Moyeschester United

A klub ugyanis a legtöbbet említett mintagazdaság volt minden hivatkozásban, mint a gazdasági és sportszakmai sikeresség egyidejűségének díszpéldája. Egyetlen más futballvállalat sem termel ugyanis folyamatosan ekkora mennyiségű profitot, és eközben a pályán mutatott eredményességben sem találni nála szignifikánsabb sikeresebbet az elmúlt másfél évtizedben.

A klubok többségének ugyanis évről évre ingadozik a legfőbb pénzügyi mutatója, hol veszteségesek, hol nyereségesek, vagy csak konstansan veszteségesek. Igen, az „új király”, a Bayern München is rendszeresen pozitívban van, de a profitmennyisége nem éri – még – el az MU szintjét. És hogy a másik szokásos kommentet is megelőzzük: nem, a Manchesternek nincsen adóssága, legalábbis a saját gazdálkodásából adódóan nincs; a Glazer család hitelből vásárolta fel a csapatot, amely hitelt aztán lényegében átterhelt a klubra, annak nyereségéből törlesztve. Ez a tartozás azonban így nem a United működéséből fakad. (Bővebben a Manchesterről lásdkorábbi írásomat.)

A gazdasági sikerekkel egyelőre még most sincs probléma, a pályán azonban nyilvánvalóan köhög a motor. A bajnokságban már nem csak a BL-, hanem lassan az Európa-liga-helyekről is végleg lecsúsznak (azt is csak a városi rivális City Ligakupa-győzelmének köszönhetik, hogy a Premier League 6. helye is kvalifikál még az El-re), a hazai kupákból már rég kiszálltak, a nemzetközi porondon pedig még állnak ugyan, de ez lényegében akár már ma este megváltozhat.

Szóval David Moyes.

Vélhetően nem voltam egyedül a meglepetésemmel, amikor Ferguson őt ültette a saját székébe. Persze senkinek nem lett volna könnyű elfoglalni az ő helyét, én mindenesetre két lehetőséget gondoltam reálisnak az utódlásra: vagy egy igazi nagyágyút, aki eredményességben önnön magához mérhető, így egyrészt a sikerek is garantáltabbak, másrészt van hitele, amely megvédi; vagy kijelölhetett volna kevésbé tapasztalt edzőt is, akinek viszont van manchesteri kötődése, így a szurkolók emiatt fogadják el könnyebben, akár a hibáival együtt is. Az előbbire lehetett volna példa az állítólagkomolyan fontolóra is vettJosé Mourinho, az utóbbira pedig mondjuk a Norvégiában igen jól indult (majd menet közben Angliába került) Ole Gunnar Solskjaer. Ferguson és az MU vezetése azonban egy harmadik, középutas megoldás mellett döntött: aki se nem sikeres (legalábbis trófeák tekintetében), nincsen nemzetközi tapasztalata, és nincsen klubkötődése sem. Nyilván más értékek kerültek számításba, vélhetően főleg emberi tulajdonságok, a szervezetbe való illeszkedés kérdése – csakhogy ez a szurkolókat egyelőre nem elégíti ki.

Sőt, a drukkerek – és az ellendrukkerek persze – kifejezetten könyörtelenek, ez jól leszűrhető abból a mémáradatból, amellyel Moyest és a Unitedet elárasztották a világhálón (lásditt, vagy éppeneztésezt), nem is beszélve a különböző gúnyos marketingakciókról (példáulezésez). A mai és a jövő heti Bayern elleni BL-meccsek pedig vélhetően újabb táptalajt adnak majd ezeknek. Ilyen oldalról akár balszerencsésnek is nevezhetnénk a Manchester sorsolását, de Moyesnak ez bizonyos szempontból inkább szerencse: a mostani Bayern elleni kiesés minden csapat számára megbocsátható vétek, így bár a „Kiválasztott” elleni egyik fő kritika a nemzetközi tapasztalat hiánya volt, első valódi Bajnokok Ligája-szezonját elfogadhatóan lehozta, hiszen a csoportból elsőként jutottak tovább, a nyolcaddöntőt is sikerrel vették – még ha az Olympiakosz elleni vereség ciki is, de legalább a visszavágón javítottak –, a nyolc között pedig ugye a bajor falba ütköznek. (Tudom, persze, a labda gömbölyű, hátra van még a két meccs... de azért kis tételben sem fogadnék a Manchester továbbjutására, bármilyen kecsegtető is az oddsa.)

Mit tehet ilyenkor a vezetőség?

Sok klub van, ahonnan Moyes már régen repült volna, és hiába hivatkoznak arra, hogy az 1986-ban kinevezett Ferguson első évei is sikertelenek voltak, a nyolcvanas években még teljesen más volt a világ. Nemcsak azért, mert a Commodore 64 volt a legmenőbb számítógép és még élt Kádár János, hanem mert az európai, és főleg az angol klubfutballt nem hatották még annyira át a gazdasági érdekek, mint manapság. Maga a United is inkább volt még családi vállalkozás, mint multinacionális nagyvállalat – a klub mai pozícióját éppen az alapozta meg, hogy a Ferguson által harcba dobott fiatalokra épülő csapat pontosan akkor kezdte el sorozatban nyerni a bajnokságokat, amikor hirtelen exponenciális növekedésbe kezdtek a futballklubok bevételei.

A másik fő különbség pedig nyilvánvalóan az, hogy amíg Ferguson eleve egy sikertelen korszakban érkezett a csapathoz, addig Moyesnak a csúcson kellett átvennie együttest, gyökeresen megváltozott szurkolói és piaci elvárásokkal (lásd szponzorok).

A hagyományokon kívül Moyes mellett szól még a hat évre kötött szerződés, és persze az, hogy maga Ferguson ütötte a homlokára a kiválasztottság bélyegét, így a lelátón továbbra is megjelenő edzőfejedelemnek komoly presztízsveszteség lenne ilyen relatíve rövid idő után máris beismerni, hogy tévedett. Csak hát a klub érdekei (különösképpen a gazdasági érdekei) feltétlenül felülírják Ferguson érdekeit – kérdés, meddig él vele szemben a teljes vezetőség bizalma a sikertelenség ellenére. Nem valószínű, hogy idény közben váltanának edzőt, mert a fentiek tükrében az különösen kapkodásnak tűnne, de ha mondjuk a bajnokságban nem sikerül a kvalifikáció még az Európa-ligára sem, azaz nemzetközi kupameccsek nélkül marad az MU (amire az angol csapatok Heysel-botrány miatti kizárása óta nem volt példa), akkor a nyáron már könnyen véget érhet a Moyes-éra.

Hacsak a Bayern München ellen nem tesznek csodát...