvalifikációs sorozatban, de – minden tisztelettel az olaszok négy vb-aranya és általános futballmúltja iránt – az Egyesült Államok bukása lényegesen meglepőbb, hiszen az ő környezetükben, az észak- és közép-amerikai zónában nem bekerülni a legjobb négybe sokkalta nagyobb leégés, mint Olaszországnak a kifejezetten balszerencsés sorsolások után elvérezni.

Önmagában balszerencse volt, hogy a világranglistás kiemelések miatt nem került be a selejtezőcsoportok sorsolása előtt az első kalapba, ellentétben mondjuk Romániával vagy Walesszel (ami persze mindig megkérdőjelezi a világranglista hitelességét, de ezt most tekintsük szimpla pechnek), utána pedig az egyik lehető legerősebb első kalapos ellenfelet, a selejtezőket rendszerint ipari módon ledaráló spanyolokat kapták, ami annak ellenére nem tűnt egyszerű feladatnak, hogy a tavalyi Eb-n legyőzték őket. A második hely így is biztosan meglett, a pótselejtezőn aztán a négy közül megint a legnehezebb ellenfelet kapták a svédek képében.

Ettől még persze az olasz válogatottnak le kellett volna tudnia győznie a svédeket (vagy legalább egy gólt rúgni nekik...), de itt jön a probléma második része: az olasz futball már régóta korhad belülről, és várható volt, hogy előbb vagy utóbb kettétörik a törzse.

Klubszinten ugyanis az olasz labdarúgás problémái már régóta látszanak, a válogatottat azonban ilyen mértékben ezek még nem érték el. Még akkor sem, ha az elmúlt két világbajnokságon egyaránt nem tudtak továbbjutni a csoportból, hiszen az Eb-ken viszont jól szerepeltek, és persze a 2006-os vb-diadal több hőse is ott volt még az azúrkék mezben a pályán egészen tegnap estig. Ma már könnyű azt megállapítani, hogy talán éppen ez a legnagyobb baj, hogy ők még mindig ott voltak, amikor már rég ki kellett volna őket onnan szorítania másoknak...

A klubfutball visszaesése azonban sokkal kézzelfoghatóbb volt az elmúlt két évtizedben. A kilencvenes években egyértelműen a Serie A volt a világ legerősebb bajnoksága (1992–1998 között például mindig volt olasz csapat a BEK/BL döntőjében!), ám miután ugyanebben az időszakban elindult a labdarúgás gazdasági forradalma, az angol (illetve a spanyol és a német) liga fokozatosan átvette a vezető szerepet. 2010 után pedig már egyértelműen kiszorult a nemzetközi élmezőnyből a Serie A. Gyorsan jegyezzük meg, hogy a Juventus egy különleges sziget az olasz futballban, utóbbi évekbeli szereplésük hűen tükrözi a calcio helyzetét: a torinói fehér-feketék testesítik meg mindazt, amilyennek az olasz futballnak lennie kellene (és amerre a többi topliga csapatai tartanak), a többiek pedig azt, amilyen ma az olasz labdarúgás valójában. A Juvénak nincs is otthon ellenfele, a Bajnokok Ligájában elért sikerei pedig csak arra jók, hogy elfedjék a hátország problémáit.

Az 1990-es olaszországi labdarúgó-vb óta a helyi stadionokba szinte semmit nem fektettek bele, a létesítmények állaga fokozatosan romlik, ráadásul általában dupla sebességgel, hiszen az önkormányzati tulajdonban lévő stadionokat rendszerint két csapat használja egyszerre. Rögzítsük még egyszer, hogy éppen az ezt követő időszakban zajlott a futball gazdasági forradalma, hatalmas stadionfejlesztésekkel, ultramodern létesítményekkel. Nem csoda, hogy az olasz bajnokik nézőszáma fokozatosan csökkent, ezáltal a klubok jegybevétele is, miközben az angol, német, spanyol topcsapatoknál éppen ez a folyamatos bevételnövekedés egyik motorja.

Nem meglepő módon a Juventus volt eddig az egyetlen olasz nagycsapat, amely megpróbált kiszabadulni a stadionhelyzet fogságából, és saját létesítményt épített fel. (Nem mellesleg, közben a 2006-os torinói téli olimpiára készült egyetlen stadionfejlesztést is élvezhették.) Gazdaságilag ki is emelkednek a Serie A mezőnyéből, de nemzetközi szinten ez még mindig csak a 10. helyre eléga legnagyobb bevételű klubok listáján– kevesebb, mint feleakkora éves bevétellel (341 millió euró), mint amennyit a Manchester United megtermel (689 millió). A többi klub pedig még lejjebb található, a Romát és a Milant a Schalke, az Atlético Madrid és a Tottenham is előzi, az Internazionalét pedig még a Zenit és a West Ham is... Az sem csoda hát, ha a milánói derbi időközben kínai belügy lett.

Nem állítom persze, hogy csakis gazdasági okai lennének a visszaesésnek (lásd fent: miért még mindig a 2006-os hősök a legnagyobb nevek?), de az tagadhatatlan, hogy a klubfutballra ennek hatalmas a hatása, az pedig kihat a válogatott eredményességére.

Másrészt a mostani kudarc gazdasági hatása is felbecsülhetetlen, hiszen a legutóbbi olaszmentes világbajnokság idején, 60 évvel ezelőtt a sportra épülő gazdasági szektor még csírájában sem hasonlított a mostanira. Ma délelőtt már beszéltem olyan olasz marketingessel, aki már nagyban tervezi át a jövő évi büdzséjét, mert az olasz válogatott nélkül lényegesen kevesebbet érdemes költenie a világbajnokság környezetében reklámokra. Arról nem is beszélve, hogy a FIFA – olasz származású – elnöke, Gianni Infantino is vakarhatja a fejét: a televíziós nézettségen bizonyosan meg fog látszódni a csapat hiánya. Kiesik hiszen az egyik legnagyobb médiapiac, a maga 60 milliós népességével (nyilván nem 100%-ban persze, mivel nézik azért majd a meccseket, de sokkal kevesebben), és szerte a világban kevesebben követik majd a vb-t, ha az olaszok helyett a svédek küzdenek a meccseken.

Mindezt összeadva az Egyesült Államok hiányával (ami azért az amerikai nézettséget és a döntően amerikai hátterű szponzorok lelkesedését szintén visszafogja majd), a FIFA számára bizonyosan nem ez lesz minden idők legjobb vb-je.

De amíg az amerikai sportrajongók ezt mégiscsak simán túlélik, addig Olaszországban az össznemzeti gyászt követően mindenkinek el kell gondolkodnia a hogyan továbbon.

Viszont nem tudom megállni, hogy hozzá ne tegyem: bár nekünk is ilyen problémáink lennének...